szerző:
Sipos Zoltán

Baloldalisága ellenére nemkívánatos személy volt a pártállami időkben: sokat volt munkanélküli vagy dolgozott fizikai munkásként, miközben magyar nyelvű óvodai és iskolai osztályokat szervezett, és segítette a táncházmozgalom romániai meghonosodását. Furcsa balesetben halt meg, melynek egyetlen szemtanúja sem volt, mégis mindenki tudni véli, hogyan történt. Könczei Ádám néprajzkutató titkosszolgálati megfigyelési dossziéját lánya 2006 óta módszeresen dolgozza fel: Könczei Csillát azóta nagyon sokan támadják, mert szekus blogján több olyan jelentést is publikált, melyekből kiderült, ikonikus erdélyi írók, művészek is együttműködtek a Securitatéval. A kelet-európai rendszerváltásokról szóló sorozatunk újabb darabja.

hvg.hu: Már gyermekként megélted, milyen a kommunista társadalom perifériáján élni. Mi volt ennek a története?

Könczei Csilla: 1963-ban születtem, pont abban a korszakban, amikor az édesapám hosszasan munkanélküli volt. Édesapám meghurcoltatásának hosszú előtörténete van: orvos-földbirtokos családba született, és bár ő ennek az előnyeit igazából nem élvezhette, “egészségtelen” származásúnak számított. Emiatt már egész fiatalon marginalizálták. Pedig az édesapám meggyőződéses baloldali volt, az úgynevezett népi baloldalhoz tartozott, például komolyan hitt a kollektivizálásban. Később valahogy beverekedte magát az egyetemre, és volt néhány felfutó éve, amikor még úgy tűnt neki, hogy bizonyos demokrata vágyak valóra fognak válni.

Az '56-os eseménysorozat édesapámat a gyergyószentmiklósi gimnáziumban érte magyartanárként. Kapcsolatba hozták a magyarországi forradalommal, így kitették a tanügyből. Valószínűleg egy „rendszerhiba” miatt 1958-ban még felvették a Román Akadémia fiókintézeteként működő Kolozsvári Folklórintézetébe. Ez számára a karrierje csúcsát jelentette, hiszen ő mindig arról álmodott, hogy néprajzkutató lesz. De ez is csak egy évig tartott: a dossziéja követte, onnan is kirakták, két héttel azelőtt, hogy az első gyermeke, Árpád megszületett.

1959-től 1969-ig szinte folyamatosan munkanélküli volt, annak dacára, hogy több tucat helyen keresett munkát. Fizikai munkát is vállalt, különféle munkakörökbe jelentkezett, sehova nem vették fel.

hvg.hu: Létezett abban az időben hivatalosan munkanélküliség Romániában?

K. Cs.: De facto létezett. Nyilván azért nem vették fel sehova, mert „priusza” volt, mindenhol tudták, hogy ő nemkívánatos személyiség a pártállami titkosszolgálat, a Securitate, illetve a hatóságok szemében. A '60-as évek elején aztán felvették a nyomdába korrektornak. Édesapám megveszekedett helyesíró volt, belebetegedett, ha valami nem volt helyesen leírva, ilyenkor végleges, korrektúrázott és kiszedett szövegekbe is belemászott.

Ezzel kapcsolatban két ominózus történetet ismerünk: az egyik, hogy Dózsa György nevét romános helyesírással írták egy magyar szövegben, és ő visszajavította magyar karakterekre. A másik, hogy magyar élsportolók neveit románosítva írták, ő pedig ezt is kijavította.

Könczei Csilla
©

Az első eset után azzal szankcionálták, hogy visszaminősítették fizikai munkássá – ez egy cinikus büntetés volt egy olyan rendszerben, ahol a fizikai munka és a munkásosztály elvileg presztízsnek örvendett. A második eset után kitették a nyomdából. A '68-at követő viszonylagos felmelegedésig munkanélküli volt. Akkor indult néhány új magyar intézmény is, és ezzel a hullámmal édesapámnak sikerült bekerülnie a kolozsvári kulturális és politikai havilap, a Korunk szerkesztőségébe.

