Ha a mínusz egyedik napi Robbie Williams a tegnapelőtt volt, akkor a Sziget második napja nem is lehetett volna kontrasztosabb, hiszen az abszolút a ma volt, és ezt nem lehet eléggé megbecsülni abban az országban, ahol előadókat és zenekarokat – többnyire anyagi, részben pedig kulturális okokból – általában a nagy siker előtt, vagy évekkel a relevancia és a nagy siker után kapunk meg.

Eljött a mai popszíntér egyik nagyasszonya, az angol Florence Welch és zenekara, azaz a Florence + The Machine, amely idén készítette el pályafutása talán legütősebb lemezét (a Coldplay-producer, Markus Dravs segítségével), amit itt a hvg.hu-n be is mutattunk. A zenekar idén a fesztiválok fesztiválján, Glastonburyben főfellépőként koncertezett – igaz csak a Foo Fighters kiesése miatt jutott a Pyramid Stage csúcsára, de élt a lehetőséggel és nagyszerű koncertet adott.

Budapeseten vele szinte egy időben koncertezett a vicces, indie-s, elektropopos Future Islands, mely egy sokszor emlegetett David Letterman Show-fellépésnek köszönheti globális ismertségét, míg a korábbi sávban lépett fel, a neo-soulban utazó bájos és tehetséges belga Selah Sue – aki nem rég koncertezett az A38 Hajón – az európai zenei színtér egyik feltörekvő tehetsége. Nézzük sorban!

Még csak ígéret – Selah Sue

Selah Sue tehát már ott kopogtat az elsővonalas női előadók kapuján, így mostani koncertjének tétje az is volt, vajon képes-e egy nagy európai fesztiválon bizonyítani, hogy be is engedhetnék azon az ajtón. Nos, a neo-soulos, hiphopos, néhányszor pedig pihenésképpen folkos műsor inkább továbbra is csak ígéret volt. Az biztos, hogy a belga énekesnőnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy igazi mainstream díva legyen, de valahogy a csurig telt A38 sátorban néha inkább csak háttérzenének tűnt néhány dala. Kétségtelen, Selah Sue személyesebb hangvételű dalai sokkal jobban működnek egy kisebb klubhelyszínen: a Sziget-közönségéről tudható, hogy azonnal lankad a figyelme, ha egy koncert lehalkul, intimebbé válik.

Azért persze a dögös Alone-ra, vagy a női MC-ket megszégyenítő módon előadott Peace of Mindra azért szépen beindult a közönség. De valahogy nehéz volt elűzni a hiányérzetet a koncert után, hogy azért ennél több szín és merészség is rejtőzik Selah Sue-ban, csak még valamiért nem fedte fel ezt az énjét.

A tömény színpadi jelenlét – Florence + The Machine

Amennyire erős lemezen, annyira hatásos, nagyszabású és lenyűgöző koncerten is a Florence + The Machine, mely három eddigi albumának legfontosabb dalaiból állította össze első magyarországi koncertjének programját (játszott két nem, vagy nem teljesen saját dalt is: a Sweet Nothingot, melyet Calvin Harris 2012-es 18 Months című lemezén ad elő az énekesnő, és azt You Got The Love című számot, melyet először 1986-ban Candi Staton adott ki, s amely Florence Lungs című debütalbumán is szerepel).

Florence Welch valóban egészen elképesztő frontember – állandóan mozgásban van, tömény jelenlét a színpadon, art-pop dalait színháziasan, emitt széles mozdulatokkal, amott finom gesztusokkal (és tánccal) adja elő, egyszerre juthat eszünkbe róla a mindenen túli Ofélia-őrület, a már sokat emlegetett Kate Bush, egy hatvanas évek végi Laurel Canyon-beli hippi lány és egy kelta papnő (vö: gyíkká változtatott, de már elmúlt). Vokálosokkal, xilofonnal, hárfával és fúvósokkal turbózott zenekara a háttérben, nagy alázattal, elegánsan, széles dinamikai skálán mozogva dolgozott a lenge fehérruhás énekesnő alá, aki az este folyamán legalább öt virágkoszorút felpróbált, nagyjából fél tucat rajongót a színpadra is invitált, és a koncert végén széles mosollyal, láthatóan boldogan köszönte meg a lelkes és átszellemült Sziget-közönség támogatását.

A feltartóztathatatlan frontember – Future Islands

Egész este a Future Islands koncertjén voltak a legkevesebben az A38 sátrában, de ez inkább a párhuzamosan zajló Florence + The Machine fellépésnek, és a nem a zenekarnak szólt.

Azt már eddig is lehetett tudni az együttes koncertvideóiból, hogy Samuel T. Herring egészen elképesztő frontember, de azért a Szigeten adott koncert így is érezhetően sokaknak hatott relevációként. A baltimore-i zenekar finom szintipopja élőben jóval izmosabban szólalt meg, Herring pedig feltartóztathatatlan volt, ahogy kapálózva, jellegzetes gyíkmozgásával eksztázisba kergette a közönséget.

Hihetetlen, hogy ezt valószínűleg minden este megcsinálja, és egyáltalán nem látszik rajta semmilyen jele a fáradtságnak. Ezen az estén sokaknak az is kiderülhetett, hogy a Future Islands nem egy egyszámos banda, a Seasonson kívül alig volt szusszanásnyi idő a koncerten, mivel a Spirit, a Doves vagy a The Chase is simán beindította a rendkívül hálás közönséget. Voltaképp az történt, amit vártunk, az idei Sziget egyik legszimpatikusabb sztárfellépője egyértelműen a Future Islands volt. Jó lenne őket még egy klubkoncertre is hazánkba csábítani, bár ezt az előadást már nem nagyon lehet hová fokozni (annak ellenére, hogy a hangzás most pocsék volt).