szerző:
Balla István-Bicsérdi Ádám-Németh Róbert-Szabó M. István
Tetszett a cikk?

Ki mondta, hogy a nyár uborkaszezon az új zenék felfedézésében? Főleg, ha olyan lemezeket mutatunk, melyek akár a nyár filmzenéi is lehetnének. A Killers frontembere a nyolcvanas évekbe kirándult, Jamie XX megcsinálta az igazi bulizáró albumot, Florence Welch végre újra kiereszti a hangját, és az egyik lemeztől még egy nyitott Cabrióban is érezhetjük magunkat. Lemezajánlónk kánikulára.

Brandon Flowers: The Desired Effect

©

Egy igazi, klasszikus poplemez, sok-sok nyolcvanas évek-hatással - egy mondatban így összegezhetnénk a Killers frontemberének második szólólemezét. De, hogy miért a végével kezdődik ez a lemezkritika? Flowers nemrég a mainstream poprádiók aktuális műsorpolitikájáról nyilatkozott, s azt mondta, ha zenekara, a Killers most indulna, jó nagy bajban volna, de legalábbis nehezebb lenne a dolga, hiszen kétezres évekbeli mainstream slágerei ma már szinte alternatívnak hatnának az aktuális kontextusban. A 33 éves Flowers - aki két évvel ezelőtt parkolópályára állította anyazenekarát, mellyel 2003 óta négy nagy sikerű nagylemezt jelentetett meg és 25 millió nagylemezt adott el világszerte - azonban nem váltott indie-R&B-re, nem dance-ben, vagy valami más, aktuálisan sikeres rádiós stílusban utazik, továbbra is klasszikus pop-rock-dalokat ír, ahogyan a nyitómondatban megelőlegeztük, a szívének jól dokumentált módon oly kedves nyolcvanas évek modorában.

Sőt, mondhatni, szinte soha nem volt ennyire színesen referenciális, soha ennyi nyolcvanas évekbeli hatást nem hordott össze egyetlen lemezén sem (nem lepődnénk meg azon sem, hogy, ha Flowers kérhetne egyet egy jótündértől, azt kívánná, hogy léphessen fel az 1985-ös Live Aiden). A The Desired Effect egyenesen egy nagy hatásgyűjtemény, amely eléri a kívánt hatást.

Ez a bizonyos kívánt hatás mindazonáltal kettős. Az időutazás-hangulatot erősíti számos meghívott vendég, Tony Levin basszusgitáros, egykori Lennon-zenész, King Crimson- és Peter Gabriel-muzsikus, Kenny Aronoff, aki tucatnyi előadóval és zenekarral dolgozott, Elton Johntól Meat Loafig és a Lynyrd Skynyrdig, Carlos Alomar, David Bowie egykori hűséges gitárosa, Bruce Hornsby zongorista-billentyűs, vagy Neil Tennant, a Pet Shop Boys frontembere. A lemez ugyanakkor kontextusba is lett helyezve, azaz úgy retrós, hogy jelen idejű - erről leginkább az egyik legmenőbb kortárs pop-producer, a lemezen basszusgitáron is játszó, korábban Madonnával, a Vampire Weekenddel, a Haimmal, Usherrel, Sky Ferreirával, és Beyoncéval is dolgozó Ariel Rechtshaid gondoskodik. A Bronski Beat-féle Smalltown Boy zenéjére merészen felhúzott I Can Change, a duran duranos Can't Deny My Love, a So-korabeli Peter Gabrielt idéző Between My and You, a stadionrockos-bruce springsteenes Dreams Come True, a dire straits-es Diggin' Up The Heart, és a többi szám mind-mind úgy biccentenek nagyot a múltnak, hogy közben itt és most is érvényesek. Egy jutalomjáték jellegű lemez ez, könnyed, magabiztos és szórakoztató. (NR)

Jamie XX – In Colour

©

Ki gondolta volna, hogy a minimalista hálószobapopot a nagyszínpadokra csempésző, intim és befelé figyelő the xx egyik tagja csinálja meg 2015 egyik legnyáribb lemezét? Persze, sejtettük, hogy Jamie XX-ben jóval több rejtőzik annál, mint amit (amúgy kiváló) DJ-szettjei és eddigi remixei sejtettek. Már a Gil-Scott Heronnak emléket állító We're New Here is arról tanúskodott, hogy Jamie Smith Four Tet, a Caribou vagy Apparat nyomdokaiba léphet okos és érzékeny tánczenéjével. Már ha mer önálló lemezzel jelentkezni – gondolhattuk korábban.

