1. Bábeli beszélgetés – Minimálnapló

Ha valaki nem akarna elsőre belevágni a pénteken elhunyt olasz filozófus-professzor-író több száz oldalasra rúgó történelmi regényeibe, akkor ezzel érdemes kezdeni. A Bábeli beszélgetés több rövid „szösszenetet” tartalmaz Ecótól, gyakran egészen szürreális kalandozásokra hívva az olvasót az elképesztő tudású író fejében. Megtudhatjuk, miért van óriási könyvtára az értelmiségieknek, mi a tautológia, mik a pornófilmek jellemzői, vagy hogy mit kezdenének a számítógépekkel az ókori keleten. Eco ezen esszégyűjteményével kapcsolatban nem hiába szokták emlegetni az Így írtok tit, az olasz író stílusgyakorlatai gyakran juttatják az ember eszébe Karinthy írásait.

2. A rózsa neve

„Ha az első száz oldalon átverekeded magad, már nagyon fogod élvezni” - ez a legfőbb használati utasítás A rózsa nevéhez, amellyel Eco a történelmi regényekbe lehelt új életet 1980-ban. Tény, hogy a tudományos karrierjét középkorászként kezdő Eco szívesen időzik el a részleteken a leírásokban és rengeteg olyan történelmi utalást tesz, amely egy komplett házikönyvtár nélkül nehezen érthető, de a történet kibontakozása során lassan mindenki megérti a XIV. századi katolikus egyházat foglalkoztató legfontosabb kérdéseket. Ráadásul a középkori kolostorban játszódó történet egy vérbeli krimi a legváltozatosabb módon meggyilkolt szerzetesekkel, egy nagy tudású szintén szerzetes nyomozóval, a végkifejlet pedig egy történelmi rejtélyre is érdekes választ ad, miközben a hatalom és az azzal szembeni ellenállás kérdéseivel is foglalkozik.

Eco könyvei közül egyértelműen A rózsa neve a leghíresebb, már csak azért is, mert 1986-ban egy egész jó adaptáció is készült belőle Sean Connery és Christian Slater főszereplésével. A film azonban elsősorban a könyv történetére koncentrál, miközben a regény egy teljes középkori látképet ad az olvasónak.

3. A Foucault-inga

Amikor Dan Brown és a Da Vinci-kód még sehol sem volt, amikor még nem beszéltek úton-útfélen a titkos társaságokról, akkor Umberto Eco 1988-ban megírta A Foucault-ingát, amelyben a nyolcvanas évek Olaszországában egy könyvkiadóban dolgozó értelmiségiek derítik fel a titkos társaságok történetét. A regényben Eco mindenkit összehoz: egyiptomiakat, kabbalistákat, alkimistákat, templomosokat, rózsakereszteseket, Casanovát, szabadkőműveseket és az ezotéria legkülönfélébb irányzatait, a könyv végére pedig egy olyan világösszeesküvést vázol fel, hogy bármely titkos társaság csak elismerően csettintene rá. Persze mindezt Eco szokásos enciklopédikus tudásának megvillantásával, és nem olyan ponyvaminőségben, mint amivel Dan Brown letarolta a bestsellerlistákat.

4. A prágai temető

A prágai temetőt nem szokták Eco nagy klasszikusai között említeni, holott ebben a regényben igen érzékeny témához nyúlt. Szó van itt is összeesküvésekről, de leginkább arról, hogy az úgynevezett „zsidó világösszeesküvés” gondolatát kik és hogyan terjesztették el. A regény a XIX. században játszódik és egy különböző titkosszolgálatoknak dolgozó hamisító történetét meséli el, aki némi pénzért bárkinek elkészíti azt a dokumentumot, amelyre szüksége van. A könyv végére egyértelműen összeáll a kép – a megfelelő szövegek összeollózásával és kellően hatásvadász elemek beillesztésével bármi beadható az embereknek.

5. Hogyan írjunk szakdolgozatot?

Kevés olyan bölcsész egyetemista van, aki ne találkozott volna ezzel a könyvvel, amely 1977-es első olasz kiadása óta máig hiánypótló munkának számít. Umberto Eco ugyanis ebben a művében pontról pontra végigvezeti a diákokat a mumusnak tekintett szakdolgozat megírásán: hogyan válasszunk témát, hogyan adjunk címet, hol keressük a forrásokat, miből dolgozzunk, mi legyen a dolgozat szerkezete és hogyan építsük fel a gondolatmenetünket. Minden szakdolgozónak melegen ajánlott!