Nem vagyok képes erőszakszervezetként működtetni az iskolát
A piros és fekete pontokra, jegyekre építő lehangoló értékelési rendszert váltotta fel egy különleges módszerrel az örkényi iskola tanítója: egyfajta pénzt vezetett be a mindennapos iskolai munkába. Aki jól tanul, segít, dolgozik, garast érdemel, aki rosszat tesz, verekszik, nem dolgozik, garast fizet. Murinai Angela nem gondolja, hogy ezzel anyagiasságra nevelné a diákjait, viszont a tavaly még kezelhetetlen, hátrányos helyzetű gyerekekkel teli osztály hihetetlenül megváltozott. Megszűntek a fegyelmezési problémák, a gyerekek szabadidejükben is feladatokat kérnek. A központi előírások, a kötelező osztályzatok viszont erősen az – egyébként számos személyközpontú pedagógiai elemmel megtámogatott – "garasos rendszer" ellen hatnak.
"Két hete járunk iskolába. Tavaly ez volt az a vasárnap, mikor először csordult ki a könnyem arra a gondolatra, hogy másnap dolgozni kell mennem, és nem tudom, mi lesz. Akkor arra gondoltam, hogy ezt én így nem fogom bírni. Én úgy nem akarok tanítani, hogy állandóan verekedő gyerekeket kelljen szétszednem, hogy állandóan ordítanom kelljen azért, hogy minimális figyelmet kapjak. Én nem akarom, hogy az életem gyerekek fegyelmezéséről, a velük való hatalmaskodásról szóljon, ne pedig a szelíd együttműködésről. Én így nem akarok dolgozni" – írta szeptember közepén a Kölökneten Murinai Angela, az örkényi Huszka Hermina Általános iskola tanítója.
Örkény egyetlen iskolájában erősen felülreprezentált a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű (előbbi 80 százalék, utóbbi 50 százalék körül van!), ingerszegény környezetben felnövekvő tanulók aránya. Az iskola ennek ellenére nem kap pluszforrásokat, mert – ahogy az igazgatónő, Harding Ilona mondja –, a KSH-adatok alapján a település nem tartozik az ország leghátrányosabb térségeibe.
Erőszakszervezetként működtetett iskola
Évfolyamonként két osztály indul a Huszkában, tavaly az egyik elsős csoportot kapta meg Murinai Angela. Fent idézett blogbejegyzése érzékelteti a tavalyi tanév nehézségeit. Idén, másodikban, szinte varázsütésre megváltozott a tanórák képe, köszönhetően a tanítónő meglepő ötletének.
"Emberileg nem vagyok arra alkalmas, hogy erőszakszervezetként működtessem az iskolát, viszont nem látom, hogy működne másképp. Utálok ordibálni, beírásokat osztogatni, büntetni. Pedig más eszközöm nem volt, ahogy a legtöbb pedagógusnak sincs. Ez nekem fájt, és magamat is mérgeztem azzal, ha olyan gyerekkel szemben éreztem dühöt, aki amúgy is tele van problémával, aki nem azért olyan, amilyen, mert nekem akarna ártani" – mondja a tanítónő.
Tavaly novembertől – túljutva az elkeseredés fázisán – elkezdett új utakat keresgélni. Bevitte például az osztályba a saját gyerekei játékait. "A diákjaim boldogan toligálták a favonatokat, miközben én (illetve a tanmenet) elvárom, hogy olvassanak! Itt akkora szakadék van, amit először be kell tölteni, csak utána jöhet a normál iskolai tanítás" – emlékszik vissza. Az első év végére jutott el kínkeservesen arra a szintre az osztály, hogy ha ekkor kezdhették volna az elsőt, talán hagyományos módon belevághattak volna a tanításba. Közben kapott egy közmunkás státuszú pedagógiai asszisztenst is ("akinek a léte persze háromhavonta veszélybe kerül"), aki nagyban tud segíteni, hogy mind a 18 gyerek megkapja a kellő odafigyelést.
Elvárások, puszira
A gyerekek motiválására és a fegyelmezés élhető keretek között tartására azonban továbbra sem volt megnyugtató megoldása Murinai Angelának. Tavasszal talált egy cikket egy iskoláról (közben kiderült, több helyen is van ilyen), ahol valamiféle pénzalapú motivációs rendszert vezettek be. Gondolta, ő is kipróbálja szeptembertől a másodikosaival.
