Kritikuspárbaj: Remekmű vagy totális tévút az új Tarantino?
Quentin Tarantino nem a középutas filmjeiről híres, de az Aljas nyolcas így is a legmegosztóbb alkotásának mondható. Több mint két és fél órán át gyakorlatilag két helyszínen játszódik a lassan kibontakozó, polgárháború utáni kamaradráma, amit a westernfilmek esztétikájával és Agatha Christie krimijeinek gyilkos feszültségével turbózott fel az író-rendező. Az akciót végleg felváltotta a szövegelés – ezt pedig két szerzőnk teljesen ellentétesen fogadta. Duplakritika.
Az 52 éves Tarantino felnőttkorba lépett
Amikor az Aljas nyolcas elkezdődik, már tudhatjuk, hogy ez itt nem az a Tarantino lesz: a szuperszéles vásznon perceken keresztül nézhetjük a vastagon hóval borított Krisztus-kőszobor mögül fájdalmasan lassan közeledő lovaskocsit, miközben Ennio Morricone minden klisét nélkülöző, váratlanul fülbemászó horror-témájával alapozza meg a hangulatot.
Persze előre lehetett tudni, eddigi leghosszabb rendezésével rukkol elő (a magyar mozik még így is a rövidebb változatot kapták meg ezzel a 167 perccel) Tarantino, és hogy a nagyja egy faházban fog játszódni. Csak arra nem számított senki, hogy a játékidő maradék egyharmada meg egy lovaskocsiban. Ja, hogy akkor minek ide a szuperszéles, grandiózus 70 mm-es formátum, ami miatt úgy veri a mellét a rendező? A rövid válasz az, hogy mert megteheti. A hosszabb pedig magában a történetben rejlik.
Az amerikai polgárháború utáni szürkezónás időkben járunk, a feszültség még mindig hatalmas. A Hóhér művésznevű fejvadász, John Ruth (Kurt Russell) a Daisy Domergue nevű veszélyes foglyot (Jennifer Jason Leigh) szállítja akasztásra Red Rock városába, de előbb a hóvihar közeledtével ló nélkül maradt pályatárs, a háborút is megjárt Warren őrnagy (Samuel L. Jackson), majd az újdonsült Red Rock-i seriff, a hithű konföderációs Chris Mannix (Walton Goggins) csatlakozik hozzájuk az útra. A vihar elől egy közeli fogadóba menekülnek, ahol másik négy férfi várja őket: a mexikói Bob (Demián Bichir), az angol Oswaldo Mobray (Tim Roth), a csendes cowboy Joe Gage (Michael Madsen) és az öreg konföderációs tábornok, Sandy Smithers (Bruce Dern).
Persze, elővehette volna a Tizenkét dühös ember, A kötél vagy a Meghívás egy gyilkos vacsorára, vagy - ha csak Tarantinónál maradunk - a Kutyaszorítóban formáját, merthogy ezeknek a gyakorlatilag egyhelyszínes sármjára épít az Aljas nyolcas. De akkor már miért ne vinne bele egy csavart? A csavar pedig pontosan a szuperszéles 70 mm-es formátum volt: színházat csinált a moziból, arra kérve a nézőket, hogy a befürkészhetetlen térben kutakodjanak a rejtély apró jelei után. Ezek a háttérben történő momentumok második nézésre még jobban felértékelődnek.
De Robert Richardson operatőr egyébként gyönyörű képei ellenére (akár a fenyegető havas hegyvidékre, akár a részletgazdag fogadóra gondolunk), azért mégiscsak a színészi alakítások a legjobb ajánlólevelei a filmnek. Azt eddig is tudtuk, hogy Tarantino minden egyes színészének karriercsúcs-szerepeket tartogat, de ez most különösen igaz: a nyolc főszereplő közül hatan már játszottak a rendező filmjeiben, Jackson, Madsen és Roth pedig igazi Tarantino-veteránnak számít. A két legnagyobb alakítás mégsem tőlük érkezik: a végig vérben tocsogó Jennifer Jason Leigh kettős játéka a színésznő első Oscar-jelölését érheti, a legsokszínűbb szerepet kapó Walton Goggins pedig most írhatta fel magát az A-listás sztárok közé.
