hvg.hu: Mára közhellyé vált Tolsztoj mondata arról, hogy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan család a maga módján az. Nekem úgy tűnt, hogy a Vadnarancsokban a boldogtalanok is egyformán boldogtalanok.

Géczi János: Igen, és ez nem véletlen. Mindegyik beszélgetőtársamról azt állították az orvosok, pszichológusok, hogy hagyományos, biológiai értelemben nem tekinthetőek betegnek. Azt vélelmezték, hogy a társadalom „betegítette” meg őket, illetve betegként váltak stigmatizálhatóvá. Rajtuk keresztül nem életsorsokról akartam beszélni, hanem arra voltam kíváncsi, hogy milyen játszmákba hajszolta bele az embereket a környezetük vagy éppen a társadalom a 80-as években. És pont ezért a „közös boldogtalanságuk” jobban megmutatkozott, mint az egyéni történetük.

hvg.hu: Azóta sok év eltelt, mi a helyzet a „mai peremen élőkkel”? Azért is kérdezem ezt, mert a könyvet olvasva gyakran teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ezek 30 évvel ezelőtti történetek.

G. J.: Pont ez a legszomorúbb az egészben, hogy az elhagyatás mértékében, a közösségből való kitaszítottság technikájában nincs lényegi különbség. A mai „margón élők” ugyanúgy kihullanak a rendszerből, ők azok, akik a rendszerváltásból is kimaradtak.

Stiller Ákos

hvg.hu: Irodalommal foglalkozó biológusként mi vonzotta a pszichiátriai osztályra annak idején? Mire volt kíváncsi?

G. J.: Már középiskolásként verseket írtam, és nehéz döntés volt, hogy irodalom szakra menjek vagy biológiára. Végül biológus lettem. Utóbb, Móricz-ösztöndíjasként a természettudományos tudásomat és az irodalmi ambícióimat akartam összehozni. Tudtam azt, hogy a mindenkori populációban, biológiai értelemben 6 százalék deviáns van. Buda Béláék felméréseiből viszont lehetett látni, hogy a 80-as években a magyar népességnek több mint 40 százaléka számított orvosilag is kezelt deviánsnak. Engem kizárólag az érdekelt, hogy a biológiai gyakoriság és a valóságban kialakuló 40 közötti különbséget mi okozza. Az volt a hipotézisem, hogy a különböző deviánsnak minősülő magatartásformák, a kábítószer-használat, a szexuális másságok, a különböző alternatív, vallási életmódváltozatok, és a szocializációra visszavezethető problémák csinálnak a hat százalékból negyvenet. Pontosabban az az intolerancia, amely a magyar társadalomra jellemző. Ráadásul ezek a devianciák sokszor párhuzamosan vannak jelen egy-egy embernél. A margóra kerülésnek egyébként számos összetevője van. Hogy csak egy szemléletes példát említsek: az alkoholizmus nálunk valahogy mindig megbocsátható bűnnek számított, de abszolút nem ez a helyzet a kábítószerekkel. Van olyan társadalom, ahol ez pont fordítva van. Mindig a társadalom pillanatnyi állapota határozza meg, hogy mit stigmatizál. Ezek a stigmatizációs folyamatok érdekeltek.

hvg.hu: Milyen válaszokat talált?

G. J.: A társadalom kitermeli azokat a szituációkat, amelyek oldalvágányra sodornak embereket. Gondoljon például az ideális családmodellre, amelyre akkor is, most is állandóan hivatkoznak. Érkezik egy erős útmutatás a hatalomtól, hogy milyennek kell lennie a családnak, és ezzel egyidejűleg igyekeznek minden deviáns viselkedést visszavezetni az ettől a modelltől eltérő családra: így lesz bűnbak a „csonka családból”, abból, hogy anyuka is dolgozik, hogy túl nagy a család, vagy túl kevés a gyerek. Pedig tudnunk kell, hogy a család egy művelődéstörténetileg ugyancsak változékony kategória. A mi családmodellünk nagyjából a reformáció idején alakult ki, de egy katolikus teljesen másképp gondolkodik erről, mint én, akit a protestáns kultúra határoz meg. A Vadnarancsok írása során fogalmazódott meg először bennem az, amiről ma már meg vagyok győződve, hogy hibát követ el az a társadalom, amely azt mondja, hogy csak egy családmodell létezhet egy adott történelmi időben. Hat-nyolc különböző modellnek is lehet létjogosultsága, és bűn bármelyik családmodellt jónak vagy haszontalannak minősíteni, stigmatizálni, társadalmi szankciókat kidolgozni ellene. De ugyanez érvényes abban a kérdésben is, hogy mit tekintünk kábítószernek, vagy mit tekintünk „normálisnak” a szexualitás terén.

