Négy amorf testű dán, fehér tenisszerelésben páros tollasozik egy romos klinika nagytermében, amikor az ajtóban megjelenik egy tolószékben egy svéd. Nem, ez nem egy vicc eleje, annál sokkal több: mozikba került minden idők legfeketébb humorú dán flmlje a Férfiak és csirkék. Megnéztük.
Milyen történet lesz abból a meredek felütésből, hogy az éttermi vakrandiról kikéredzkedő, vaskosra hízlalt Mads Mikkelsen maszturbálni kezd a nyilvános vécében, így megcsörrenő telefonját nem veszi fel, ezért nem tudja meg időben, hogy az apja (akiről aztán kiderül, hogy nem is a biológiai) éppen haldoklik a kórházban? Mert ha válasznak elfogadjuk azt, hogy szatírikus, akkor azt muszálj Anders Thomas Jensenre bízni.
Azért is, mert a dán tíz éve semmit nem rendezett, hiába, hogy a Gengszterek fogadója (2000), a Zöld hentesek (2003) és az Ádám almái (2005) egyenként, máig a skandináv újhullámos filmek toplistás hivatkozási tételei. Jensen azonban 2005 óta mégis megelégedett annyival, hogy Jannik Johansen, Kristian Levring és Susanne Bier filmjeinek írója és/vagy forgatókönyvírója legyen.
A siker így se, úgy se kerüli el már a Kínában kutyát esznek (1999) óta, de az utóbbi években valahogy mégsem volt minden tökéletes. Oké, a Testvéred feleségét... dánul is, meg az amerikai cover verzióban, Fivérek (2009) címmel is elemi erejű sztorinak tartjuk, és legutóbb, a Második esélyben is volt egy velőtrázóan őszinte csavar, de azért A megváltásból már inkább csak egy erőszakos, NDK-s beütésű cowbojos film lett, és a Csak a szerelem számít meg pont a butácska történeten bukott orra. Éppen jókor jött a Férfiak és csirkék ahhoz, hogy egyértelmű legyen a felismerés: Jensen rendezőként a legjobb - pláne, ha a saját forgatókönyvéből dolgozik.
Abban értelmet senki ne keressen, hogy a film hogyan és miért lett Buena Vista film, de azon túl, hogy a végeredmény semmilyen értelemben nem tekinthető sem családi mozinak, sem könnyen emészthető tömegfilmnek, a műfaji besorolását (komédia, dráma, misztikus scifi) is csak azzal kiegészítve érdemes komolyan venni, hogy nyomatékosan odatesszük eléjük a morbid jelzőt.
Szóval Jensen visszatért a rendezéshez, és hogy kockázat ebben lehetőleg ne legyen, kért egy kis segítséget a dán filmgyártás legnagyobb csillagaitól. Ennél mi sem természetesebb, mivel évtizedek óta jól ismeri őket, elvégre vagy két tucat nemzetközileg is sikeres alkotásban keresztezték már egymás útjait. Így lett a nyomokban dogmás hagyományokat is megvillantó, kis költségvetésű filmből a dán fekete humor elképesztő tüzijátéka.
Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling, Nicolas Bro és David Dencik (utóbbi igazából svéd) alakítja az öt féltestvért, akiknél különbözőbb karaktereket a baromfiudvarban sem találni. A színészek fejét eltorzították, a tőlük megszokott figuráknak éppen az ellenkezőjét kellett alakítaniuk. Állandó kefélési ingerrel küzdő, lelkizős tökfejet játszik például az a Mikkelsen, akitől még A vadászat (2012) hétköznapi óvóbácsiját is hidegfejű, logikus gondolkodású és rémisztően kiszolgáltatott figurájává tudta formálni pusztán a tekintetével. A legutóbb a Q-ügyosztály sorozat éles eszű, csökönyös nyomozójaként brillírozó Kaasnak [erről itt már bővebben is írtunk] hirtelen haragú, lobbanékony figura szerepe jutott, a nemrég A Híd keménykezű (le-, és) felszámolóbiztosát alakító Bro viszont fátyolos tekintettel filozófiai értekezésekben önti ki a lelkét – és ejti a nézőt is, de filmbéli b.családját is ámulatba. Egyikük sem lötyög vagy lapos a szerepében egy pillanatra sem; sőt Denciknek még azt is elhisszük, hogy képtelen felállni a tolószékből.
A legjobb jelenetek viszont akkor állnak össze, ha mindenki egyszerre színre lép. Mintha szándékosan arra játszottak volna a színészek, hogy ilyenkor adják a figurájuk legjobbját, hogy minél több tesó szerepel a jelentben, annál nagyobb hőfokon próbálják meg lejátszani a másikat a színről. (Kár, hogy a jenseni lőlapról most Kim Bodnia hiányzik, de ő 2014-ben A Hídból is kiíratta magát, hogy egy ideig inkább csak nemzetközi vizeken sütkérezhessen.)
A kacifántosan induló történet egy kis szigeten álló ódon, máló falú, kastélyszerű klinikán játszódik, melyről bár a továbbiakban számos alkalommal olybá tűnik, hogy egy bolondokháza, csak a rég elfeledett őssejtkutató, a közös apuka gyógyközpontja. Ide zárják össze e skandináv színészcirkusz akrobatáit, és követően a kamerának csak arra kell ügyelnie, hogy mindent rögzítsen, amit a hidegfúziós erőművi robbanásból lehet. Az író-rendező ezt észrevétlenül meg is teszi: hagyja a szokásosnál jóval tovább is játszani e meglett férfiakat. Így marad benne az egyik udvari jelenetben, ahogyan egy kitömött állattal („egy mutáns hattyúval”) fejbe kólintás esete valóban teljes erőbedobással megtörténik.
Ezzel együtt is: a Férfiak és csirkék nem egy könnyed, felületes film. Azért sem, mert kigúnyol mindent ami a mai társadalmat és a családot összetartja. Erőből szétzúz a férfi-nő kapcsolattól a demokratikus választójogig, a házban tartott állatoktól a páros tollasozásig mindent. Ennek élvezetéhez, őszinte kinevetéséhez a nézőnek csak fel kell vennie a film ritmusát és érteni kell a keserű pirulás nyelvezetét.
Amint ez megvan, könnyesre nevethetők a szemek, fájdalomig feszítgethetők a hasfalak, és végül az is elfogadhatónak látszik, hogy ez az egész őrült nagy baromság igazából rólunk szól. Arról, amire az elején nem figyeltünk oda, pedig ez a fergeteg party már a nyitómondatával előre definiálta: "Ez a történet olyan testvérekről szól, akiknek a természet nem osztott túl jó lapot".
Öt évtizede Steven Spielberg A cápával megteremtette, két évre rá barátja, George Lucas a Csillagok háborújával megerősítette a nyári bombasiker intézményét. A vakáció idején korábban olyan filmeket mutattak be, amelyektől nem vártak kirobbanó eredményt.
A napokban az orosz közlekedési miniszter is így járt, majd néhány órával később holtan találták meg az autójában.
A világ valaha élt leggazdagabb emberének nevét Nyugat-Afrikán kívül szinte senki nem hallotta, de mi a helyzet a többiekkel?
