1956 egyik zajos napján egy férfi lépett be a Városmajor utcai ötvösműhelybe. Díszes kardot vett elő, és azt kérte, ami ebből ezüstként beolvasztható, azzal tegyen így a mester, néhány nap múlva majd eljön érte. Az ötvös azonban meglátta a kardban rejlő értéket: a pengén lévő felirat, a tok kidolgozottsága és díszítése, a markolaton lévő családi címer miatt úgy döntött, megmenti. A visszatérő férfinak olyan ezüstöt adott, ami a műhelyében lévő más tárgyakból olvasztott be.

A Bethlen Domokos nevét és az iktári Bethlen ág átszúrt nyakú hattyúinak címerét markolatán viselő kard közel 30 évig pihent az ötvösműhelyben. Aztán egy nap a kardok gyűjtésével foglalkozó Moró Lajos lépett az üzletébe.

A ma már galériatulajdonos Moró első kardját még gyerekként szerezte: fájó szívvel nézte, ahogy a szomszéd néni egy régi huszárkarddal piszkálja fel a tüzet a sparheltben, úgyhogy szerzett egy piszkavasat és szőrén elcserélték a tárgyakat. Bár az ötvös mesterhez egész hétköznapi okból érkezett, a praktikus dolgok megvitatása után beszélgetni kezdtek. A sors pedig a kezére játszott, szó szót követett és egyszer csak előkerült a különös mintázatú, kövekkel díszített kard. Az öreg ötvössel megígértette, ha valaha megválna tőle, neki szól majd.

A férfi tartotta is a szavát, pár évvel később Moró Lajosé lett a több mint száz éves tárgy: a „falra van ragasztva”, mondja, arra utalva, hogy ez olyan darab, amitől sosem válna meg.

„Az olyan személyes tárgyakat, mint a kard is, többnyire maguknál tartották az arisztokrácia tagjai. Bethlennek utóda nem volt, így sok esélyes, hogyan rendelkezett, halála után kinek szánta a tárgyat, hol lehetett évtizedekig és miért, kitől került elő 1956-ban” – mondja Fónagy Zoltán, az MTA Történettudományi Intézetének történésze.

Ma már csak nagyon ritkán fordul elő, hogy ilyen kvalitású és korú dolgok jöjjenek elő a semmiből. „Egy-két évvel ezelőtt a pécsi vásárban árultak egy tökéletes állapotú kardot, amit éppen emiatt nem mertek megvenni a gyűjtök, kereskedők. Kerülgették, kerülhették, de túl jól nézett ki ahhoz, hogy igaz legyen. Pedig az volt. A vevője végül több ezer euróért adott túl rajta” – meséli Moró Lajos.

A történetünkben szereplő, 1956-ban előkerült kardnak azonban nem csupán forintosítható értéke van. Nem csak azért, mert különösen jó állapotban maradt meg a tárgy, hanem azért is, mert a rendelkezésre álló információk alapján Bethlen Domokos ezzel a karddal járt Viktória királynő koronázásán 1838-ban.

„A ceremónia – az adott kor adottságainak megfelelően – legalább annyira tudatosan volt ’mediatizálva’, mint Vilmos és Katalin házasságkötése néhány évvel ezelőtt. A korbeli sajtóból értesülhetünk arról, hogy alaposan megtervezett esemény volt, ahol – ahogy ma mondanánk – VIP tribünöket állítottak fel a fontos vendégeknek és 5 órán át tartó felvonuláson vehettek részt az odautazók” – mondja Fónagy Zoltán. Állítólag 400 ezer ember érkezett Londonba erre az eseményre – ami a korabeli utazási lehetőségeket és azok időtartamát figyelembe véve, igen impozáns szám, még akkor is, ha , zömük belföldi „turista” volt.

Az iktári gróf egyébként a később nemzeti ünnepé váló március 15-én született – bár a forradalom előtt jóval, 1810-ben. Erdély leggazdagabb birtokosainak egyike volt, Bethlen Gábor testvérének leszármazottja.

 

A liberálisból konzervatívvá lett gróf arról is nevezetes, hogy ő írta az első magyar nyelvű, tudományos igényű közgazdasági könyvet, A nemzeti jólétről címmel, amelyben például a „láthatatlan kéz” elvével vitázik. Országgyűlési küldött volt, vívóiskolát alapított, és Bécsben róla elnevezett utcát is találhatunk – birtoka a Schönnbruni kastély közvetlen szomszédságában volt, ami szintén az udvarral ápolt bensőséges kapcsolatát jelzi.

„A történelmi nevet viselő Bethlen életútját, az udvari világhoz és protestáns uralkodóházakhoz való vonzalmát ismerve szinte biztos, hogy kifejezetten a koronázásra utazott Angliába. Nem kellett ehhez feltétlenül személyre szóló meghívó, hiszen az arisztokrácia tagjaival Európa-szerte különös figyelemmel bántak. Könnyen elképzelhető, hogy Bethlen a koronázást követő másnapi hatalmas „partin” is jelen volt – díszruhában” – mondja a grófi utazásáról az MTA történésze, aki A hétköznapi élet története című blog szerzője is.

Erről a díszruháról is érdemes pár szót ejteni, mert a hozzá tartozó kardhoz hasonlóan az sem veszett el – jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, Bánffy Miklós gyűjteményéből került hozzájuk – tudtuk meg a múzeumtól.

A kalandos életű Bánffy külügyminiszterként, íróként, díszlet- és kosztümtervezőként is ismert és tehetséges volt, néha párbajozott meg Bartókot rendezett (Nyáry Krisztián egyik jegyzetéből az is kiderül, ki volt az a két nő, akiket élete végig szeretett – párhuzamosan), és nem csak érdekes életét, de gyűjteményét is az utókorra hagyta.

Ennek részeként már 1938-ban bemutatták a díszes ruhát az Iparművészeti Múzeum egyik kiállításán, de azt nem tudjuk, a kard hol lehetett ebben az időben. Bánffy 1950-ben halt meg Budapesten, ahova nagyon rossz egészségi állapotban érkezett meg néhány hónappal korábban Romániából, felesége pedig Spanyolországba emigrált.

A szanaszét futó sorsok és tárgyak ellenére a kard tulajdonosa és a ruha megőrzője a halála után „találkozott”: mindketten a kolozsvári Házsongárdi temető Bethlen (vagy más néven Bánffy) kriptájában vannak eltemetve.

 

A haláltáborból a Holdon át az LSD-ig - Warhol és Bowie barátja volt a magyar gyűjtő

Az első Szputnyik fellövése után három évvel jelent meg annak a sorszámozott, háromrészes sorozatnak az első darabja, amelybe egy magyar műkereskedő felkérésére világhírű művészek - Vasarelytől Hundertwasseren át Kassákig és Oppenheimig - készítettek egy-egy alkotást. Az albumok apropója a művészet reflektálása az űrrel táguló világunkra, a tér-idő kérdésének újraértelmezésére.