Ballagtam hazafelé, egy nagypotrohú darázs József Attilát zümmögött, és a Thurzó utcában pattogott a labda. Ha óra volt, délután, pöffeszkedő idő, kövérre hízták magukat a lombok. Ferenc Józsefről már javában készültek a mémek. Szóval ilyen monszuni meleg volt, amikor az ember pontosan érzi, illetve képes nyomon követni a tarkóról induló izzadságcsöpp útját, meg-megugrik egy meszesedő csigolyán – labda –, lejátssza magát, egészen a farpofákig. Két fiatal ember focizott a parkoló autóktól egyébként is leszűkített utcán, az óvoda kerítés mellett, még vissza is gurítottam a bőrlabdát, nem volt rendesen fölfújva, de azért pattogott, a puha labdák, mély, lusta pattogása volt az övé, a gyerekkor bőrlabdája, én tizennégy éves koromig nem játszottam rendesen fölfújt labdával, a puhához szoktunk hozzá, ami nem üt akkorát, de ami nem is tud sisteregni, és a bal külsőt sem érti, valamint egy emailben EP. is megkérdezte, szurkolok-e. Vagyis hogyan. A fiúk fociztak. A kőpadkán állt egy húgyosan sárga pillepalack. Ha a fiúk megszomjaztak, nyilván ittak belőle, muskotály vagy kövidinka, passz, illetve a játékot kommentálták is, go, go, ultra, ultra, múv, múv. És néha egy-egy verébnyi bazmeg. Nem gondolnám, hogy ezekben a szavakban benne volt minden, de azért elég sok minden volt benne. A barátom könyvét szerkesztettem különben, Megyesi Gusztávnak hívják, egyazon lapnál dolgozunk negyedszázada, és már fönt, a lakásban éppen címet adtam a sport tárgyú írások fejezetének, az lett, hogy Hunnia sportol, és mindjárt kezdődött az izlandi meccs. Az első tizenkét percet nem láttam belőle, nem akartam addig fölállni, amíg nincs készen a könyv, javítok, nézem, görbülök a mondatok fölé, azt a picike hiányt nem akartam odahagyni, így csak a tizenharmadik percben ültem a svéd fotelbe, akkor kezdtem nézni, bátortalanul, nyűgösen, kelletlenül a mérkőzést, azt gondoltam, de rossz, hogy félni kell, hogy izgulni kell, hogy át kell adnom magamat, mindazt, amit gondolok erről a világról, át kell adnom a hitemet, a szeretetemet, a lelkemet, az egyéniségemet egy olyan erőnek, ami egyfelől alpári és bunkó, másfelől milyen jó, hogy az. Vagyis nem jó. Vagyis nem tudom. Vagyis szerkesztés közben nem fél az ember. Ám az edző is szerkesztő, de még milyen.

Bernd Storck.

Tehát erről kell beszélnem most is, bizony még mindig arról, hogy szurkolok. És hogy miként szurkolok. Úgy döntöttem, egyedül leszek. Féltem, mint rendesen, nem akartam társakat, semmilyen társat. Nem volt egyszerű. Lettek volna csöndes, barátságos, kedves opciók a társasági meccsnézésre, és ott volt a söröző is, de nem, maradtam magamnak, találkoztam később egy szurkolóval, hazajött már Franciaországból, vállat vonva azt mondta, simán bevihetett volna a stadionba egy Kalasnyikovot is.

Tehát az van, nem szurkolok ennek a Magyarországnak. Nem szurkolok ennek a garnitúrának, ennek a rezsimnek, ezeknek a pökhendi, alattomos embereknek. Amikor örülök, vagy üvöltök, nem velük üvöltök, itt vagyok magamban, ha úgy tetszik, egy nagyképű, személyes számkivetettségben, és nem közösködöm a fekete pólós szurkolókkal sem, mert képtelenség nem arra gondolni, hogy ez nem a kertek alatt megbúvó, néha utcán is grasszáló náci stilaritás, szimpla gárdásítás. Arra gondolok szelíden, egyébként, hogy aki fekete pólót húz, és úgy szurkol, elmehet a picsába. Igen. Soha ennyi bunkó magyar férfit nem láttam tévében, milyen jó pofák, tényleg, velük sem szurkolok. A lányok nem tűnnek primitívnek szurkolás közben, ezt meg nem értem. Szurkol a nő, szebb lesz, vagy mi.

Most pedig azzal folytatom, hogy Puskásék is kurvák voltak. Primadonnák, kurvák, örömlányok, akik mindenféle különleges javadalmazásban részesültek, harisnya, óra, rágó, fogkrém, gumióvszer, és aztán menekülniük kellett. Folytatom azzal, hogy eztán se ment sokkal másként, maradt néhány kivétel, ily lelki vagy élettechnikai lúzerek, Varga Zoli, meg Váradi Béla a TEFU volánja mögött, de ez az egész cucc, a labdarúgásunk mindig és mindig a korrupció melegágya volt, mi meg a könnyeinket és a taknyunkat folyattuk érte, amiért eltörtük a lábunkat miatta, és ami most is ilyen. Rossz, korrupt muzsika, politikai nádizene, urambátyám, puha labda. Itthon továbbra is puha minden labda. Folytatom azonban azzal, hogy a gyerekemet, bármikor odaadtam volna ennek a mocsoknak, igen, gondolkodás nélkül adtam volna oda, mert egyszer láttam kis negyedikesen söprögetni az ötödikesek ellen, és kaptak ugyan ötöt, de túlvilági fény tündökölt a szemében, és úgy szerelt, hátul, magára maradva, mintha Ramos lenne az apukája és Baresi az anyukája. Én meg ki vagyok? Folytatom azzal, hogy a Facebookon olyan fontos és gyönyörűséges indulatok kavarodtak föl az osztrákok lelleni győzelem után, melyek csak jót tehetnek ennek az országnak. Nekem ez tetszik. Nekem ez jobban tetszik, mint a magyar szurkolókkal megtömött marseille-i utca, teszik Lengyel Anna dramaturg dühe – történelmi ihletésű félelem a tömeg láttán –, és tetszik Éva tágra nyílt szeme, aki hasonlóképpen azt mondja, ő Izlandnak fog szurkolni, és dafke, dafke, jó, Évám, tedd azt, és tetszik Kiss Tibor Noé író, egykori játékos mondata, aki így szól egy kommentben, „siralmas, hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni egy olyan egyszerű eseménnyel, mint egy futballmeccsen szerzett győzelem (és annak megünneplése), hogy van merszük, vagy, nem is tudom, van különvéleményük.” A fekete pólósok egyet akarnak, igen, nem, szevasz. Erről van szó. Hogy a labda nem igenül és nemül beszél. A labda azt kérdezi és mondja folyamatosan, hogy miért, hogyan, talán, máskülönben, esetleg, lám, lám, sőt és hovatovább. Meg kellene tanulnunk győzni. És ezt megtanulni, lásd, mivé lettünk a nagy országos igyekezetben, sokkal nehezebb és bonyolultabb, mint állandóan csak vesztesnek lenni. Megjegyzem még szeretettel, aki nem tud veszteni, annak a győzelmei is nagyon csúnyák.

A fiúk máskülönben éjjel féltizenkettőig játszottak. És másnap is. És másnap is puha volt a labda. Pattog, puhán, néha fölborítja a pillepalackot.

(A szerző József Attila-díjas író, az ÉS munkatársa)