"Az iskola sokszor olyan dolgokat vár el a gyerekektől, amik teljesen idegenek tőlük. Az írástanulás például nehéz és fájdalmas folyamat. Ez nekik nem egy happy érzés, ez nekik munka, mi mégis elvárjuk tőlük, puszira, a semmiért. Hiszen ez a kötelességük. Pedig mennyivel jobb lenne kicsalni belőlük, hogy örömük legyen mindebben. A piros pont vagy jó jegy számukra megfoghatatlan és csak azoknak érték, akik képességeik által tudnak szerezni. A többieknek marad a fekete és a rossz jegy. Ezt a lehangoló rendszert próbáltam felváltani azzal, hogy ’pénzt’ kapnak a munkájukért."
Az új garasos rendszer szeptembertől indult. Indításképp azt kérte az osztálytól, hogy állítsanak fel közösen egy szabályrendszert, ami alapján működhetnének a mindennapok. A gyerekek el is sorolták, hogy mit nem szeretnének: "rosszindulatú árulkodás, testi bántalmazás, hazudozás, a nagy testvérekkel való fenyegetőzés konfliktusok esetén stb.". Össze is állt a szabályrendszer, de felmerült a kérdés: mi van, ha valaki megszegi mindezt. És ekkor jött "spontán" a megoldás.
"Mondtam, hogy képzeljétek, vannak kincseim, amiket meg tudtok vásárolni garasokért. Garasokat (ezek gyakorlatilag lefújt kisebb és nagyobb csavaralátétek) szerezhettek órai munkáért, házi feladatért, pluszban végzett feladatért, gyűjtőmunkáért, jó megoldásért, de jár az osztály összepakolásáért, udvari szemétszedésért, segítségnyújtásért is, vagy azért, ha valaki megeszi a levesét stb. Igen ám, de ha valaki megszegi a szabályokat, akkor neki kell fizetnie."
Nem kell fegyelmezni
A gyerekek egy óra alatt megértették a rendszert. A tanító gyakran szórja jutalmazásképp a garasokat, így a gyerekek érzik, hogy becsülete van a munkájuknak. Ha pedig valaki, mondjuk, zavarja az órát, az fizet. Ha épp nincs miből, váltót kap, és tartozik a "banknak".
Az eredmény látványos. A gyerekek hajtanak a garasokért, és nem akarják azokat ostobaságok miatt elszórni, figyelnek rá, hogy ne lépjék át a szabályokat. A fegyelmezés is átkerült egy másik szintre, "kikerült az érzelmi életünkből". Ha valaki hibázik, fizet, az élet pedig megy tovább. Nincs regula, nincs megszégyenítés, beírás, és a tanár sem idegeskedik, hogy százszor kell rászólnia valakire. Egy- két büntető garas után mindenki belátja, hogy jobban jár, ha befogja a száját.
A garasos rendszernek ráadásul vannak olyan járulékos hasznai is, mint hogy észrevétlenül javul a gyerekek számolási készsége: mindenki össze tudja adni a garasokat, sőt a tízes váltás sem gond senkinek (még ha nem is tudják, mi az). A rendben tartott tolltartó, füzet is garast ér – természetesen minden gyerek ügyel erre.
És mire jó a garas?
Van egy kis kincses tár a szekrényben, benne csoki, cukorka, ceruza, radír – ezeket megvehetik a diákok. Időnként frissíti is a tanító a kincses ládát, legutóbb az Oreo keksz volt a sláger (5 garasért) a gyerekek között. A tanulók gyakran egymást segítik ki, ha valakinek nincs elég pénze az áhított kincsre.
Ezeknél érdekesebb, és drágább a pihenő óra: 10 garasért megveheti bárki, hogy egy tanórára békén hagyják. Ilyenkor hátra mehet a diák, s ott egy – szintén a tanító által bevitt – babzsákon pihengethet, szunyókálhat, miközben a füle azért óhatatlanul követi az eseményeket. Vagy vásárolhatnak – és ez már igazi közösségépítés – játékórát is, amikor az egész közösség szabadidőt kap egy diák jóvoltából.