Így az én kisgyerekkorom összefonódott egyrészt a szegénységgel (édesanyám, Tolna Éva kicsi, helyettes tanári fizetéséből éltünk), másrészt a feszült hangulattal, a sok betegeskedéssel, az esetenkénti házkutatásokkal. Nem emlékszem mindenre, nem is beszéltünk erről a családban, csak később kötöttem össze a szálakat, hogy ezek az évek azzal is egybe estek, hogy édesapám ellen bűnügyi eljárást is indítottak, és csak hajszálon múlott, hogy nem került börtönbe. Mindezek rányomták a bélyegüket a gyermekkoromra.

A napfény íze

Kelet-Európában annyi rendszerváltás volt, ahány ország átment ezen a transzformáción: az események más-más mértékben aktivizálták a társadalmat. Új sorozatunk ezeket a különbségeket szeretné visszatükrözni emblematikus szereplők személyes történetein és narratíváin keresztül.

 

Spiró György: "Le volt ez zsírozva"

Jürgen Schweinebraden: "Pletykákat terjesztettek, hogy én is a Stasinak dolgozom"

Tomasz Lipiński: "Mintha egy kihalt bolygón sétáltunk volna"

Florian Mihalcea: "Nem volt meg a képzettségünk, hogy új világot teremtsünk"
Vratislav Brabenec: "Nekünk három kihallgatás a napirend része volt"

Keserű Imre: Orbán beszéde után lett minden túloldali "komcsi"

Christian Halbrock: Nem mondhattam el, hogyan kínoztak meg

Mircae Dinescu: A párttagság nem volt egyenlő a szarevéssel

Janusz Anderman: Ami igazán sokkolt, a rabok közötti politikai megosztottság

Vető János: "KI ez a KISZ-titkár, aki a halott oroszlánt rugdossa?"

Víg Mihály: "Nem nagyon szeretik, ha valakinek van önálló véleménye"

hvg.hu: Közben édesapád nem hagyta abba az ellenállást.

K. Cs.: Amellett, hogy a szerkesztőségben dolgozott, és folytatni próbálta néprajzkutatói munkáját is, az édesapám egyedi ellenálló-akciókkal, például iskola- és óvodaszervezéssel foglalkozott. A '70-es évek közepe táján kezdett felerősödni Romániában a kisebbségek erőszakos asszimilációja.

Sorra szüntették meg a magyar nyelvű osztályokat az iskolákban, a magyar csoportokat az óvodákban. Azonban a törvény értelmében még volt arra lehetőség, hogy a szülők kérésére indítsanak egy-egy magyar csoportot, megfelelő létszám esetében. Akkor édesapám a két kisebbik testvéremet, Ilmát és Csongort olyan óvodákba íratta, ahol nem voltak, vagy megszűntek a magyar csoportok, majd szó szerint házalni kezdett – mert nem lehetett tudni, hogy hol ki lakik –, és egyenként győzte meg a szülőket, hogy kérvényezzék a magyar csoport beindítását. Több éven keresztül sikerült új magyar csoportokat beindítani.

Ezt ő egyedül csinálta, nem volt ez nagy „divat”, vagy mert nem jutott az embereknek az eszébe, vagy mert nem merték megtenni. Bizonyos útjaira engem vitt magával, és mivel nagyon kevés volt az idő, megtanította nekem is, hogy mit kell tenni, illetve láttam, hogy ő hogyan jár el. És akkor 12 évesen egyedül indultam el, becsengettem idegen lakásokba, elmondtam a betanult szöveget, neveket és aláírásokat gyűjtöttem. Ez egyfajta beavatás is volt az ilyen fajta aktivizmusba. Meghatározó emlék ez számomra, meg kell mondanom, hogy nem pozitív, hanem traumatikus emlék. Így utólag persze jól esik, hogy édesapám a szövetségest látta bennem.

hvg.hu: Valahol olvastam, hogy közben a tömbházi lakásotokban, a negyedik emeleten táncházesteket tartottatok. Ez hogyan kezdődött?

K. Cs.: Ez a mozzanat – hogy nálunk a tömbházban néptáncokat járunk, tanulunk – az egyik, édesapámról szóló Securitate-jelentésben szerepel. Ebben az időszakban készült rólunk egy családi portréfilm, talán annak volt az a címe, hogy „Táncház a 4. emeleten”. Azt hiszem, ezt sosem mutatták be a tévében.