Stiller Ákos

hvg.hu: Merthogy abban a percben, ha egy modellről azt mondjuk, hogy ez az üdvözítő, a margóra, zsákutcába sodorjuk mindazokat, akik ettől egy kicsit is eltérő modellt követnek?

G. J.: Pontosan így van. A következő fokozatban ennek a modellnek a kikényszerítésére intézmények jönnek létre, a bűnüldözés céltábláivá válnak a másként élők. A „normálisnak” tekintett sáv túlságos leszűkítése történt akkoriban, a 80-as években, és történik ma is. Azt állítani ebben a kultúrában, hogy a nyugati katolicizmus mentális öröksége az egyetlen helyes, igaz út, butaság. Ezáltal a magyar népesség széles rétegeit marginalizálják. De ugyanez érvényes az oktatásunkra is: azért rossz, mert kizárólag egyfajta gondolkodási modellt preferál.

hvg.hu: Ez nagyon szép elgondolás, de nem vezet őskáoszhoz, ha sokkal szélesebbre nyílik a „még belefér” ollója? Hol lehet meghúzni a határokat?

G. J.: Nagyon nehéz megmondani, hogy mi nem fér bele. Vannak olyan biológiai sajátosságaink, amelyeket nem fogunk tudni felülírni: az utódok párkapcsolatból születnek, amíg a gyerek fel nem nő, a két szülője családot képez. De ez a családmodell etológiailag nem 60 évre szól, hanem az utód felneveléséig. Utána már nagyon sok változat elképzelhető. Azt gondolom, hogy humánökológiailag pontosan szabályozott az emberi faj. Én azt szeretném etikai alapnak tekinteni, ami a biológiánkból következik, ez lehet norma, a közmegegyezés alapja. Viszont ami nem ebből az etológiai ”elrendelésből” következik, az általunk konstruált társadalmi normák nem lehetnek kizárólagosak.

Vagy ha a tudatmódosító szereket nézzük, minden megengedhető, ami az ember testi és szellemi egészségét nem veszélyezteti. Ami veszélyezteti, az ellen küzdeni kell, de nem intézményekkel, mert amikor ezek az intézmények próbálnak kordában tartani, akkor túlszaladhatnak a szabályozásban, és ez az, ami veszélyes.

Stiller Ákos

hvg.hu: A pszichiátriai intézetben töltött fél év alatt rátalált általános törvényszerűségekre, hogy mi tesz képessé embereket arra, hogy a legmélyebb pokolból is visszajöjjenek?

G. J.: A pszichológusok azt mondják, hogy erős személyiségre van ahhoz szükség, hogy valakinek legyen ereje kilépni. Talán az a legfontosabb, hogy ezek az emberek eleve érzékenyebbek, sérülékenyebbek a többieknél, ezért kerülnek mélyre, de ugyanakkor pont ez az érzékenységük hozza vissza őket. Különleges csápjaik vannak, amelyek jelzik, hogy nagy a baj. Arra kellene megtanítani az embereket, hogy el tudják hinni, mindenből ki lehet mászni, mindenből van kiút.

hvg.hu: A könyv befejezése után el tudta „engedni” ezeket az embereket? Nem követte, hogy alakult később az életük?

G. J.: Én a történetük „hallgatójaként”, kívülálló tudtam maradni, és ez megóvott attól, hogy az életük részévé váljak. Nem követtem a sorsukat, de azért persze az ottani orvosoktól hallottam ezt-azt. Van, aki hamar meghalt, de olyan is, aki íróvá vált azóta.

hvg.hu: Amikor ún. tényirodalmat olvasok, ahol valós emberi sorsok tárulnak fel, van bennem egy elvárás, hogy körvonalazódjon valamilyen tanulság, hogy ezekből az életekből leszűrhető legyen egy „üzenet”...

G. J.: Pedig nincs üzenet, hacsak az nem, hogy oda kell figyelnünk ezekre az emberekre. Például azért is, mert ők mi vagyunk.

Stiller Ákos

hvg.hu: Mivel tudja gazdagítani a fikció a szociográfiát? Mostanában feltűnően erős a színházban is ez a doku-irány, ahol valóságos dialógusok kerülnek a színpadra.

G. J.: Igen, ez egy érzékelhető folyamat, az idei irodalmi Nobel-díjas, Szvetlana Alekszijevics munkássága is jó példa erre. Lehetséges, hogy majd 100 év múlva visszanézve, ez lesz a jelenkori irodalom egyik jellemző sajátossága. Én egyébként is hiszek abban, hogy az irodalomnak nagyobb a társadalmi szerepe, mint ahogy most tűnik. Az irodalom forradalmat is tud csinálni.