hvg.hu: Sokan tulajdonítják felmenőiknek a szakmai sikereiket, az ön esetében ez hatványozottan igaz. Hogyan járultak hozzá szülei, nagyszülei a színésszé válásához?

Hegedűs D. Géza: A művészetek iránti szenvedélyem még Ibrányban kezdődött, itt voltam gyerek. Szüleim magyar-történelem szakos tanárok voltak, akik az iskolában – mivel az ötvenes-hatvanas években még nem nagyon volt televízió –, a kollégáikkal együtt, a lakosság és a maguk szórakoztatására amatőr színházi előadásokat csináltak. Mivel az iskola mellett laktunk, gyakorlatilag a lakásunk volt az öltöző, és itt már teljesen lenyűgöztek az olyan apró pillanatok, mint amikor a szereplők műbajszot ragasztottak maguknak.

Hozzátartozik még, hogy apai nagyapámé volt az ibrányi malom, de 1929 után, a nagy gazdasági világválság miatt a malomipar összeomlott, és el kellett gondolkodnia, miből teremti meg az egzisztenciáját. Mivel látta, hogy a fiatalok tíz kilométereket is megtesznek gyalog azért, hogy a szomszéd faluban pénzért megnézzenek egy-egy filmet, a kertje végében felépített egy mozit. A háború után persze ezt is államosították, de megengedték neki, hogy maradjon mozigépész – így nagyon könnyű bejárásom volt oda gyerekkoromban.

Hegedűs D. Géza

Fülöp Máté

hvg.hu: Később viszont építőipari technikumba járt Debrecenbe.

H. D. G.: A barátaim hatására mentem építőgépészeti tagozatra, jól is teljesítettem, de rá kellett jönnöm, hogy az én érdeklődésem inkább humán beállítottságú. Kollégista voltam, és a szombat-vasárnap délutáni kimenők alkalmával felfedeztem, milyen jó színház a Csokonai, ráadásul a magyar film is aranykorát élte: többek között Jancsó Miklós, Szabó István, Sándor Pál, Bacsó Péter vagy Fábri Zoltán is ekkor lépett elő korszakalkotó filmjeivel. Mire eljött a pályaválasztás pillanata, már eldöntöttem, hogy a Színművészeti Főiskolára adom be a jelentkezésem – édesanyám kedvéért azért jelentkeztem a Műszaki Egyetemre is, de szerencsére a Színművészetiben hamarabb lezajlott a felvételi, és oda kerültem.

hvg.hu: És ezután rögtön a Vígszínház társulatának tagja lett. Pont 40 éve.

H. D. G.: Harmadéves voltam, amikor az Oidipusz király vizsgaelőadásának végén bejött az öltözőbe a Vígszínház akkori igazgatója, Várkonyi Zoltán, és annyit mondott, hogy „Géza, érezze úgy, hogy maga a Vígszínház tagja”. Ekkor már ott gyakornokoskodtam, a Képzelt riportba ugrottam be egy szerepre.

hvg.hu: Soha nem merült fel, hogy váltana?

H. D. G.: Nem volt rá okom. El sem kellett mozdulnom, és a négy évtized alatt a magyar színházművészet szinte valamennyi jeles rendezőjével próbálhattam. A Vígszínház egy olyan alkotóműhely, ahol három helyszínen játszunk: a Szent István körúti palotában, ugyanott a negyedik emeleti Háziszínpadon, és a Váci utcában működő Pesti Színházban. Én úgy gondolom, hogy a színház lényege, hogy most történik és velünk történik. Nagyon fontos, hogy a kortárs darabok mindig megjelenjenek a színpadon, hogy nekünk szóljanak, tükröt tartsanak, és együtt tudjunk gondolkodni a saját dolgainkról. Nekem megadatott, hogy együtt dolgozzak Déry Tiborral, Fejes Endrével, Örkény Istvánnal, Nádas Péterrel, Spiró Györggyel, Esterházy Péterrel, Korniss Mihállyal és Parti Nagy Lajossal – rengeteget tanultam tőlük.

Fülöp Máté

hvg.hu: A Színművészetire később oktatóként is visszatért. Hogyan látja a ma diplomázó színészek helyzetét?

H. D. G.: Éppen most végez egy osztályunk, amelyet Marton Lászlóval és Forgács Péterrel közösen tanítottunk. Már mindnek van szerződése, ráadásul több helyről is kaptak meghívást, így oda mentek, ahova szerettek volna – legyen az kőszínház vagy független színház. Az idén 150 éves Színmű azon egyetemek közé tartozik, ahol egyetlen dolog számít csak: a tehetség. Ellentétben a mai általános egyetemi oktatási irányzattal, ahol minden sztenderdizálódik, mi nagyon kis csoportokban dolgozunk, mester-tanítvány képzés folyik. Nekünk nem az a célunk, hogy mindenki ugyanolyan legyen, hanem hogy minél egyedibbek legyenek az innen kilépő diplomások.