Mindenesetre emlékszem a filmezésre, ez egy nagyon ritka dolog volt annak idején. Bekapcsolták a reflektort a negyedik emeleti szobában, és akkor nekem valamilyen gyermekjátékot kellett lejteni a kisebbik testvéreimmel. Ez persze nem táncház volt. Édesapám jól tudott táncolni, tanította a bátyámat, Árpit, meg a többi gyermekét is, de aztán, hogy ezt a reprezentáció szintjén hogyan kötötték össze a táncházzal, az egy másik kérdés.

hvg.hu: Ebben a periódusban már működött a táncház Kolozsváron?

K. Cs.: Bár erről pontos, írott adat eddig nem bukkant fel, úgy emlékszünk, '77 februárjában kezdődött a táncház Kolozsváron. Magyarországon ez hamarabb beindult. Magyar tévéadást csak különleges helyeken – vasúti sínek mentén, a város melletti erdőben – lehetett fogni, azt is nagyon rossz minőségben. Egyszer édesapám magával vitt, és egy rossz kicsi magnóval a gyenge minőségű adásból felvette Sebőék zenéjét.

Persze a táncház történetét nem lehet egy szálra visszafűzni. Az édesapám története nagyon fontos benne, már csak azért is, mert ő járta ki a hatóságoknál a helyszíneket, ami annak idején nagyon nehéz feladat volt, de ezzel párhuzamosan sok más szálon is indult, és mindenkinek megvan a saját története.

hvg.hu: Mennyire számított ellenzéki tevékenységnek, ellenállásnak táncházba járni?

K. Cs.: Én meg vagyok győződve, hogy ez a táncház teljesen mást jelentett, mint a mostani. Már az, hogy emberek saját akaratból, elég rendszeresen találkoztak, és egy informális közösségi keretben töltötték a szabadidejüket, hallatlan dolog volt akkoriban. Abban az időben a családi eseményeket és a házibulikat leszámítva nem léteztek alulról szervezett események. Nehéz visszaemlékezni, hogy volt-e valamiféle tisztábban kivehető ideológiai háttere. Valószínűleg nem. Az elejétől kezdve egy nagyon összetett jelenség volt, nagyon különféle emberek kezdtek el járni oda.

Persze, mi mindenfélét képzeltünk arról, hogy ez miért fontos és miért értékes, de nem tudom, hogy most mennyire volna találó ellenzéki tevékenységnek nevezni. Kirítt az akkori összes egyéb tevékenység közül az, hogy önszerveződő módon, klubszerűen működött, és nem kellett hozzá belépni semmilyen szervezetbe, hogy eljárhass a rendezvényeire. Volt benne egy adag kisebbségi aktivizmus is, hiszen a nagy kőintézményeken kívül, mint amilyen színház vagy az opera volt, nem igazán létezett olyan fórum, ahol a kisebbségi fiatalok együtt lehettek és az anyanyelvükön kommunikálhattak. Emellett volt egy hippis jellege is a táncháznak sok éven keresztül. Bulifergeteg volt, sokat jártunk falura, baráti társaságok alakultak ki. A hatalom erre is megpróbálta rátenni a kezét.

hvg.hu: Megpróbáltak beépíteni téglákat?

Névjegy
Könczei Csilla 1963-ban született Kolozsváron, tanárcsaládba. Három testvéréhez hasonlóan zeneiskolába járt, majd magyar-angol szakon végzett a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, ahol később etnográfiából és etnológiából doktorált. Jelenleg az egyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének docense. Oktatási és kutatási területei a táncelmélet, a nem-verbális kommunikáció, a vizuális kommunikáció, a reprezentációelmélet, az etnikai és nembeli kisebbségek. Több önálló kötet szerzője, videómunkák és dokumentumfilmek rendezője. A kolozsvári Tranzit Ház kortárs művészeti központ alapítója és vezetője. Civil projektjén, a szekusblogján, amiben édesapja és a saját megfigyelési dossziéit teszi közzé és kommentálja, 2006 óta dolgozik.

K. Cs.: Informátorokat egészen biztosan beépítettek, ez ma már nyilvánvaló a rendelkezésünkre álló jelentésekből. Emellett szinte azonnal megpróbáltak belenyúlni a táncházas folyamatokba. A különféle állami kulturális intézmények már az első években elkezdték szervezni a nagy tömegeket megmozgató táncháztalálkozókat, a különböző tévés felvételeket, ami gyökeresen ellentmondott a táncház szellemiségének, ami éppen arról szólt, hogy kötetlenül, kis közösségekben, spontánul, a hierarchikus rend mellőzésével, vízszintes kapcsolatokat építsen.

