A dzsungel könyve-film elkápráztat, de hiányzik belőle a szív

Ha valaki a Disney-bejlentés előtt felteszi nekem a kérdést, mi hiányzik a moziból 2016-ban, akkor én valószínűleg háromezredjére sem válaszoltam volna azt, hogy A dzsungel könyve. Hiszen Rudyard Kipling története ezernyi köntöst kapott már az évtizedek során, Korda Zoltán 1942-es filmjétől a klasszikus Disney-rajzfilmen át akár a Dés-Geszti-Békés musicalig. Erre most itt egy élőszereplős Disney-mozi, két év múlva pedig jön egy másik. Bravó, Hollywood!

A héten bemutatott változat rendezője, Jon Favreau különös szereplője az amerikai mozizásnak: a kétezres évek közepéig csak mérsékelten ismert színészként tengette napjait Hollywoodban, és leginkább a Jóbarátok Monicája egyik partnereként vagy a Deep Impact egyik mellékszerepéből lehetett ismerni, netán az általa írt, Vince Vaughn-féle Bárbarátokból. A kétezres évek elején aztán rendezett három meglepően jó fogadtatású filmet (Pofozó pénzmosók, Mi a manó, Zathura - Az űrfogócska), és ezek közül az egyik örökre megváltoztatta a karrierjét.

A Mi a manó (angolul: Elf) című Will Ferrell-komédiával ugyanis megmutatta, hogy olyan szinten ért a közönség nyelvén, amit könnyen profitra lehet váltani – a 33 milliós költségvetésű film 220 millió dollárt szedett össze a moziban. Ennek is köszönhető, hogy megkapta azt a projektet, ami a mai napig meghatározó jelentőséggel bírt a mozi világára: a 2008-as Vasembert. A Marvel mozis univezumának első darabja több mint négyszeres pénzt hozott vissza, és kiemelkedő kritikai siker volt, így bátran bízták rá a karakter második filmjét, a maga 200 milliós büdzséjével.

Fórum Hungary

Hamar elérte őt azonban a hirtelen befutott filmesek átka, 163 millióból készíthette el ugyanis következő filmjét, a Cowboyok és űrlényeket, de a viccnek tűnő, ám túl komolyan vett western-sci-fire a bevételmágnes Harrison Ford és Daniel Craig neve ellenére sem voltak túl sokan kíváncsiak, alig tudta behozni a ráfordított költséget. Amikor pedig már azt hihettük, hogy egy ekkora bukás után nem fog tudni felállni, összekalapált 11 millió dollárt, és elkészítette eddigi legőszintébb alkotását, a A séf című feelgood-mozit, visszatérve függetlenfilmes gyökereihez.

Favreau így visszanyerte Hollywood bizalmát, a Disney pedig a nagy remake-láz (lásd a lentebbi keretesben) közepette fel is kérte őt, hogy rendezze meg A dzsungel könyve harmadik Disney-változatát. A legtöbbek által ismert, 1967-ben megjelent zenés animációs film mellett ugyanis 1994-ben már csináltak egy élőszereplős mozit házon belül, ám az igazi star powert nélkülöző film nem sok vizet zavart a vetítőtermekben. Favreau a meló megszerzése után azt nyilatkozta, e két film közt szeretné megtalálni az egyensúlyt a legújabb változatban: vagyis a mese játékosságát a '94-es film baljós realizmusával keverni.

Én őszintén nem értem, hogy miért.

Fórum Hungary

A filmet megelőzte a híre, kint ugyanis már egy hete műsoron volt, mielőtt Magyarországon is mozikba került. Nem aprózták el az első kritikák: egyenesen az Avatar óta leglátványosabb mozinak kiáltották ki – és ezt nem is nagyon venném el tőle, még ha ez így elég leegyszerűsítő is. A '94-es film idomított állatai helyett szerencsére a legmenőbb CGI-hoz nyúltak, és úgy hoztak létre digitálisan valószínűtlenül élethűen viselkedő állatokat, hogy közben megvan bennük az a varázslat, ami miatt ezt a filmet választjuk az Animal Planet bekapcsolása helyett.

Az alapsztorin nem sokat változtattak: Mauglit szülei korai halála után mentora, a fekete párduc Bagira elviszi a farkasoknak, hogy köztük nevelkedjen. Évekkel később azonban megjelenik köztük az emberekre éhező tigris, Sir Kán, ezért úgy döntenek, Mauglit elviszik az emberek falujába, hogy biztonságban legyen. A makacs fiú azonban nem szívesen távozik az indiai dzsungelből, kalandozásai során pedig olyan veszélyes állatokkal találkozik, mint Ká, a kígyó vagy Lajcsi majom – és olyan egészen veszélytelenekkel, mint a bohókás Balu medve.

Ahogy az annyi családi filmként pozíciónált műnél lenni szokott, itt is az a legnagyobb baj, hogy valószínűleg maguk az alkotók sem tudták, kinek is szánják ezt a filmet. A Disney-mese dalaiból nagyjából kettőt sikerült átmenteni, amiknek azért helyük van, de egyben hiányérzetet is hagynak maguk után. A film messze legjobb részének betudható Balu-központú jelenetek játékosak és viccesek, a fenyegető óriásmajomként ábrázolt Lajcsi, és a vicsorgó makikkal teli erődben játszódó képsorok viszont néhol egészen horrorisztikusak.

Fórum Hungary

Még ezeknél is szembetűnőbb az, hogy – az említett balus jelenetektet leszámítva – a párbeszédek néhol zavaros tanmesék és reakciók váltakozásából állnak, ami a Disney-mesék szellemes szóváltásaihoz, ragadós idézeteihez képest elég kiábrándító. Mintha a forgatókönyvírónak előre megmondták volna, hogy ne nagyon spilázza túl a szöveget, itt úgyis a látvány lesz a lényeg.

Szerencsére azonban a főszereplő kisfiú, az újonc Neel Sethi kicsit balanszba hozza a dolgokat: olyan profizmussal oldotta meg a greenbox előtti nehéz játékot (pedig a zöld háttér nagy színészgyilkos: emlékezzünk a Star Wars-előzményekben elhullott nagy színészekre, Liam Neesontől Natalie Portmanig), hogy egyedül – na jó, még mindig Baluval – ellensúlyozza a pragmatikus jeleneteket, amelyekből kifelejtették a Disney-mese legnagyobb fegyvertényét: a szívet.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!