Kimaradt ziccer: Elrontották a Q-ügyosztály játékát

A felütés egészen zseniális: az északi-tengeri távúszó férfi fekete termoruhában kijön a vízből, és a törölközője mellett talál egy palackot. Ákombákom betűkkel, de vérrel megírt levél van benne, és mivel a rejtélyes üzenet jó régi, az eset kivizsgálásra Carl Mørckhoz, a dán rendőrség Q ügyosztályának felügyelőjéhez kerül. Illetve: kerülne, ha a mély depresszióba merült nyomozó a barlangszerű irodájában lenne. Ám ő a lakását sem képes elhagyni, és úgy be van fordulva, hogy a szájában lógó cigije se ég, és eltelik a filmből hat perc úgy, hogy a szuperhekus kapcsolata a világgal egy inkább kérdő, mint lemondó: „öööö”-zésben merül ki.

A skandináv krimis elfogultságomról többször írtam már, ezért most nem mennék vissza a Férfiak és csirkékig tolt fekete abszurdig, és arra is csak utalnék, hogy Jussi Adler-Olsen döglött aktás történetei (melyekből mind a hat megjelent már magyarul) milyen szervesen beépültek a Wallander - Varg Veum - Harry Hole krimiuniverzumba, melynek része persze a A híd svéd-dán eredetije, ahogyan az egész műfaj origójának tekinthető Millenium trilógia is.

Mindezekre hivatkozással azonban a Palackposta kapcsán nem csak azt kell kimondani, hogy a Nyomtalanul (2013) és a Fácángyilkosok (2014) után, mint a szög, olyan egyszerű és egyenes út mutatott abba az irányba, hogy a  bizarrnak nevezhető munkakapcsolat jellemezte Mørck-Assad nyomozópáros újabb ügyet vigyen filmvászonra, hanem azt is, hogy

a Palackpostát - sajnos - alaposan elszúrták.

Oké, hogy sok, szépen lefilmezett képsorra futotta, de tekintsük ezt törvényszerűnek, mivel az a John Andreas Andersen volt ezért felelős, akitől legutóbb a Fejvadászokban (2011) és az Ördögszigetben (2010) is pontosan ugyanezt a minőséget kaptuk.

Az is helyénvaló, hogy az elegáns zenei aláfestések mellett a film 1,6 milliárd forintos (39,5 millió dán koronás) költségvetéséből néhány combosabb akciójelenetre és üldözősdire is futotta. És még az is elmegy, hogy a 112 percben elmesélt akta szegről-végről önmagában is érthető történetté állt össze, sőt, az is megértheti, aki az előző két részről eddig lemaradt.

Vertigomedia

A problémák a hogyan? kérdésre adható válaszokkal vannak, mert bosszantó hibákra és tévedésekre mutatnak rá. Nem a sztori (vagy inkább: az alapsztori) az oka ennek, hisz a regény a legerősebb Q-ügyosztályos esetet dolgozza fel.

Nem is az a kérdés, hogy hová tűnt a filmes verzióból a regényben hangsúlyos, skizofrén és tudathasadásra hajlamos titkárnő figurája, hogy miért hagyták ki a filmszerűen megírt könyvben majdnem egy fejezeten keresztül bonyolított és a filmtől teljesen eltérően eszkalált vonatot üldöző autós jeleneket, vagy, hogy hol van Mona, hol a válást sürgető feleség, a nyomozóval lakó fia, és a lebénult ex-kollégájának figurája. Mindezek lenyesegetése magyarázható lenne azzal is, hogy a filmhez egyszerűsíteni kellett a történeten. A végeredményt látva sokkal inkább az, hogy létezik-e bármiféle csapatmunka, ha nincs csapat.

A rendező, Hans Petter Moland ugyanis teljesen elszigetelte egymástól a szereplőket. [A filmet készítő Zentropa biztosra akart menni, és miután az első két filmmel komoly meglepetést és hangos sikert elérő Mikkel Nørgaard az amerikai munkái miatt lemondta az újabb rendezést, egy másik, szintén a skandináv krimiken edződött filmest, Monadot kértek fel -  a szerk.] A dán rendező óriásit hibázott azzal, hogy az előző Q-s filmekben ábrázolt két főfigura jellem-, és szociális fejlődésének eredményeit figyelmen kívül hagyta, és hogy e leginkább pszichológiainak tekinthető társasjátékban Carl Mørck figuráját újra a Start mezőre tolta vissza.