Az én fájdalmam az, hogy a médiafelületek, gondolok itt elsődlegesen a köztelevízióra, egyre kevesebb lehetőséget adnak arra, hogy a közönség megismerje azt a tehetséges fiatal nemzedéket, akik innen kikerülnek.

hvg.hu: Említette, hogy független színházakba is igazolnak a frissdiplomások. Mit gondol ezen intézmények helyzetéről?

H. D. G.: A független színházakat a színházi élet nagyon fontos részei – a színházi nyelvkutatás terepe ez a világ, ami nagy szabadságot és erre fogékony közönséget igényel. Azt is mondhatnám, hogy a színház jövőjének szellemi génbankja ez a szféra. Tudni kell, hogy a független színházakban alkotó művészek nem amatőrök, akik bejöttek az utcáról, hanem komoly alkotóművészek, akik úgy döntöttek, hogy új formát, új irányt keresnek. Szerintem elengedhetetlen a támogatásuk, nem szabad hagyni kivérezni, kiszolgáltatottá válni ezeket a csapatokat.

hvg.hu: Mi a véleménye arról a törekvésről, miszerint a felsőoktatásban a humán szakok egyre kevesebb teret kapnak a műszaki szakokkal szemben?

H. D. G.: Szerintem nem jó út az, ahol az embert csak szakbarbárnak, speciális munkaerőnek tekintik, és az a cél, hogy csak az érvényesüljön belőle, ami pragmatikusan, a társadalmi igény szerint ma a leghasznosabb. Így egyfajta biomechanikai lénnyé válnak az emberek. Én azt gondolom, hogy az ember az univerzum legkomplexebb teremtménye. Nem csak gazdasági, jogi, adminisztratív, műszaki vagy fizikai munkaerő, hanem vannak érzelmei, vágyai, vannak személyes gondolatai, vannak testi, lelki, szellemi és esztétikai igényei. Ha csak a munkaerőt látja benne a társadalom, akkor csonkolt lénnyé válik.

Hihetetlen erővel hatott rám a német köztársasági elnök, Gauck néhány hónapja tartott beszéde, amiben arról szólt, hogy a német identitás a soá nélkül már elképzelhetetlen. Itt jutunk el oda, hogy ha nem kapod meg a saját történelmedet, ha letagadják, lehazudják azt, annak hősiességével és bűneivel együtt, akkor egy csonka ember vagy. Őszintén bevallott, igaz múlt nélkül a jelened is értelmetlen, meg a jövőd is.

Fülöp Máté

Úgy gondolom, hogy egy társadalom fejlettségét, vagy ha tetszik, felnőttségét az jelzi, ha tagjai kulturálisan is mindennek a birtokában vannak. Így tudnak szabad polgárok lenni, így tudnak demokratikusan gondolkodni, így tudnak választani érték és értéktelen közt. Ha viszont űr marad a kulturális tájékozottságukban, akkor azt nagyon könnyű hazug propagandával feltölteni. Szellemi vértezet nélkül védtelenné, kiszolgáltatottá válunk. Humán műveltség nélkül eltűnik az emberi arcunk. Zombikká válunk. Rabszolgákká. A rövid távban gondolkodó haszonelvű világ harcosai, nem hisznek a fölösleg luxusában.

hvg.hu: A színházi és filmes szereplések, valamint a tanítás mellett a MASZK Országos Színészegyesület elnökeként is dolgozik. Mi a célja ennek a szervezetnek?

H. D. G.: A MASZK egy szakmai érdekvédelmi szervezet, színészek számára. Huszonöt évvel ezelőtt alakult, és Törőcsik Mari volt az első elnöke, most én töltöm be ezt a tisztet. A színésztársadalom nagyon differenciált és sokszínű, Magyarországon a kőszínházak száma meghaladja a negyvenet, és akkor még ott vannak a függetlenek. Egy tavalyi felmérés szerint, a 2013/2014-es évadban, a magyarországi kőszínházak, közel 1300 színészt foglalkoztattak, egy vagy több szerepben. Ebben nincsenek benne a független társulatok tagjai, sem a más munkával, például szinkronnal kenyeret kereső kollégák, vagy a munkanélküli művészek. Ez azt jelenti, hogy nagyon széles a paletta, és más-más problémája van egy pályakezdőnek, egy idős színésznek és a középnemzedéknek.

A két legsérülékenyebb csoport a pályakezdő és az idősebb generáció. Előbbieknek inkubátorprogramokkal, mesterkurzusokkal és ösztöndíjakkal próbálunk segíteni, míg az idősebbek problémája egy fokkal összetettebb. Ők gyakran elszigetelődve élnek, betegeskednek, és hiába van sok, nekik való szerep, a színházak nehezen találják meg őket. Ezért mi monitorozzuk őket, és tulajdonképpen egy közvetítő szerepet játszunk, amivel mindenki nyer: a színház talál színészt, a színész pedig örül, hogy játszhat. Most azon dolgozunk, hogy a középnemzedék számára kialakítsunk valamiféle életpályamodellt, ami által a társulati lét is megerősödhetne, és az egzisztenciális kiszolgáltatottság, hosszú távon, csökkenthető lenne.