De hiába követték egymást az ilyen rendezvények, magát a táncházat mégsem sikerült beolvasztani, hanem tovább működtek a maguk teljesen burjánzó módján a 80-as évek elejéig-közepéig, amikor aztán kezdték betiltani, elsőként Kolozsváron. Nem tudom, hogy helyes-e az interpretációm, de azt gondolom, hogy az első stratégia az volt, hogy átlényegítsék, vagy asszimilálják egy formálisabb, ellenőrizhetőbb intézményi keretbe, és mivel ez nem sikerült, a 80-as években bekeményedett az egész rendszer, és megszüntették.

Akkor édesapám már nem élt, tejesen kétségbe voltunk esve, nem tudtuk, mit csináljunk. Tárgyaltunk a kultúrház igazgatójával. A sunnyogás már akkor is nagy divat volt, nem azt mondták, hogy többet nem lehet táncházat szervezni, hanem hogy festeni fogják az épületet, és nem lehet többet bemenni. Ez nagyon sokáig húzódott, akárhányszor mentünk, még mindig festették. A lényeg az, hogy többet nem engedtek be, és nem engedtek be többet sehova.

És akkor ebben a helyzetben elmentem különböző értelmiségiekhez, de a közhangulat nem volt olyan, hogy valaki magára vállalta volna azt, hogy tegyen is valami. A művelődési bizottsághoz elvittem egy beadványt, de azok közül, akik valamilyen értelemben be voltak ágyazódva a hivatalos intézményekbe, senki nem tett semmiféle pozitív gesztust. Úgyhogy én azt gondolom, hogy őszintén nem is érdekelte az akkori elitet, hogy van táncház, vagy nincs.  Ahogy valószínűleg az sem, hogy van-e magyar óvodai csoport, vagy nincsen.

hvg.hu: A forradalom napjaiban egy kamerával sétáltál és filmeztél Kolozsvár utcáin. Honnan volt a kamera?

K. Cs.: 1988-ban beállított hozzám egy Michael Stewart nevű brit antropológus és filmrendező azzal, hogy Romániában szeretne egy filmet forgatni. Ez annak idején hivatalosan nem volt lehetséges, ezért egy John Blake nevű filmessel úgy tervezték, hogy rejtett kamerás filmet forgatnak majd. Nyár volt, bizonyos ötleteket végigbeszéltünk, ajánlottam néhány lehetséges forgatási helyszínt, interjúalanyt. A rá következő évben, 1989 nyarán ismét kijöttek, és elkészítették a filmet.

hvg.hu: Politikai jellegű film volt, vagy inkább néprajzos?

K. Cs.: Ez teljesen politikai jellegű film volt, némi néprajzos beütéssel. Akkoriban a nagy téma a falurombolás volt, emiatt is tematizálták a falunak a helyzetét és a tradicionálisabb életviteleket. Azonban a film kimondottan rendszer- és Ceauşescu-ellenes volt. Mivel rejtett kamerás felvételeket készítettek, kicsi, félamatőr Hi8-as kamerákat hoztak, az egyiket pedig nálam hagyták. Én ezt a kamerát nagyon keveset használtam: egyrészt azért mert nem nagyon mertem, másrészt tudni kell, hogy nem nagyon volt nyersanyag, ezért az ember ezerszer meggondolta, hogy filmez, vagy nem filmez.

hvg.hu: És akkor jött a forradalom...

K. Cs.: Egy barátomnál ért az eseménysorozat. Amikor a tévében megláttam a Dinescu-féle, híres televíziós bejelentést, miszerint a „zsarnok elmenekült”, egy haverrel autóba ültünk, hazamentem a kamerámért, majd visszafele, a város fele tartva, bekapcsoltam. Az autóból filmeztem, bizonyos helyeken kiszálltam, rácsodálkoztam arra, ami történik. Nagyon érdekes felvétel a maga nemében, a kamera bizonyos értelemben úgy működött, mintha a szemem meghosszabbítása lett volna. Egyedülálló kordokumentum, hiszen ebből a felvételből pontosan lehet tudni, hogy azokban a pillanatokban, a látható helyszíneken ki volt ott, és mit csinált.

