szerző:
Orosz Márta
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nagyapja a nácik ellen szórólapozott, ő a kommunista diktatúra ellen küzdött. A most 52 éves Christian Halbrock szüleihez hasonlóan nem érettségizhetett, nem tanulhatott tovább, otthon viszont nyugati könyveket olvastak, nyugati rádiót hallgattak. A 80-as években béke- és környezetvédő csoportokhoz csatlakozott, többször letartóztatták ellenzéki tevékenysége miatt. Kelet-Berlinben egy pincében környezetvédő könyvtárat alapított, 1990-ben részt vett a Stasi-központ ostromában, a rendszerváltás után történész lett: legújabb könyve az ellenállás természetét és gyakorlatát vizsgálja. A napfény íze, 7. rész.

hvg.hu: Éveken át részt vett az NDK-ban szerveződő civil mozgalmakban, ami miatt volt is politikai vegzálásban része. Ön szerint mennyire voltak képesek a civilek megingatni a rezsimet?

Christian Halbrock: Ez a téma nálunk szenvedélyes vita tárgya, ahogy az is, hogy mely csoportoknak volt nagyobb szerepük: a disszidenseknek vagy a független szerveződéseknek. Én nem szeretem ezt a vitát. A ’89 előtti aktív ellenállók nem is számoltak azzal, hogy ennek az egésznek vége lesz, nem gondolták, hogy munkájuk egyszer összeomláshoz vezeti a rendszert. Míg máshol, például Magyarországon vagy a Baltikumban már hírlett, hogy jön a változás, az NDK ilyen szempontból provinciálisabb volt. Inkább arról szólt az egész, hogy egy hazug társadalomban megőrizzük azt az életet, ahol hazugság nélkül élhetünk.

Christian Halbrock
©

hvg.hu: Akkor miért csinálta az egészet, ha úgysem számolt azzal, hogy valamikor megdöntik a rendszert?

A napfény íze

Kelet-Európában annyi rendszerváltás volt, ahány ország átment ezen a transzformáción: az események más-más mértékben aktivizálták a társadalmat. Új sorozatunk ezeket a különbségeket szeretné visszatükrözni emblematikus szereplők személyes történetein és narratíváin keresztül.

 

Spiró György: "Le volt ez zsírozva"

Jürgen Schweinebraden: "Pletykákat terjesztettek, hogy én is a Stasinak dolgozom"

Tomasz Lipiński: "Mintha egy kihalt bolygón sétáltunk volna"

Florian Mihalcea: "Nem volt meg a képzettségünk, hogy új világot teremtsünk"
Vratislav Brabenec: "Nekünk három kihallgatás a napirend része volt"

Keserű Imre: Orbán beszéde után lett minden túloldali "komcsi"

C. H.: A lengyelektől tanultam, ha nem is lehetséges megdönteni a rendszert, de ki lehet alakítani egy ellentársadalmat saját újsággal, színházzal, klubokkal. Ez kellett ahhoz, hogy lehessen ebben a közösségben élni és érdemes legyen itt maradnom. Úgynevezett békemozgalmat és környezetvédő csoportokat alapítottunk, ahol összegyűltek a hasonló gondolkodásúak. Egyetértettünk abban, hogy látszódnunk kell a nyilvánosság előtt, ezért pólókra festettünk üzeneteket és azokban vonultunk fel, szájvédővel tiltakoztunk a környezetszennyezés ellen, vagy biciklis demonstrációkat szerveztünk, mert úgy nehezebben kaptak el minket a rendőrök.

hvg.hu: Úgy tűnik, kialakított egy mikrokozmoszt, egy saját kis világot, a szabadság kis körét. Hol ütközött ez a világ az állampárt szigorú határaiba?

C. H.: Ennek az élhető mikrokozmosznak a kulcsa az volt, hogy fel kellett szabadulnunk - és ez csak egyfajta belső lemondással működött. Egy új generáció része voltam, mely nem panaszkodott már, hogy nem tanulhat tovább, vagy nem építhet karriert. Világos volt, hogy nem akarunk már semmit ebben a rendszerben, nem akartunk részei lenni ennek a gépezetnek. Láttuk, hogy aki magasra jut a karrierlétrán, az sem mondhat semmit, mert mindent a párt mond helyette. Nem volt semmink, úgyhogy veszítenivalónk sem volt. A ´83-as demonstrációk alkalmával, novemberben hat embert letartóztattak és bezártak. Nemcsak a zaklatásnak voltunk kitéve, hanem multiplikátorként is használtak minket: azzal számoltak, hogy elmondjuk majd a többieknek, hogyan bántak velünk. Ezen átláttunk, és mivel nem akartam a többieket eltántorítani az ügyünktől, sokáig elfojtottam, amin keresztülmentünk: nem mondhattam el, hogyan kínoztak meg, ha nem akartam elijeszteni azokat, aki csatlakoztak volna hozzánk. Inkább felkészítettük az embereket, hogy helyt álljanak a kihallgatásokon.

hvg.hu: Ennyire bizonytalan volt, hogy hányan vállalják aktívan az ellenállást?