Speciális projekthetek
A garasra épülő rendszer csak egy dolog, a tanító néni gyerekközpontú pedagógiai módszerek hadával "támad": sokat mozognak, csoportban dolgoznak a gyerekek, minden egyes gyerek haladására odafigyelnek. Időnként a pedagógiai asszisztenssel egyenként, differenciáltan olvasnak-számolnak a gyerekekkel. (Addig a többiek játszanak, vagy más feladatokat csinálnak.)
Számos projekthetet – amikor minden tantárgyat egy téma köré felépítve tanulnak a gyerekek – indít az osztályban. Ezek annyiban különböznek az elsősorban az alternatív iskolákban jellemző hasonló módszerektől, hogy az örkényi projekthetek központjában általában egy-egy foglalkozás van. Legutóbb az állattartás, de volt már tavaly rendőr, mentős, tűzoltó projekt is.
"Az itteni gyerekek többsége nem látja a szüleit dolgozni. Nincs munka, vagy nagyon nehéz munkák vannak és persze a közmunka. A szülők ugyanakkor – ellentétben a sztereotípiákkal – leülnek a gyerekükkel tanulni, amíg tudnak, szeretnék, hogy a kicsik többre vigyék, mint ők, de mi az a több? Ők sem tudják. A lányok jövőképe gyakran annyi, hogy otthon maradnak, sok gyereket nevelnek. Más eszükbe sem jut, hiszen ezt látják a környezetükben. A fiúknak sincs semmi biztató, bátorító, ami inspirálná őket a tanulásra." Az iskolában pedig valós foglalkozásokat, más világokat mutatnak be nekik.
A tantervközpontú oktatás
Hogy mindez hogyan viszonyul a központosított oktatáshoz, az egyentankönyvekhez, egyentantervekhez, a szakfelügyeleti rendszerhez, az "aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére" állami oktatási ideológiához? "Nem tudom, lapítok. Valahogy megírjuk a dolgozatokat, próbálom előkészíteni a gyerekeket ezekre."
Az osztályzás 2. osztálytól kötelező, hiszen az iskola pedagógiai programja rögzíti. Ez ugyanakkor nagyon fájó a tanítónak, az egész rendszerét teheti tönkre. "A gyerekeim mind azt gondolják, hogy nagyon okosak, ügyesek. De attól kezdve, hogy muszájból elkezdem osztályozni őket, óriási csalódásokat okozok számukra, ami félő, hogy elveszi a lelkesedésüket."
Egész héten dolgoznak a – személyre szabott – munkafüzetekbe, kapják a jó munkáért a garasokat, dicséreteket, majd amikor pénteken megkapják a heti munkájukra a jegyet, az bizony nem lehet mindenkinek ötös. Egy-egy hármas pedig alaposan elkeseríti a gyerekeket. "Rémes volt az első osztályzat kiosztása: rögtön kezdtek körbeszaladgálni, kezdték hasonlítgatni magukat a többiekhez, aki rosszabb jegyet kapott, rögtön húzódott vissza, aki jobbat, nem érezte, hogy az ő büszkesége fájdalmas azoknak, akik pont annyit dolgoztak, mégsem tudtak többet kihozni belőle. A garasos értékeléssel ilyen nem fordulhatna elő."
Saját tapasztalat
Angelának három nagyobb gyereke van, elég konkrét tapasztalatot szerzett a közoktatás működéséről szülőként is: "Minden gyermekemet megnyomorította az iskola. A legkisebbet leginkább. Próbálták elhitetni velem, hogy gyenge, alkalmatlan, ezért voltunk többször képességvizsgálaton, pszichológusnál. Kiderült, hogy nem vele van a baj, csupán iskolai helyzetben blokkol és szorong."
Szülőként azt a tanárt fogadta el, akin látta, hogy szereti és becsüli a gyerekét. "Ilyen meg nem nagyon volt." Ezért most tanárként azt szeretné, ha a szülők azt éreznék, fontos neki az ő gyerekük.
Úgy véli, az iskola kudarca elsősorban a rendszer kudarca. Ha egy osztály nagy része nem tud tanulni, vagy egy adott dolgozat rosszul sikerül, akkor elsősorban a tanárnak magát kell megvizsgálnia. Vajon ő jól csinálja? Tudná másképpen csinálni? Hogyan tudná a gyereket beindítani?
Ezt azonban ez a rendszer nem engedi.