Mircea Dinescu a tévé előtt 1989-ben
©

Többek között rettentő érdekes beazonosítani azokat a személyeket, akik a különböző intézmények erkélyein állnak. Például ott volt Emil Boc, volt miniszterelnök, Kolozsvár jelenlegi polgármestere. Én a mai napig nem tudom, hogy ha én fel akartam volna menni az erkélyre, akkor milyen kapun, folyosón, milyen emeletre kellett volna felmenni, melyik irodába kellett volna benyitni, és aztán a megfelelő pillanatban hogyan kellett volna megjelenni. Voltak azonban, akik tudták.

Ezt a felismerést azzal tematizáltam az egyik blogbejegyzésemben, hogy „Oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent.” Felmerül a kényes kérdés, hogy történt-e igazi átrendeződés a rendszerváltás folyamán? Született-e valamilyen újfajta átjárhatóság?

hvg.hu: A rendszerváltás előtt kisebb-nagyobb konspirációs hálókban is részt vettél. Mi volt ezeknek a tétje?

K. Cs.: Valahogy úgy alakult az életem, hogy nagyon közeli kapcsolatba kerültem azzal a körrel, akik Kolozsváron elismert ellenzéki, disszidens figuráknak számítottak: Gyimesi Évával, Szőcs Gézával stb. Én persze fiatalabb voltam, mint ők, de egy baráti társasághoz tartoztunk. Azt hiszem, ők bennem a fiatal, megbízható, másodvonalbeli kisegítőt, az üzenethordozót látták. Tudták, hogy nekem nincs veszíteni valóm, nem vagyok pletykás, nem vagyok besúgó, engem a legkeményebb helyzetekben is meg lehet kérni, hogy egyik helyről a másikra elvigyek egy levelet. Elég sűrűn jártak hozzám külföldi, főleg magyarországi fiatalok...

hvg.hu: A “hátizsákosok”?

K. Cs.: Igen, a hátizsákosok, vagy ahogy másképp neveztük őket: az angyalkák, de jártak át jó barátok is. Velük ki lehetett juttatni ezt-azt. Kicsi, más szempontból fontos, veszélyes szerep volt. Volt két ténylegesen éles helyzetem is. Egyszer Gyimesi Évával kellett volna találkoznom az egyetem főépületében. Helyette egy olyan ember várt, akiről egy kilométerre látszott, hogy szekus. Szó szerint elszaladtam előle, hogy ne találja meg azt, akivel nekem kellett volna utána találkozni. Egy darabig üldözött.

Volt egy olyan eset is, amikor Gyimesi Éván keresztül érkezett hozzám egy adag, a falurombolások ellen tiltakozó röpcédula. Ezeket nekem kellett volna szórni, amit én el is vállaltam, de egy barátom lebeszélt róla. Otthagytam a „röpcéket” nála, és amikor elmentem tőle, az úton, alig 50 méterre egy rendőr várt, és megmotozott.

A futár néha nagyon kényes helyzetekbe kerül, ráadásul a konspirativitás miatt sokszor nincs is beavatva abba, hogy mi a tartalma az akciónak, amiben részt vállal. Ezek olyan, a nyilvánosságban soha meg nem jelent háttértörténetek, melyeknek sok hasonló szereplője van, mint amilyen én voltam.

hvg.hu: Az egyetem elvégzése után, az úgynevezett „kihelyezés” sem volt zökkenőmentes.

K. Cs.: 1986-ban végeztem el az egyetemet, akkor érvényben volt a kötelező kihelyezéses rendszer. Ez arról szólt – és elvileg akár még jól is hangzik – hogy mindenkinek munkahelyet kell kapnia. A gyakorlatban ezek azonban sokszor kényszermunkahelyekké váltak. Ugyanis pont annyi munkahelyet jelöltek ki, ahány végzős volt, és a jegyek sorrendjében lehetett választani. Magyarán az utolsó helyezettnek már csak egy hely jutott.

A magyar szakosok számára ez a kihelyezési rendszer nagyon világosan diszkriminatív jellegűvé vált. Hiába tudtuk, hogy vannak Erdélyben üres magyartanári állások, a végzettek nagy részét a mellékszakukkal elhelyezték Kolozsvártól távolra. Ezzel világosan az volt a szándék, hogy a fiatal magyar értelmiségieket szétszórják és izolálják egymástól. Tudni kell, hogy ez egy másik korszak volt, nagyon korlátozott utazási és kommunikációs lehetőségekkel. Manapság, a mobiltelefon és az internet korában nem lenne gond elmenni néhány száz kilométerre. Abban az időszakban azonban ez a családtól, barátoktól való teljes elszigetelődést jelentette. Arról nem is beszélve, hogy ennek volt egy politikai éle – mi is, és mindenki más úgy értelmezte, hogy ez egy kisebbségellenes intézkedés.