C. H.: Az NDK-ban azt tekintettük a legnagyobb problémának, hogy senki nem mert ellenszegülni. Miután kijöttem a vizsgálati fogságból, rájöttem, hogy nem így van: a börtönök tele vannak olyanokkal, akik csináltak valamit, szórólapokat osztogattak stb. A baj csak az, hogy erről senki nem tudott - mert hiányzik a kommunikáció. Hiányoztak az információink arról, hogy mit csinálnak mások, ezért megpróbáltuk legalább helyenként megtörni az információmonopóliumot. Így jött az környezetvédő könyvtár ötlete. A támadási felületet minimálisra kellett szorítanunk, ezért döntöttünk amellett, hogy hivatalosan környezetvédő csoport leszünk. De a könyvtár, azon kívül, hogy a környezetvédelmi írások mellett minden tiltott irodalmat beszerzett, az információterjesztés célját szolgálta. A diktatúra alapja a titoktartás: az emberek nem látják értelmét, hogy bármit is tegyenek, ha senki más nem tesz semmit. De ösztönző hatással van, ha tudják, hogy a szomszéd városban is szerveződnek.

hvg.hu: Honnan kerültek ki egyáltalán az ellenállók? Kiből lett aktív ellenzéki az NDK-ban?

C.  H.: Elsősorban a fiatalokból.  A keletnémet társadalomban nagyon ritka volt, hogy több generáció egy családon belül ellenzéki vagy a rendszernek ellenálló lett volna. Ez itt jellemzően egy rendre épülő társadalom: legtöbben elfogadják a felsőbbrendű hatalmat, és munka után hazamennek családjukhoz, nem mászkálnak esténként. Ehhez adódik több tapasztalat: az 1953-as felkelést leverő szovjet tankok Berlinben, vagy az ´56-os magyarországi történések, melyekből azt a következtetést vontuk le, hogy a Nyugat nem segít.

A berlini Állambiztonsági Minisztérium épületének megtámadása után 1990 januárjában
©

Mi a lengyelek fele orientálódtunk, ők voltak bizonyos értelemben a példaképeink és Jacek Kuron (a lengyel demokratikus ellenzék kiemelkedő vezetője - szerk.) szavai csengtek a fülünkben. Ő azt mondta, hogy az ellenzéknek egy országban sincs jogosultsága, ha csak öncélúan, saját magának létezik, nyújtania is kell valamit a társadalomnak. Teljesen mindegy, ki milyen ideológiában hisz, be kell bizonyítanunk, hogy ki lehet lazítani azt a csavart, amely beszorította az NDK rendszerét. Tudtuk, hogy meg kell találnunk a kapcsolódást a társadalommal, és utólag, a Stasi-aktáinkból ki lehet olvasni, hogy a szerveződésünknek sikerült szimpátiát kelteni az emberek körében.

hvg.hu: Utolsó akciója 1990-ben a Stasi-központ elfoglalása volt, utána már nem működött a civil ellenállás. Hogyan döntötte el, hogy mihez kezd a rendszerváltás után?

C. H.: Minden, amivel ´89-ig foglalkoztam, reakció volt arra, ami körülvett. Az ellenzéki csoportunk 88-89-ben volt a csúcson, utána minden összeomlott – nemcsak a szerveződés, hanem az is, ahogyan viszonyultak hozzánk. 1989 után elkezdtek minket szidni, mert hirtelen az utolsó NDK-s besúgó is forradalmárnak érezte magát. Nem számított, ki mit mond, csak az, hogy az egyik hangosabb a másiknál. Csak az érdekelt mindenkit, hogy észrevegyék. Én elég korán, ´89 végén már javasoltam, hogy oszlassuk fel a csoportunkat, mert a koncepciónk csak a hatalmon levő állampárt viszonylatában működött.

Lipcse: transzparenssel az erőszak ellen az Állambiztonsági Minisztérium épülete előtt 1989. novemberében
©

Az NDK-ban a bátorság és a civil kurázsi hiányzott leginkább. Gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit mondasz, a lényeg az volt, hogy legyen bátorságod kimondani, mert a hatalmon levők úgyis értették, hogy miről van szó, ahogyan a többiek is. A rendszerváltás után elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen információkat tartottak vissza tőlünk. Meg akartam érteni, mit csináltak velünk, milyen történelmi keretben mozogtunk, valamint tanulni akartam, hogy beleszólhassak a társadalom dolgaiba. Így lettem történész.

hvg.hu: Mi aggasztja 25 évvel az újraegyesülés után leginkább? Hol hagyta a diktatúra a legmélyebb nyomokat a környezetében?

C. H: Ijesztő, hogy azok a viselkedésmódok, melyeket a diktatúra kialakított, ma is élnek. A szolidaritás hiánya, a félrenézés kultúrája, a személyiségi jogok semmibevétele folyamatosan jelen van a társadalomban. Az emberek nem lettek jobbak, csak a keretfeltételeink nem teszik szükségessé például a feljelentést. Elméletben akkoriban a szocializmus a szolidaritást ígérte, gyakorlatban azonban az emberek félrenéztek, amikor szomszédjukat letartóztatták, vagy amikor társaikat nem engedték főiskolára. Ma leginkább a gazdasági kirekesztés szintjén érezzük a szolidaritás hiányát: ezen kellene felülkerekednünk, de ehelyett végignézzük, ahogy a sanyarú sorsú embertársaink jogait megsértik. A diktatúra nyomai jól követhetők a munkahelyeken, a hivatalokban a különböző opportunista viselkedésmódokon: a mindennel való egyetértés megalkuvásán, vagy az öncélú, állandó kritizálási hajlamon, amit szintén a megfelelés táplál.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Az Apple-t is elérte a globális hiány, visszafogják egyes MacBook- és iPad-modellek gyártását

Az Apple-t is elérte a globális hiány, visszafogják egyes MacBook- és iPad-modellek gyártását

Meggyilkoltak egy bűnügyi újságírót Görögországban

Meggyilkoltak egy bűnügyi újságírót Görögországban

Csapágygolyók ömlöttek a 86-os útra, a teherautós elhajtott a helyszínről

Csapágygolyók ömlöttek a 86-os útra, a teherautós elhajtott a helyszínről