Az ember, főleg ami a közösségi médiás networkjéből következik, hajlamos olyat gondolni, ami egyébként nem úgy van, ahogy. Amikor például azt látom, hogy a Facebook-falamat elöntik a Prince-szel kapcsolatos képek és személyes megjegyzések (klipek alig, a művész nagyjából minden videómegosztóról letiltatta a mozgóképes cuccait, jól kibabrált velünk, rajongókkal), azt hinné, hogy a tegnap rejtélyes és e pillanatig tisztázatlan körülmények között elhunyt Prince igazán fontos előadó volt Magyarországon.

Pedig nem.

Gróf Balázs képregényrajzoló és animációsfilm-készítő néhány éve kitűnően felfestette a művész pályaképét és kontextusba rakta a dalszerző-multiinstrumentalista-gitáros munkásságát a Recorder zenei oldalon (itt a cikk, érdemes elolvasni), és ami azt illeti nagyon jól tette, mivel Prince valójában sosem volt igazán kontextusban Magyarországon. Ahogy egyébként a teljes, végtelenül izgalmas és burjánzó klasszikus afroamerikai pop-univerzum, a Chess-, Motown-, Stax-világ úgy ahogy van nem; de ez más téma, az egy külön cikk tárgya lehetne. Persze Prince-ben éppen az volt az izgalmas, hogy miközben hordozta és tovább vitte ezt a hagyományt, jóval több is volt annál.

Ő volt a fekete David Bowie. Na jó, nem.
Na jó, de.

Vagy a modern popkultúra Mozartja.

A nyolcvanas éveket végig csúcsformában végigzenélő és még a kilencvenes évek elején is nagyon fontos Prince-ből idehaza, még a zenéjét kedvelők jelentős része számára is, leginkább csak partikuláris rétegek váltak le: az, hogy milyen jó kis funky-zenész, hogy milyen nagyszerű gitáros és showman. Meg az obligát szex-kontextus. És persze a zseniális slágerek.

Pedig Prince esetében ezeken a kétségtelenül fontos elemeken túl, vagy ezeket benne foglalva, az volt a legizgalmasabb, hogy addig össze nem kapcsolt dolgokat fűzött össze. Az, hogy átlépett addig át nem lépett határokat. Egyszerre hódította meg a számára alapértelmezettnek nevezhető afroamerikai közönséget (a közeget, amiből jött) és a fehér new wave közeget, egyszerre tudott rock és több értelemben is pop, sőt: art lenni.

Stiller Ákos

Rebellis volt az elvárt konszenzust felrúgó szövegeivel, lázadt a kiadója és a zeneipar ellen, sőt akkor is lázadt, amikor úgy ahogy van nem óhajtotta szeretni az új, internetes kultúrát. A Sexy Motherfucker beintett.

Művészete egyszerre szólt a lábnak, a szívnek és az agynak. A szimpla popdalszövegeken túlmutató dolgokat írt. You don't have to watch Dynasty to have an attitude, ez a sora jutott az eszembe ma reggel, persze gyorsan meg is hallgattam a Kiss-t, aztán meg hogy tonight I'm gonna party like it's 1999 (és azt is meghallgattam), aztán az elképesztő tudatfolyamos Sign O The Times, meg a Let's Go Crazy. Szóval, hogy nem csak mekkora vizionárius, popartista, figura, gitáros és zeneszerző volt, hanem, hogy milyen szövegeket írt.

Mindenki tudja, hogy kik és mik az élete legfontosabb kulturális hatásai. Én például egészen biztos vagyok abban, hogy más ember volnék, ha 1984 őszén (ha jól emlékszem) a Zenebutikban nem láttam volna a világszerte akkor bemutatott Purple Rain hangban is, képben is emblematikus és elsöprő hatású főcímdalát. Amiről akkor a Centenáriumi Lakótelep úgynevezett piros iskolájának 7.D osztálya, jó, ne túlozzunk, az osztály egy része (a leendő zenefogyasztók és zenebuzik), izgatottan cserélt eszmét a nagyszünetben.

Valahogy így került be Prince a hazai popkulturális közbeszédbe. Igen is, meg nem is. De inkább nem, mint igen. Azon sem lepődtünk meg néhány évvel ezelőtt, hogy az egyébként fantasztikus szigetes koncertje tulajdonképpen kommerciális bukást hozott – és nem csak azért, mert a szervezőknek eleve elképesztően magas gázsit kellett kifizetniük a kis hercegnek.

Most mindenesetre az van, hogy közel négy hónapon belül a poptörténelem egy újabb emblematikus szereplője távozott. Minden idők öt legfontosabb férfi szólóelőadója, a teljes könnyűzene-történelem egyik legnagyobb hatású figurája közül az egyik. Az internet előtti korszak klasszikus popsztárjai közül az egyik utolsó.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!