A sztori viszont kétségkívül nem úgy üt, ahogy azt az előzetes ígéri – Tarantino nem egy Agatha Christie, nem a "ki kicsoda és mire készül" a legjobb dolog a forgatókönyvben. Az író-rendezőtől megszokott egysorosok mellett a hosszas történelmi okfejtések is többszöri nézés után ütnek igazán, és nem nehéz kivenni a sorok közül Tarantino mostanában sokat ismételgetett szavait, miszerint az amerikai társadalom a polgárháború óta nem volt olyan megosztott, mint ma – ennek egy konkrét jelenetet is szentel, ahol a különböző eszmék követői felosztják egymást közt a fogadó területét.
És Ennio Morricone csatasorba állítása sem egyszerű marketingfogás volt, még ha a "40 év óta az első western-filmzenéje" meghatározás nem is fedi a valóságot, hiszen a westernhez a korszakon és az ízlésesen csicsás jelmezeken kívül nem sok köze van a filmnek, a zene pedig sokkal inkább hasonlít Morricone olasz horrorfilmekhez írt témáihoz. Ám a 25 percnyi vadonatúj anyag mellé befért egy-két, A dolog című Carpenter-filmből visszamaradt Morricone-szerzemény.
A feleslegesen brutális jelenetekkel is, mondhatni, visszafogta magát (ugye emlékszünk a Django elszabadul operaszerű szitává lövöldöző nagyjelenetére?). Aki pedig a film középpontjára időzített, mesteri módon megírt, megrendezett és előadott Samuel L. Jackson-monológot inkább visszataszítónak, mint humorosnak találta, az valószínűleg végleg kinőtt Tarantinóból.
Bodnár Zsolt
Hát ez meg mi a szar volt?
A filmes idézetekből gyúrt Ponyvaregény bombasikere után Tarantino elvállalta a Négy szoba egyik epizódja, A hollywoodi ember rendezését. Ebben szimplán lenyúlta Hitchcocktól az egészet: beleírt úgy 200 fuck-variánst az angol 1960-ban készült tévéfilmjébe, és Steve McQueen szerepébe Bruce Willist téve, előállt a fogadós-ujjlevágdosós történettel.
A leginkább kamara-westernként definiálható Aljas nyolcas azonban – először QT karrierje során - e könnyebbik utat sem tette meg. Nem idéz meg vagy melegít fel semmit, és valójában az az egyetlen igazi erénye, hogy semmit se lopott. Más kérdés, hogy azzal viszont működni is alig tud, hogy QT csak régi önmagától idéz: a Kutyaszorítóban és a Tiszta románc is vissza-visszacsillog a „mindenki mindenki ellen mindhalálig” túlhúzásra hajlamos dramaturgiájából. Ez azért nem annyira jó, mert még ha az öncélú és gyakran unalmasan hosszú párbeszédek egyike-másika tényleg ül is (főként a film második felében), a malevicsi minimalizmusig egyszerűsített cselekményhez társítva ezt egy 167 percesre nyújtott alkotásban, nem érződik igazán varázsszernek. Annyira biztosan nem, hogy ezzel a masszával a szuperszélesvásznat meg lehessen tölteni.
Valójában egy aljas szemfényvesztés az, hogy az Aljas nyolcast QT 70 mm-es filmre forgatta,. Már abban az értelemben szemétség, hogy vizuálisan teszi meg a nézővel ugyanazt, amit a szétdumált jeleneteivel még mindig kellően szellemesnek talál. Más magyarázat egyelőre nincs arra, hogy az először az ’50-es években, a televízió népszerűvé válásának technológiai ellenszereként bevetett duplaszéles képhasználatnak mi más értelme volna ebben a filmben.
