Mit lehet hozzátenni egy filmhez, amit már 1959-ben bemutattak, s amit minden létező díjra neveztek, és ezek többségét be is zsebelték vele az alkotók? Mit lehet ahhoz, hogy „a” Ben Hur – mely valójában már a harmadik verzióként készült el a filmtörténetben – olyan sokszor játszották a világ legkülünbözőbb mozijai, majd tévécsatornái, hogy voltaképp e film évtizedek óta Föld körüli pályán szállt? Mit, ha - bár manapság könnyebb a hittanórák üresjáratait feledtetni képes témaválasztási ziccerként megbélyegezni, mint megpróbálni és vallási buzgolkodás nélkül befogadni - valójában annak is könyvespolcnyi a szakirodalma, akik a Ben Hur létrehozásában a díszletépítésben részt vettek.

AFP / MGM

Mit lehet újat leírni egy monumentális, 50 ezer szereplőt mozgató alkotásról, amiről köztudomású, hogy egyikük biztosan belehalt az arénában forgatott, máig mágikus látványú, 11 perces kocsihajtó-versenyes jelenetének forgatása közben? Mit a rendező William Wylerről, aki nem is az irodalmi alapot (Lew Wallance, 1880), sokkal inkább a saját pályája elején saját bőrén megtapasztalt, Fred Niblo rendezésében készült, ám feledésbe merült, 1925-ös némafilmes verziót forgatta le színes, hangos, bűzös, poros és zajos verzióban, és aki ekkorra ugyan megfürdött a rivaldafényben az Életünk legszebb évei (1946)  a Római Vakáció (1953) és az Idegen a cowboyok között (1958) sikerében, de aki még egyszer, utoljára a klasszikus némafilmes elemekből építkező alkotást tett le az asztalra.

Mit a főbb szereplőkről? Az egyetlen Oscar-díját e címszereppel elnyerő Charlton Hestonról (akinek 85 évnyi életébe hiába fért bele majdnem 130 filmes szerep, s hiában volt zsenilális Antonius a Julius Cesarban (1970), majd az  Antonius és Kleopátrában (1972), s még zseniálisabb Richelieuként Dumas klasszikusában - A három testőr (1973) -, vagy Taylor A majmok bolygójában (1968), a Ben Hur „pecsétje” rajta maradt).

A mindig csak marcona katonaként hiteles Jack Hawkinsról (aki Quintus Arriusként pont úgy festett, mint a Zulu (1964) Otto Wittjeként, a Híd a Kwai folyón (1957) Warden kapitányaként, és az Arábiai Lawrence (1962) Allenbyjeként), aki a ’60-as évek végén találkozott Messalával, az 1966-ban a scifibe is belekóstoló, tragikusan fiatalon meghalt Stehen Boyddal, igaz, a Shalakoban (1968) minden kamera már Sean Conerryre és Brigitte Bardotra szegeződött. Vagy az Estert alakító Haya Harareetről, aki a Ben Hur előtt 4 évvel kezdett csak a színészkedésbe, és akinek mindössze alig féltucat szerepre futotta a karrierje során, de akitől többször és többféleképpen könnyezni akkor is kevesen tudtak a filmtörténetben…

Mit még?

Már azon kívül, hogy a mozi általa még utoljára visszaverte a televízió elme-gyarmatosító támadást, és visszacsalogatta a nézőit a moziba, és hogy a Ben Hur csak azért nem fér fel a filmtörténelem hőskorának legnagyobbjait listázó Brüsszeli 12 közé, mert bár kétség kívül oda sorolandó, a listát 1955-tel lezárták. És igen, a sikerének része az a filmezési technológia is, ami idén önmagában elegendő volt ahhoz, hogy Tarantino értelmetlen kamara-cowboyos filmjéről ódákat zengjenek.

És hogy a Ben Hurt a zsidó családi dráma, illetve az oldalvonalról látszó Krisztus-történet helyett érdemes olyan korszakzáró, maximalista alkotásként jegyezni (és ennél fogva néhány évente újra meg újra megnézni), mint ahogyan Chaplin utolsó némafilmjét, a Modern Időket (1936), Leone Volt egyszer egy Vadnyugatát (1968), Cimino Szarvasvadászát (1978) …

Mint minden remekműre, lélekben erre is készülni kell. Nem árt abban az értelemben is, hogy  Rózsa Miklós zseniális zenéje ide vagy oda, az mára önmagában embert próbáló feladattá nőtt, hogy a néző közel 4 órán át, egy helyben ülve képes legyen átengedni magát egy ilyen, betű szerint is érthető filmszínházi előadásnak.

A Pannonia Entertainment jóvoltából csütörtöktől a Puskin moziba került, teljesen felújított, minden szennyeződéstől megtisztított és eredeti méretének megfelelő mélységben és méretben digitalizált – vagyis: így újra az eredeti, original minőségében tündöklő - filmhez nincs is jobb és jellemzőbb kép, mint a nyitányhoz (overture) használt Michelangelo festmény-részlet.

Az Ádám ébredése központi szelvénye a Ben Hur kapcsan nem a vallásról vagy az Isten mindenek felett valóságáról szól. Azt kell tudni dekódolni, hogy bár az a bizonyos szikra (érintés és megvilágosodás) ugyan bármikor érheti az embert, de akkor képes felismerni ezt, ha készen áll annak elfogadására is. Akinek ez megy, az e filmet látva újra ámulatba esik majd.