Gál Magdolna a csütörtöki cikkünkhöz kommentben szólt hozzá, amelyben helytelenítette, ahogy lapunkban – a valasz.hu nyomán – tálaltuk az ügyet. Miután arra kértük, fejtse ki bővebben a motivációit, hogy miért írta meg a leveleket, illetve mit kifogásol az eredeti cikkünkben, vállalta, hogy néhány sorban összefoglalja érveit.

„Azt gondolom, a felnőtt nemzedék felelős a következő generációért, elsősorban szülőként, de rögtön utána az iskola jön. Hisz a társadalomból igen vegyes hatások érnek minden gyereket, amit igenis értelmezni, erősíteni vagy tompítani kell, és a korábbi nemzedékek értékeit átadni életkérdés. Ha a következő generáció nem kapja meg, nem fogadja el, nem érzi fontosnak, akkor valami örökre elveszett” – írja Gál Magdolna.

Leszögezi, hogy az iskola nem döntheti el teljesen tetszőlegesen, hogy mit tanít. (Példaként azt említi, hogy legnagyobb gyereke életéből az iskolában kimaradt a János vitéz, ugyanis a fiatal tanára nem kedvelte Petőfit.)

Mint írja, egy ismerős gyerek kereste meg azzal, hogy mi a véleménye a Semmiről, mert ők ezt kapták kötelezőnek, és az egész osztály „ki van akadva”. A szülők is tiltakoztak az év eleji szülői értekezleten. „Ezzel szemben az iskola vezetése azt írta nekem abban a levélben, amelyet a történet nyilvánosságra hozatala után írt nekem, hogy mindenki elfogadta, sőt örül, hogy ez a kötelező olvasmány… stb. Ez egyszerűen nem igaz! Egyébként, még ha így lenne, akkor sem tartanám helyesnek, hogy egy ilyen ’értékek nélküli értékrendet’ reklámozzunk általános iskolában!”

Gál Magdolna szerint – bár nagy bajok vannak a közoktatással, de – nem kellene azt tovább rongálni. Kell-e tocsogni a borzalmakban, az abszolút közönyös felnőttvilágot kell-e „alapértelmezettnek” tekinteni, jó-e az, ha a szorosan összetartó osztályban a kegyetlenkedés és az erőszak a „természetes”? – teszi fel a kérdést.

„Igen, nagy erővel ’húz’ ez a SEMMI, van vonzása a lélek számára, mint a szakadék mélységének, de éppen ennek ellene mondani, ellenállni kellene megtanítanunk a tinik nemzedékét, nem odaállítani a korlát nélküli mélység szélére, hogy ’na, ugrasz?’ Óriási felelőtlenségnek tartom.”

Mindezen túl a mai kamaszok világa nem derűs világ – jegyzi meg. Rengeteg, nem gyerekvállakra való terhet hord ez a generáció. „Az életben, a jóságban, az áldozatvállalás értelmességében való hitüket kellene először is megszólítani, ami tapasztalataim szerint minden embergyerek lelke mélyén él, csak nagyon vastag hordalékréteget tud föléje szemetelni a sorsuk. A tanár dolga az, hogy a jót erősítse a tanítványban, ne a gonosszal öntse képen a még sok szempontból gyerekkorút, de mindenképpen tapasztalatlanabbat.”

A tanárnő azt írja, nagy csalódást okozott neki, hogy mindebből lapunk csupán annyit vett észre, „hogy van itt Rákoscsabán egy feljelentgetős némber, aki ’egykori tanító’ létére föl mer háborodni a modern világ ilyesfajta alakulásán, ami ugye őrajta rég túlment már…”

Nagyon aggasztónak tartja, hogy a gondolkodó emberek mennyisége a kritikus tömeg alá süllyedt, hogy mindenki táborokba sorolódni igyekszik (tisztelet a kivételnek!), csak nehogy gondolkodni kelljen –, és a táborokban az a nemzeti sport, hogy ami él és mozog a túloldalon, arra lövünk, ha kell, ha nem, és így a valódi párbeszéd egyre lehetetlenebbé válik.

Úgy véli, a hvg.hu tegnapi lapszemléjében nem gondolkodtunk el azon, „hogy vajon tényleg minden tanár azt tanít-e, amit kénye-kedve szerint jónak tart, és hogy ez valóban hasznára van-e a gyerekeknek”.

„Amúgy a csapból is az folyik, hogy Magyarországot éretlenül érte a demokrácia, nem állunk ki magunkért, nem használjuk a demokratikus vívmányainkat. És íme, ha valaki kiáll, azt meg jól fejbe csapjuk, meg besúgónak tituláljuk… Már bocsánat, de miért nem kritizálhatom én egy iskola tanítási gyakorlatát??? És miért lesz Magyarországon az ellenfélből azonnal ellenség? Nem épp azt igazolja ez is, hogy önismeretünkben még felnőttként is igen gyönge lábakon állunk, és nem tudunk szót érteni egymással, mert támadásnak tartunk egy ellenvéleményt? No, akkor még a felnőtteknek se igen való ez a Teller könyv.”

Gál Magdolna ezzel a maga részéről befejezettnek tekinti az ezen az ügyön való rágódást. „Sajnos, a párbeszéd nem arról szól, ami itt a lényeg.”

Szerinte nem az a kérdés, hogy valaki ír-e egy ilyesféle levelet vagy sem, mert ami közügy, abban igenis joga van bárkinek a tisztességes megfogalmazás határain belül megszólalnia. „Hanem az a kérdés, hogy mit adunk át a következő nemzedéknek, és hogy ez elsősorban felelősség, amit föl kell vállalni. Felelősségvállalásban azonban köztudottan gyönge lábakon állunk.”