Tessék csak felidézni: Ben Hur, Arábiai Lawrence, Kleopátra, Grand Prix, 2001 Űrodüsszeia, Barakka! Mind 70 mm-re készült. Bármelyikük mellé téve az Aljas nyolcast: ég és föld a különbség. Nem azért, mert a QT-film kétharmadában egy nagyszobányi faházbelsőben kevésbé érvényesül a szuperpanoráma káprázata, hanem mert Tarantinótól utalást is alig találni arra, hogy ott, ahol lehetett volna, legalább próbálkozott.
Az előadás első harmadát kitevő felvezető rész így hiába került a végtelen horizontú prérire (ha jobban tetszik: a határtalan pusztaságba), ha mindebből egyetlen, néhány másodperces snittet sikerült jól a 70 mm-re komponálni. Azt, hogy Tarantino tudja, miről van szó, ez a képsor bizonyítja: a hófúvásban a kőkereszt mellett elevickélő postakocsis totálkép tényleg telitalálat. Kár, hogy kétszer is ugyanúgy ellőtték a filmben, és ennyiért kár volt végig szuperszélesre forgatni.
A pár napra kibérelt postakocsival felvett néhány jelenetben viszont csak a szövegkönyv volt kidolgozott, így bármilyen zseniálisan csűrt-csavart a legtöbb párbeszéd, ha közben az első óra cselekménye annyi, hogy két férfi beszáll egy postakocsiba (néhány hullát meg feldobnak a lovaskocsi tetejére). A hideget, a végtelen pusztaságot, a kiszolgáltatottságot a rendelkezésére álló felszerelés ellenére sem adja vissza QT képileg semmivel, így az Aljas nyolcas eleje vontatott lett, miközben nem lett több puszta lufiborotválásnál.
Nem menti az sem a filmet, hogy super low budgetből forgatták, mert a silány vizualitást ezzel magyarázni a Rosencrantz és Guildenstern halott (1990) óta nem opció. A párbeszédben és a színpadiasságban ugyancsak bivalyerős Tom Stoppard minimál keretből, kevés díszlettel forgatott, és megoldókulcsa is ismert: nem kell folyamatosan a néző arcába tolni a shakespeareista dialógusokat, hanem mindezt olykor a háttérbe kell küldeni azért, hogy a film mozgásban maradhasson.
Az Aljas nyolcast a film második fele ássa ki a hó alól. Az menti meg, hogy érett csehovi drámához mérhető színpadi jelenetek sorozata, és a „ki, ki ellen van?” titok azt is elfedi, hogy QT minden valamirevaló szerepet a korábbi filmjeiben már felhasznált színészeire osztotta, akik azt nyújtották, amit az újramelegített hollywoodi színészek tudnak.
Nincs már Christoph Waltz, de cserébe Tim Roth jó választás - az angol színész tökéletesen él a lehetőséggel. Walton Goggins és Bruce Dern is kiváló epizodista, de Samuel Jackson csak az ismert módon, unalmasan hozza a balra biccentősen beszélő figurát, Jennifer Jason Leighen meg csak a kivert fogai vagy az orrba könyöklése láttán röhög fel a néző. A mokány szépfiú, Channing Tatum annyira súlytalan, hogy a cselekményből kiíráshoz még a fejét se kellett volna szétlőni, olyan észrevehetetlen a játéka, hogy ezt még a Tarantino-filmek állandó tölteléke, Michael Madsen is eljátszhatta volna. (Ja, nem, mégsem, mivel Madsen is szerepel az Aljas nyolcasban - csak hát megint: minek).
Hozzájuk képest Kurt Russel alakítása legalább valamilyen, és a hozzáállása még a játékánál is említésre méltóbb: az Aljas nyolcashoz csak simán átsétált a nagyra növesztett bajszával-szakállával a Bone Tomahawk forgatásáról. Utóbbinak a sztorija ugyan még a QT filmnél is abszurdabb, de Kurt balanszírozott: előbbiben kicsit hitelesebben játszotta el a belét is kihányó mocskos fejvadászt.
Bármilyen hosszú is, a vetítésről nem ment ki idő előtt senki. De amikor az Aljas nyolcas a végére ért, a mellettünk ülők az alcímben leírt mondattal elég hosszú ideig néztek egymásra. Válaszadás helyett elloptam a kérdésüket.
Szabó M. István
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