A felügyelőnek a világgal szemben kérgessé keményedett burkát ugyanis már megrepesztette a feltehetően szíriai menekültként Dániába került arab társ - még a Nyomtalanul utolsó nagyjelenetében. Akkor, amikor a hasba szúrt Assad egy lapáttal megmentette a főnöke életét, mindkettőjük számára végérvényesen bizonyosodott, hogy a munkamódszereik és a tempójuk – vagy ha úgy tetszik: az osztály sikerének záloga - is ezen a kapcsolaton múlik. Azonban a Palackpostában az újrakezdésre nincs világos magyarázat. Arra is csak közvetett utalás lelhető, hogy

az izoláció a rendező direkt szándéka volt.

Árulkodó az a végül a filmből kihagyott jelenet – az alábbi videón ez 2:10-től indul -, amivel a februári, dán premier előtt reklámozták a Palackpostát. Éppen annak a kémiának a meglétét és működését bizonyítja, amit a filmben a két nyomozó közötti kapcsolatból annyira hiányolni lehet. Ami akkor is építőleg hat a felekre, ha végül „fizikai kontakttal” végződik.

Az ilyen vegyületcserék elhallgatása miatt azonban nem túl hiteles például az, ahogyan a mélyen vallásos Assad egy sóhajjal átlép az őt a saját szellemi fejlődése érdekében sült disznóevésre biztató főnöke aljas sértésén.

Moland hazájában tényleg igazi, nagy kaliberű filmes ikonnak számít. De amivel a Hajszál híján úriembert (2010) vagy Az eltűnés sorrendjébent (2014) nagyszerűvé tette, azzal most csak rombolt a Q-ügyosztály eddig felépített rendszerén. Ami Stellan Skarsgård egészen elképesztő alakításaiban a filmek kifogyhatatlan energiájú hajtóerejeként működött (ez a teljesen elszigetelt, csak befelé élő, abszolút antiszociális vadember történetének szikár megrajzolása), az most csődöt mondott. Talán nem kellett volna annyira erőltetni a Skarsgård-szerű járékot, amibe az Abszolút nulla fok (1995) rendezése óta Moland beleszeretett. Hasonlót kipréselni Nikolaj Lie Kaasból nem  lehetséges.

A Zöld hentesek (2003) óta tucatnyi filmben szerepelt – és akkor volt igazán átütő sikere, ha hagyták játszani. Moland sajnos nem nagyon hagyta, amiből viszont alig-alig vállalható jelenetek is kerekedtek. Ráadásul Fares Fares éppen a visszacsatolásaival, reakcióival magát észrevetetni képes színész (lásd: A 44. gyermek, az Instant dohány, vagy legutóbb A kommuna példáját) így a Palackpostában a rendező vele is kitolt.

Nehéz megérteni, hogy a könyvben alig 10 oldalas kórházi jelenetből milyen impulzusok alapján lett egy egész fejezetnyi hosszt cipelő üldözéses jelenetsor, de azt is, hogy ha már beleszőtték, (és alapjaiban megváltoztatták benne nem csak a cselekményt, de annak célpontját is), akkor az miért lett sablonos, az amerikai filmekből ismert szkeccsszerű jegyektől hemzsegő. Egyszerűen életszerűtlen, ahogyan a gonosz a rendőrségi (és a kórházi) figyelmet kijátszva, bosszúállni megy a műintézménybe. Ennél nagyobb gond az, hogy ezzel a motivációk is teljesen zavarossá válnak.

Vertigomedia

Az Adler-Olsen kötetek elkövető figuráinak ugyanis mind tisztára polírozott indokai és okrendszerei vannak bűneik elkövetésére (és megismétlésére). Márpedig a Palackpostában Johannes eredetileg nem is sorozat-, sokkal inkább kéjgyilkos figura. Nem bosszúra szomjazó alak, sokkal inkább olyan elmezavarodott, aki a gyerekek elrablását és megölését eszköznek tekinti a mélyen vallásos életet élő családokban a hit fegyverének szülők ellen fordítására.

Azzal, hogy Moland a film végére mégis oda lyukad ki, hogy bár a világ velejéig romlott, de a hitet és gyerekeket ne bántsátok, a kirakója képe egy hamis, a regényben fel sem merült olvasatot ad. Olyat, mintha a rendező az eredeti történetnek csak a szinopszisát olvasta volna el, és azt közhelyes filmes panelek felhasználásával át is rajzolta volna. Nagy kár érte. Talán majd legközelebb.

A Q-ügyosztáy következő ügye, A 64-es számú beteg jól megírt történet. De Molandot kell kihagyni az egészből. Vagy rávenni, hogy a regényt becsülettel olvassa végig.

A Fácángyilkosok brutális, de ez a mi világunk

Nekünk is tetsző összeesküvés zajlik a svédek, a norvégok és a dánok közreműködésével annak érdekében, hogy átszabják a krimi határait. A mozikba került Fácángyilkosok azt példázza, hogy most épp a dánok húzzák a legnagyobb ívet.