Az előttünk levő évjárat osztályfőnöke Gyimesi Éva volt, ő indítványozta, hogy ne vegyenek részt a diákok a kötelező kihelyezésen. Gyimesi Éva írt is egy beadványt, azt a diákok alá is írták, de végül, amennyire tudom, a diákok elfoglalták a munkahelyeket. Amikor ránk került a sor, már nem volt tanári támogatásunk. Az évfolyam fele eldöntötte, hogy nem fog elmenni a kihelyezésre. Írtunk egy beadványt, amit az egyik kolléganőmmel elvittünk az akkori rektorhoz, meg elküldtünk az oktatási minisztériumhoz. A kihelyezést pedig egy kocsmában vártuk végig.

Hivatalból helyeztek ki minket, engem Sulinára küldtek, ami Románia legtávolabbi pontja, a Fekete-tenger partján. Mai fejjel az ember persze azt mondja, gyönyörű, érdekes hely, az akkori körülmények között azonban azt jelentette volna, hogy – legalábbis a téli hónapokban, amikor befagyott a Duna, és nem lehetett közlekedni – én be vagyok oda zárva, nem tudok senkivel sem szabadon érintkezni. Nem jelentkeztem ezen a helyen, és ez azzal járt, hogy a tandíjat, 8000 lejt, büntetés formájában vissza kellett fizetni. Utána nem kaptam semmiféle állást, munkanélküli voltam. Próbálkoztam helyettes tanárként elhelyezkedni, utcai könyvstandosként, de oda sem vettek fel.

hvg.hu Az 1989-es fordulat mennyire jelentett változást a munkahely szempontjából?

K. Cs.: A forradalom után úgy gondoltam, végre eljött az idő, amikor be tudok lépni a társadalomba, az intézményrendszerbe, hiszen számos új műhely, intézmény, szervezet alakult. Az első jelzés az volt, amikor Gyimesi Évát elkísértem a mostani Szabadság napilap szerkesztőségébe, még a forradalom napján. Én nagyon lelkesen bementem volna vele, úgy gondoltam, ott alakul valami, és én tudnék segíteni. De Kántor Lajos állt az ajtóban, és – bár már nem emlékszem a szavaira – én oda nem lettem befogadva.

A forradalom után eltelt egy félév, amíg végül álláshoz jutottam. Az első munkahelyem a Bukaresti Televízió volt, ahova 1990 őszén vettek fel. Az akkori történések hevében talán akár egy újonnan szerveződő politikai szervezetbe is beléptem volna. De nem volt szükség rám. Azóta sem vagyok semmilyen politikai párt tagja, és nem bánom.

hvg.hu: 25 évvel a rendszerváltás után, hogy látod, mikor következett be az igazán nagy váltás?

K. Cs.: Attól félek, igazából nem zárult le ez a korszak. Most már nagyon sokan írnak és beszélnek arról, hogy a titkosszolgálatok intézményrendszerének van egy folyamatossága. De most egy konkrét példát mondok. Néhány éve meghalt Gyimesi Éva. Amikor ez történt, én Budapesten voltam. Éppen megérkeztem az A38-as hajóra, amikor a bejáratnál várt egy fiatal nő, akit látásból ismertem, de azóta sem tudom hova tenni.

Nagyon felindultan a nyakamba borult, és elmondta, mi történt Gyimesi Évával. Elmondott egy történetet. Hogy Gyimesi Éva öngyilkos lett: megrakta a hátizsákját kövekkel, kiment a Szamos-partra, és belevetette magát a folyóba. Egy ilyen helyzetben az ember persze kiakad. Csak utólag gondolkoztam el azon, hogy milyen furcsa: hány véletlen szükséges ahhoz, hogy Gyimesi Éva halála után néhány órával, Budapesten egy olyan emberrel találkozzam, aki pontosan tudja, mi történt? Annál is inkább, mert később ez a történet a médiában szó szerint több helyen megismétlődött.

