Nagyon szerettem volna nagyon szeretni a Batman Superman ellen – Az Igazság hajnala című filmet. De nehéz az élet.

A Marvel-hősök – tehát Vasember, Amerika kapitány, Hulk, Thor és Pókember, hogy most csak a jelenlegi mozis univerzum legmenőbb karaktereit említsem – engem valahogy sosem tudtak megérinteni annyira, Batman- és Superman- (és a popkulturális polkorrektség jegyében meg kell említeni: X-Men-) képregényekkel viszont tele volt a gyerekszobám polca. És azt is hamar elkönyveltem magamban, hogy amíg Batman a legnagyobb király, addig Superman tényleg csak egy egydimenziós, mindig nyerő hőstípus, akivel emiatt nem is érdemes sokat foglalkozni.

Intercom

Ezt igazolta a filmtörténet is: a hetvenes-nyolcvanas években Christopher Reeve-vel készült Superman-filmek első két része korrekt kalandfilm, de az összes többi próbálkozás nagy mellényúlás volt, a maradék két Reeve-filmet, a 2006-os Superman visszatért és a már Zack Snyder-féle, 2013-as Az acélembert is ideértve. Eközben Batman meghódította a mozikat, és bár az ő esetében is voltak botlások, Tim Burton és Christopher Nolan sikeresen csinált univerzális filmsztárt a denevéremberből.

Amikor kiderült, hogy Az acélember folytatása nem csak Supermanről fog szólni, hanem egy DC-alapkőletételnek szánt Batman–Superman-mozi lesz, sokakban felmerült – és a kommenteket elnézve, ez máig nagy kérdőjel egyeseknél –, hogy mekkora hülyeség már egymásnak ereszteni ezt a párost. Pedig hát elég csak felidézni az egyik legikonikusabb DC-képregényt, A sötét lovag visszatér címűt, amelyet nem más, mint a Sin City és a 300 atyja, Frank Miller írt, és amelyben szintén összecsap az Acélember és a Köpenyes Igazságosztó.

A 2013-as Az acélember végső csatája, a várospusztító Superman–Zod tábornok-ütközet nagy meghökkentést keltett a nézőkben, főként azokban a rajongókban, akik Superman alakját a legnagyobb jótevőnek és az amerikai felsőbbrendűség megtestesítőjének tartják – valóban karakteridegennek tűnt, hogy a főhős látszólag mit sem törődik azzal, hogy ártatlan életek ezreibe került a kis harcocskája.

Intercom

A Batman Superman ellen legnagyobb erénye, hogy nemcsak válaszol erre a botrányra, de gyakorlatilag az egész cselekményét erre építi. Sajnos ez egyben azt is jelenti, hogy az első jeleneteket – miután a századik verzióját is megtekinthetjük, hogyan lett a kis Bruce-ból Batman – követően már túl is vagyunk a leghatásosabb képsorokon. „A nap, amikor a világ megismerte Supermant”-felirat után láthatjuk Az acélember végi pusztítást, csak ezúttal Metropolis lakosai, valamint Bruce Wayne szemszögéből. Az, hogy Wayne emberei is odavesznek a látszólag eltúlzott méretű csatában, elég motivációt szolgál az igazságosztásba kissé belefásult Batmannek, hogy bosszút hirdessen a kriptoni istenalak ellen.

De nem is kell túl nagy muníció a Superman-ellenességhez, ugyanis a vörös köpenyes hős hamar átment rejtélyes megmentőből megosztó Krisztus-figurába – amikor megjelenik a tömegek előtt, nagyjából ugyanannyian viselkednek 13 éves Justin Bieber-rajongóként és Sátánt vizionáló buzgó szektásként. Na és az sem segít egyik címszereplőn sem, hogy a kétezres évek talán legátlátszóbb és legidegesítőbb főellensége, Lex Luthor bugyuta trükkökkel képes megvezetni egy egész társadalmat és a látottak szerint a túl magas intelligenciaszinttől megkímélt szuperhősöket egyaránt.

A mítoszromboló jelenetekkel – Superman továbbra is szarik az ártatlan életekre, amíg a feltörekvő riporter nője, Lois Lane életét megmentheti – teletűzdelt építkezés legjobb pillanatait a fásult playboy-életmódot vezető Bruce Wayne és hű komornyikja, Alfred közös jelenetei, valamint a DC-univerzum következő filmjeiben főszereplő karakterek (Wonder Woman, Aquaman, Cyborg és Flash) okos felvezetése hozza. A sztori többi része viszont kapkodással, szájbarágással és izzadságszagúan ikonikusnak szánt képekkel telik.