Az első önálló lemez nemrég befutott, és a színpompás borító egyáltalán nem túlzás: Jamie XX tehetségének minden árnyalatát bemutatja ebben a tizenegy számban. És itt nem csak arról van szó, hogy a tizenegy dal sokszor hangulatban elüt egymástól, hanem arról, hogy akár egy dalon belül is rengeteg apró réteg teszi még árnyaltabbá az összképet. A tánczenei alapok persze felismerhetőek, főleg a UK garage és a house, de valahogy az egész lemez nem táncba, sokkal inkább egy belső utazásra csábít. Az In Colour nagyon passzol egy elnyúlós vagy egy buli utáni nyári éjszakához, a vokállal megtámogatott számok pedig még akár rádióslágerek is lehetnek.  A Young Thuggal és Popcaanal felvett I Know There's Gonna Be (Good Times) címe magáért beszél, míg a Jamie anyazenekarának énekesnőjével, Romyval felvett Loud Places simán az egyik legjobb the XX- szám lenne, ha közös néven futna. De akkor milyen jelzővel illessük a katarzis elől ügyesen kitáncoló Hold Tight-ot, vagy az instant buliinditó The Rest Is Noise-t?

Kijelenthető, hogy Jamie XX így már saját nevén is a szűken vett elektronikus zenei élvonalba igazolt, egy olyan albummal, melyhez az utóbbi évekből csak két kiemelkedő munka, Four Tet There Is Love In You-ja, vagy Nicolas Jaar Space Is Only Noise-a mérhető. (BÁ)

Florence + The Machine: How Big How Blue How Beautiful

©

Ameddig Florence Welch és Isabella Summers talákozásából 2009 nyarán meg nem jelent a debütáló Lungs, az indie/art rock alapoktól a new wave/dark romantic határáig eklektizáló formációt legfeljebb a zenei világban a BBC-t igazodási pontként használók vették komolyan. Az elején csak vicces ön-szórakoztatásnak indult duó (mely évek óta négy fix, de arctalan háttérzenésszel megtámasztva zenél) aztán egyszerűen kibérelte magának a brit nagylemez lista elejét, és a témaként zömmel a szakítást boncolgató album két évig Britanniában a legjobban fogyó korongok közt ragadt. A 2011 őszén kiadott, a szerelem-halál-fájdalom, illetve a pokol-mennyország témákat a korábbinál sötétebben és karcosabban hozó Ceremonials így aztán az első perctől kezdve a csúcson volt. A vörös hajú Florence pedig énekesként Siouxsie Sioux, Björk és PJ Harvey magasságáig emelkedett. A Florence + The Machine pedig megnyerte magának Amerikát - és igen, az iTunest is.

Az elmúlt években azonban a zenekar a turnézással is, de a kezdetektől kedvelt film-betétdalként felszínen lebegéssel is egyre csínjábban bánt. Welch és Isa "Machine" Summers igazából kivettek egy jó hosszú szabadságot. A napokban megjelent (de már hónapok óta aktívan promózott) How Big How Blue How Beautiful-on ez azonban alig-alig érződik.  A korábban megszokott hangzás talán kicsit kevésbé kísérletező és kalandorkodó, sőt a szövegek is mintha simábbak lennének, mint korábban. De az egyáltalán nem zavaró, hogy az elektronikus hangszereknek (és nem csak a gitárnak) rendre bővebb mozgástere maradt, ahogyan az is magától értetődőnek tűnik, hogy amikor viszont megjelennek a vonósok (és fúvósok), ők minden más hangszertől elszívják a levegőt. Az új lemezzel kapcsolatban a leginkább az a feltűnő, mennyire hiányzott már, hogy Florence - ahogy szokta - a nappalinkban úgy istenigazából kieressze a hangját. (SZMI)

Best Coast: California Nights

©

"Hallgasd meg a kocsiban hazafelé, úgy fogod magad érezni a 10-es úton a kis Fordodban, mintha a San Francisco melletti tengerparton hajtanál valami király cabrióval" – ajánlotta figyelmembe a kolléga a Best Coast új albumát. A hatás azért nem volt ennyire erős, de valóban, ott van a friscói duó harmadik lemezében minden, amit a nyugati-partról gondolunk romantikus álmainkban: laza, fesztelen, szabad - és egyszerű. Mindez egyébként hihetelen sikereket jelent a duónak, rögtön a debütáló, 2010-es Crazy for You című albumukat minden várakozást felülmúló mértékben kapkodták szét a rajongók, és – miközben csináltak még egy lemezt - végigturnézták az elmúlt éveket.