Könczei Ádám
©

Akárcsak Gyimesi Éva halálának, édesapám balesetének sincsen tanúja. Ennek ellenére több helyen részletesen le van írva, és szóbeszédben is keringett a történet, miszerint édesapám elment a Fellegvár mellé bodzát szedni. Állítólag felmászott egy bodzafára, onnan leesett a lépcsőre, és eltörte a hátgerincét. Kilenc napig élt még nyaktól lefele lebénulva, és nem emlékezett semmire.

hvg.hu: A bodzára egyáltalán fel lehet mászni? Nem olyan vastagok az ágai.

K. Cs.: A bodza nem fa, hanem bokor. Ráadásul az édesapám falun nőtt fel, ő tanított engem fára mászni. A baleset idején 55 éves volt, nem ivott, nem cigarettázott, semmilyen szervi baja nem volt, nagyon sportos ember volt. Ismerve az alkatát és hozzáállását, nehéz elképzelni, hogy úgy mászik fel egy bodzabokorra, hogy arról leesik.

Nagyon sok hasonló történetet ismerünk ebből a korszakból. Ezt szekus szaknyelven úgy hívják, hogy legendásítás. Bár szemtanú soha nincs, nagyon gyorsan terjednek ezek a legendák, rögtön másnap, vagy akár aznap már hallja az ember őket, mindenki meséli. Akárkit kérdezel, mindenki meg tudja mondani, hogyan halt meg az illető.

Még egy fura fintora az életnek: az édesapámat egy olyan lelkész temette, akiről kiderült, maga is a Securitate informátora volt. Szintén egy informátor, Veress Zoltán olvasta fel a temetési beszédet, megvan a kézirat, olyan szavak vannak benne aláhúzva, mint „véletlen”, „értelmetlen”. Elég fura történet. Veress Zoltántól azt szerettem volna megtudni, hogy ezt önszántából írta-e, vagy valaki súgott neki, hogy mit kell mondania. De nem tudtam elérni, és miután a blogomon felfedtem az informátori múltját, meghalt elég hirtelen. Így hát ezt tőle soha nem fogom megtudni.

hvg.hu: Említetted, hogy neked is van egy megfigyelési dossziéd. Azt elkérted?

K. Cs.: Igen. Kaptam is valamiket, de az egész nagyon „fésültnek”, azaz hiányosnak néz ki. Ezt onnan tudom, hogy elég alaposan kielemeztem az édesapám dossziéját, meg elég sokat utánaolvastam, és világos, hogy ezek katonai típusú iratok, amik ennek megfelelően nagyon feszes struktúrával bírnak. Nagyon pontosan meg van szabva, hogy milyen műfajokban, milyen sorrendben kell, hogy következzenek egymás után a dokumentumok. Azt lehet látni, hogy ebből a dossziéból műfajilag nagyon fontos iratok hiányoznak. Persze az is látszik, hogy azokról az éles dolgokról, melyekről beszéltem – arról hogy a szekus engem kergetett, vagy a röpcékről, vagy akár arról, hogy 1989-ben többször részt vettem a Markó Béla és köre által szervezett marosvásárhelyi konspiratív találkozókon – egy szó sem esik.

hvg.hu: Blogban dolgozod fel az édesapád megfigyelési dossziéját. Ez hogyan kezdődött, és milyen lett a fogadtatása? Mennyire lehet ma ezekről a dolgokról szabadon beszélni?

K. Cs.: Ha valaki sorjában olvassa a bejegyzéseket, akkor látni lehet, hogy a kezdeti, naiv rácsodálkozás után, miután többször leírom, hogy én aztán majd mindent megmondok, és semmit nem hallgatok el, több ízben is megtorpanok.

Ezek a megtorpanások egészen biztosan kapcsolatban állnak azzal is, hogy mikor milyen “pofonokat” kapok kívülről, a közvéleménynek egy bizonyos részétől. Az első cezúra akkor következett be, amikor az egyik bejegyzésben megjelentettem egy olyan dokumentumot, ahol felbukkan Lászlóffy Aladár költő neve is.

Az volt az első olyan bejegyzés, amire nagyon ellenséges reakciókat érkeztek. A blog megtelt több száz spammel, de főleg szóbeli üzeneteket kaptam. Úgy látszik, olyan helyre tapintottam, ami sok embernek az érdekeit sértette, fogalmam sincs.