Intercom

Az előzetesen ígéretesnek tűnő írópárosnak – David S. Goyer a Pengétől a A sötét lovag-trilógián át Az acélemberig számos képregény-adaptáción dolgozott, Chris Terrio pedig nemrég nyert Oscart az Argo-akcióval – a forgatókönyv mindkét elemét sikerült tönkrevágnia: a cselekményvezetés egy káosz, a párbeszédek pedig gyakran nevetségesek. Az hagyján, hogy a Marvel-filmekkel szembenállást jelezve csak azért is módon mellőztek bármiféle humort, de a képregénypapíron jól kinéző egysorosok kimondva egyszerűen bénák („Tudsz vérezni? Majd fogsz!”), a korhatár-besorolók kedvéért pedig olyan mondatokat adnak noname szereplők szájába egy-egy orbitális pusztítás során, mint „Még jó, hogy az a sziget lakatlan volt”, vagy „Szerencsére munkaidőn kívül történt, így nem voltak sokan a környéken”. Csak hogy mindenki lelke megnyugodjon.

És az is érthetetlen, miért döntöttek úgy, hogy a bombasztikusnak szánt eposzukat egyetlen döntéssel kiherélik, amikor a főellenségek kiválasztásáról volt szó. Minden jó Batman-filmet meghatároztak a gonoszok: Joker, Pingvin, Bane vagy Ra’s al Ghul szinte egyenértékű jelenlétet garantáltak a főhősökkel, erre most kit kapunk? A teljesen jokeresre vett, dadogásával halálosan idegesítő hülyegyerek Lex Luthort, valamint a gigantikus püfölőgéphez méltóan unalmas Doomsdayt.

A film utolsó harmadát meghatározó hatalmas csatajelenetek ugyanolyan fárasztóak, mint a Bosszúállók követhetetlen gigaösszecsapásai, annyi különbséggel, hogy a „hú, de sötét” jelszóval készült filmben még annyit sem látunk a harcokból, mert azok éjjel, esőben játszódnak – és akkor még arról az átkozott sötétítős 3D-szemüvegről nem is beszéltünk.

Intercom

Zack Snyder pedig továbbra is egy elmebeteg látványfilmes. A 300 újszerűségét valószínűleg soha nem fogja már tudni reprodukálni a rendező, és bár most is vannak olyan jelenetei, amelyek eszeveszettül jól néznek ki (az egyébként indokolatlanul sok álomjelenet/képzelgés nagy része például durván jól sikerült), de ezeket is sikerül túltolnia. Például semmi értelme nincs annak, hogy Batman a kis barlangjában egy kiadós Crossfit-edzés keretében vagdossa földhöz a súlyokat, vagy hogy estefelé, a szélfútta mezőn keresztül lassított felvételben gyalogoljon haza – ha nem lenne az egész olyan cool.

Le a kalappal viszont a színészek előtt, Ben Affleck őszülő Bruce Wayne-je/Batmanje simán veri Christian Bale kicsit jellegtelen szuperhősét, afelől pedig idáig sem kételkedtünk, hogy Henry Cavill tökéletes választás volt a szögletes arcú Superman alakjára. Jeremy Irons egészen más Alfredot hoz, mint mondjuk Michael Caine, de mint azt már mondtam, azonnal behúznak az Affleckkel közös jelenetei. Az izraeli szupermodellből hamar mozisztárrá váló Gal Gadot pedig önmagában egy igazi Wonder Woman, nem csoda, hogy a legjobb pillanatok többsége az ő egyelőre kicsit alulhasznált karakteréhez fűződik.

Mindenesetre a grandiozitás kedvéért tényleg mindent bevállaltak a készítők: a látványorgia legmegfelelőbb zenei aláfestését egy duóra bízták, méghozzá a drámai filmzene szinonimájaként is értelmezhető Hans Zimmer (aki májusban Budapesten koncertezik) és a big beat producerből az egyik legmenőbb filmzeneszerzővé avanzsáló Junkie XL (aki a tavalyi Mad Max-film apokalipszisét is megzenésítette) duójára. Nem is okoztak csalódást – megfelelő hangerőn bármikor kellően apokaliptikus hangulatot tudnak varázsolni a 4-es, 6-os villamosra is.

Egyébként nem olyan szörnyű az egész, minden logikátlanságával együtt egy jó negyven perc mínusszal simán ki lehetett volna hozni belőle legalább egy agykikapcsolós látványfilmet. A gond leginkább ott van, hogy ezt szánták a DC mozis univerzumát felvezető eposznak. Csakhogy ez se nem eposz, se nem hozza meg a kedvet a sztori következő felvonásaihoz.