"A mai rendszerben nekem percre pontosan megírt óravázlatokkal kell(ene) bemennem az órára, miközben gyakran előfordul, hogy a gyerekek menet közben ráharapnak valamire, amiből én ott azonnal tudok egy értékes órát kreálni. Tudom úgy tanítani őket, ahogy nekik jó. Ha valami nem válik be, látom, hogy ezt unják, ebbe belefáradnak, akkor gyorsan váltok, máshogy közelítem meg a kérdést. Ehhez kell kreativitás és érzékenység, és kell egy olyan főnök (egy olyan rendszer), aki-ami bízik a pedagógusban."
Az iskola e helyett javarészt azt várja el – folytatja –, hogy a gyerek igazodjon az ő elvárásaihoz, sőt az egyes tanárhoz. Ez iszonyatosan megterhelő. "Majd mikor nem sikerül a gyereknek igazodni, akkor vizsgálgatjuk, és hipp-hopp, kimondjuk, hogy tanulásban akadályozott, hiperaktív, magatartási zavaros. Pedig ennek az egésznek fordítva kellene lennie. A tanárnak kellene szolgálni a gyerek érdekeit, neki kellene megtalálni a hozzá vezető utat, figyelni az igényeire, a rendszernek pedig megadni a pedagógusnak a megfelelő alkotói szabadságot és bizalmat, hogy ezt meg is tehesse a szabályok átlépése nélkül."
Egy tény: a magyar iskolarendszer sok akadályt gördít elénk, de a humanizmust senki nem tiltotta még be. Tisztelni a diákot és az ő munkáját, érzéseit- ez nagyon fontos.”
Anyagias szemlélet?
Felmerülhet a kérdés, hogy az örkényi rendszer nem neveli-e anyagiasságra, pénzközpontú gondolkodásra a gyerekeket. Murinai Angéla nem tapasztal ilyet.
"A mostani iskolában elég nehéz dicséretet szerezni. Olyan gyerekektől várjuk, hogy a dicséretre ugorjanak, akik nem tudják teljesíteni azt a mércét, amiért az jár. A gyereket jóval több kudarc éri, mint amennyi siker. Sokaknak az is nehéz, hogy egy órát nyugodtan végigüljenek, a feladatra figyeljenek. Egy 8 éves mintegy 8 percet képes figyelni egy dologra, mi viszont elvárjuk, hogy 45 percet üljön csendben. Ha pedig ez nem sikerül neki, nemhogy dicséretet nem kap, de állandóan azt kalapálják a fejébe, hogy nem felel meg az elvárásoknak."
Nem érzi, hogy "megvenné" a kisdiákokat a garasokkal. "Nagyon jól érzik magukat, szeretnek iskolába jönni és látom, hogy lelkesen dolgoznak. Soha nem teszik fel a kérdést, hogy ez és ez a feladat mennyit ér garasban. Sok kisgyerek megcsinálja az előírtat, kap érte valamit, és akkor még egy feladatot kér. Szabadidejükben kérnek matekpéldákat!"
Úgy tűnik, a garas inkább egy különleges – és megfogható – piros pontot jelent számukra, amit persze vissza is kell adni, ha rosszat tesznek. "Nálunk – mivel soha nem kapnak – egy beírás vagy fekete pont olyan mumus, hogy ha minden kötél szakad, és azt mondom, be fogok írni az ellenőrzőbe, rögtön helyreáll a rend."
Lehet, hogy előbb-utóbb kinövik ezt a rendszert és kevésbé lesz érdekes a gyerekek számára – vallja be a tanító. De az biztos, hogy a mindennapos rutinok – rendben van a tolltartóm, odafigyelek a felszerelésre, megcsinálom a feladatomat, nem köpöm le a másikat, nem rúgok bele a másikba (ilyenek is előfordultak) – úgy fognak beépülni, hogy egy idő után már megszokássá válnak – teszi hozzá.
A már említett blogbejegyzését pedig így zárja: "a gyerekek nem ’az életre készülnek’, hanem már itt vannak és élnek. Most élnek. Most akarnak jól lenni. Minden perc, amit rossz érzésekkel töltenek, elfecsérelt, megrontott idő. Legvégül pedig a tudásnak nem fájdalmas és nehezen megszerezhető dolognak kell lennie. A tudás öröm, ezért a hozzá vezető utat is örömmel kell kikövezni".
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