Én hályogkovácsként jártam el. A motivációm az volt, hogy mivel láttam, hogy a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) követhetetlen logika alapján küldi a felfedéseket, és az ember ki van ennek szolgáltatva, jelezzem azt, hogy a szórás sokkal tágabb. Nem kell rögtön rámutatni egy-egy emberre, aki a fekete bárány, aki a besúgó, hanem itt egy rendszerszerű dologgal állunk szemben, itt nagyon sokan vannak. Én úgy éreztem, adja magát az, hogy egyszerűen kiteszek egy olyan dokumentumot, amin megjelenik Lászlóffy Aladár neve is, és ezzel érzékeltetni tudom, hogy még nagyon sok más informátor van, akit a Vizsgáló Bizottság még nem fedett fel.

Erre megbolydult a méhkas, utána változott meg nagyon sok mindenkinek a hozzáállása. A régi erdélyi magyar elit elkezdte egyre erőteljesebben kimutatni, hogy ők nagyon ellenzik azt, amit én csinálok. Korábban a blogomon kialakult egy párbeszéd, ami engem nagyon segített. Ezután az emberek elnémultak, többet nem kommenteltek. Persze, sok pozitív inger is ért, találkoztam sok idegen emberrel, akik biztosítottak arról, hogy nagyon jó néven veszik, hogy én írom ezt a blogot, és bátorítottak, hogy folytassam. A nyilvános szférában azonban szinte teljesen megszűnt a támogatás vagy a szolidarizálás. Valamilyen szinten ez megérinti az embert. Nem azt akarom mondani, hogy emiatt elállok ettől a projekttől, de az embernek szüksége van pozitív ingerekre is.

Ki volt Könczei Ádám?
Könczei Ádám 1928 január 1-én született Küküllőváron. 1983-ban halt meg, balesetben. Tanulmányait a küküllővári elemi iskolában, a marosvásárhelyi és a nagyváradi gimnáziumban, egy éven keresztül a Kolozsvári Református Teológián, majd a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán folytatta. Életében összesen 6 évet dolgozhatott képesítésének megfelelő szakmában: 1952-1957 között magyar tanárként Érszalacson, Margittán és Gyergyószentmiklóson, 1958-ban pedig egy évet a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókjában, a Folklórintézetben tudományos kutatóként. Miután a Szekuritáté 1957-től kezdődően elindította állandó jellegű megfigyelését és zaklatását, 1957-ben, tanév közben elbocsájtották tanári állásából, majd 1959 januát 1-én a Folklórintézetből. 1959 és 1968 között 6 éven keresztül munkanélküli, 3 éven keresztül, 1962 és 1965 között nyomdai korrektor, fizikai munkás, majd 15 évig, 1968-tól 1983-ban bekövetkezett haláláig lapterjesztő a Korunk folyóiratnál. 60 néprajzi jellegű írása jelent meg nyomtatásban, és kb. 70 írása maradt kézirat formájában. Gyűjtései közt több, mint 40 000 közmondás, szólásmondás és találós kérdés, több tízezer kiszámoló, több ezer népdal és népballada dallamostul, több tucatnyi füzet népi kéziratos népköltészet, hangszeres népzene, egy érmelléki falu népzenei életének írott-kottás dokumentációja, és egyéb szöveges lejegyzések találhatóak.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Januártól létrejön a Káel Csaba vezette Nemzeti Filmintézet

Januártól létrejön a Káel Csaba vezette Nemzeti Filmintézet

Radikálisan átszabná saját hivatalait az Orbán-kormány

Radikálisan átszabná saját hivatalait az Orbán-kormány

Nagyszerű új funkció jön a Chrome-ba, ezt minden netező imádni fogja

Nagyszerű új funkció jön a Chrome-ba, ezt minden netező imádni fogja

Ilyenek vagyunk, ha babakorunkban kialakult bennünk az ősbizalom. És ha nem

Ilyenek vagyunk, ha babakorunkban kialakult bennünk az ősbizalom. És ha nem

Radar 360: kivégzéstől fél Hasszán F., halálos árvíz Velencében

Radar 360: kivégzéstől fél Hasszán F., halálos árvíz Velencében

100 km/h-s zóna lehet Hollandia, így mentenék meg saját gazdaságukat

100 km/h-s zóna lehet Hollandia, így mentenék meg saját gazdaságukat