A most megjelent album a jól bevált recept alapján készült. Még mindig nem vetkőzték le teljesen a tini-rockos hatást, bár azokat a bizonyos négy-öt akkordokat ma már garázs-rock alapoknak neveznénk kicsit felturbózva a surf-rock elemeivel. Kicsit Beach Boys, kicsit Ramones, kicsit Violetta. A kaliforniai éjszakákat bájos kis dalokban ismerhetjük meg, amik sokat nem akarnak, de végül is jókedvre derítenek. És ez már valami. (BI)

Sharon Van Etten: I Don't Want to Let You Down EP

©

"Dalszerző-énekes és dalszerző-énekesnő, mint csillag az égen, annyi. Egyfelől nem mindig könnyű elválasztani az egész jót az igen jótól, másfelől, ha tényleg homlokon csókol valakit a múzsa, a homogén forma mögül is kibújik a lebilincselő zsenialitás, és azt persze nem lehet nem észrevenni. Hogy honnan hová utazik. A New York-i Sharon Van Etten például pont olyan művész, aki albumról albumra fejlődik – nem az a berobbanós fajta." - ezt írtuk Sharon Van Etten tavalyi lemezéről, az Are We Here című albumról, melyet amúgy tavalyi albumlistánk negyedik helyére pakoltuk.

Van Etten az új évet sem bírja ki új megjelenés nélkül: ez itt egy ötszámos EP, mely természetesen a címadó dal, egyébként pedig a dalszerző-énekes összeomló szerelmi viszonya köré épül, s mely mindent felsorakoztat, amit a gitáros-énekesnő nagyon tud; pasztellesen lendületes gitárzene (I Don't Want to Let You Down), megindító zongorás ballada dobbal és dob nélkül (Just Like Blood, I Always Fall Apart), art-pop és némi finom elektronika jelzésértéken (Pay My Debts). "Sharon Van Etten még a mosogatógép kezelési útmutatóját is képes volna úgy elénekelni, hogy lírai költészetnek hangozzék" - ahogy azt az npr.org szerzője, Robert Hilton mondja. Ahogy mondani szokás: ott a pont. (NR)

SOAK: Before We Forgot How to Dream

©

18 éves észak-ír dalszerző lány Derryből, valójában persze nem úgy hívják, hogy SOAK (amit a soul és a folk szavak összevonásából hozott össze), hanem Bridie Monds-Watson. 13 éves kora óta zenél, 14 éves korában a szülei elé állt azzal, hogy saját neméhez vonzódik, 2012-ben jelent meg az első (digitális) kislemeze, idén már ott volt a BBC új reménységeket tételező Sound Of-listáján. Most pedig itt a bemutatkozó albuma. Nem mindennapi történet.

Akusztikus alapú, folkos zenéje alapján elhelyezhetjük abba a pakkba, ahol a hasonló zsénerben utazó, néhány évvel idősebb pályatársak közül többek közt Laura Marling vagy Marika Hackman foglal helyet (ahogy rájuk, úgy SOAK-ra is hatással volt Joni Mitchell), de minden bizonnyal szereti Cat Powert, Bon Ivert, az elszállós dreampopot, s van benne Kate Bush vagy Björk artpopjából is. Amit ő csinál, arra egyelőre túlzás lenne azt mondani, hogy összetéveszthetetlen saját hang - ebben mondjuk kortársai közül Marling, Hackman, vagy Sharon Van Etten erősebb -, de kétségtelen, hogy jó úton jár abban az irányban, hogy legyen neki is olyan. Dalai megkapó és mély tinédzservallomások - bár, ahogy arról két évvel ezelőtt a Guardiannek nyilatkozta, alapvetően nem szomorú ember és vidám, teljes életet élő családból származik -; önkeresés van és énkeresés, szembenézés a többségtől eltérő nemi identitással, meg a világba vetettséggel - "teenage heart is an unguided dart", szóval, hogy a tinédzser szív egy kóbor nyíl, ez talán a legszebb sor az egész lemezen. Aki ilyen sorokat, s már tizenévesen ilyen dalokat hoz össze, annál előbb-utóbb a remekmű is landol majd. (NR)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Szijjártó: Egyelőre nem számol a kormány a két új keleti vakcinával

Szijjártó: Egyelőre nem számol a kormány a két új keleti vakcinával

Ezért ne hagyja nyitva soha az autóját, amíg vásárol

Ezért ne hagyja nyitva soha az autóját, amíg vásárol

Kétszáz tonna veszélyes anyagot szállítottak el Kiskunhalasról

Kétszáz tonna veszélyes anyagot szállítottak el Kiskunhalasról