„Ha gitár van a kezemben, nem félek semmitől: sem a pápától, sem az amerikai elnöktől” – ez a mondat is túlélte a gitárfenomén Django Reinhardtot, a szinti szving, más néven manouche dzsessz megteremtőjét, a kétujjas gitárjáték feltalálóját, akinek nevét gitár, koncertterem, fesztivál viseli.

Reinhardt volt az első nem színes bőrű, európai dzsesszzenész, akit Amerikában is elismertek. Woody Allen A világ második legjobb gitárosa című filmjében idézte meg a szülőföld nélküli vándort, a cigánykaravánok nomádját, ahogy Jean Cocteau nevezte a legendát.

A héten kezdődő Berlinale nyitófilmje (amelyben Palya Bea alakítja a zenész feleségét) , Étienne Comar rendezésében, Reinhardt életének egy ismeretlen fejezetét eleveníti fel. 1943-ban, Franciaország német megszállása idején a roma gitárhős a karrierje csúcsán volt. A Pigalle mulatóit, a Folies Bergére-t forrósította fel játékával, miközben cigány honfitársait üldözték, koncentrációs táborokba hurcolták.

A nemzetiszocialista vezetők is lelkesen tapsoltak Djangónak és zenekarának, ám amikor berlini koncertturnét ajánlottak neki, megérezte a veszélyt, és úgy döntött: várandós feleségével és anyjával Svájcba menekül. Néhány napig a határ menti Thonon-les-Bains-ben időzött a rokonainál, de már nem juthatott át a túloldalra: mint cigányt letartóztatták.

Egy a zenéjéért rajongó német tiszt közbenjárására aztán visszatérhetett Párizsba, majd megnyitotta a nevét viselő klubot. Ott játszotta először egyik legismertebb és legnagyobb jelentőségű dalát, a Nuages-t, amit a háborús időkben betiltott Marseillaise helyett nemzeti himnuszként dúdoltak a franciák. Rengeteg feldolgozást élt meg, Jimi Hendrix is játszott belőle részleteket, aki mellesleg a Django iránti tiszteletből választotta a Band of Gipsyst egyik koncertalbuma címéül.

Reinhardt pályafutásában mérföldkő volt az 1934-es év, amikor egy párizsi fellépésen megismerkedett a francia dzsesszhegedűs Stéphane Grappellivel. Az egyik szünetben Django egy sarokban gitározni kezdett, majd beszállt Stéphane, az így kialakult hangzás annyira megnyerte a tetszésüket, hogy ezután gyakran zenéltek együtt.

Hamarosan megalkották a Hot Club de France kvintettjüket, amelyben rajtuk kívül Django öccse, Joseph és Roger Chapu játszott ritmusgitáron, Louis Vola pedig nagybőgőn. Úttörő szerepük volt az ütőhangszerek nélküli ritmusgitáros zenekarok koncepciójának kialakításában. A Hot Club de France olyan hatást gyakorolt a zenei világra, hogy Hot Style néven stílusirányzattá vált, amelynek a mai napig vannak követői. Több mint száz felvételt jegyeztek a szinti szving, a manouche műfajában.

Az 1930-as években egyre több amerikai zenész látogatott el Párizsba, és Django keresett szólista lett a körükben. A kor két leghíresebb szaxofonosával, Benny Carterrel és Coleman Hawkinsszal, valamint Bill Coleman és Rex Stewart trombitással készített lemezfelvételeket.

Amikor Duke Ellington zenekarának sztárénekesnője, Adelaide Hall éjszakai klubot nyitott a férjével a Montmartre-on, a Django–Grappelli-kvintett lett az egyik házizenekaruk. Egy 1939-es angliai turné során érte őket a második világháború kitörésének a híre.

Grappelli Angliában maradt, Django és a zenekar többi tagja pedig visszatért Párizsba, és Hubert Rostaing klarinétossal folytatták a zenélést. A francia főváros német megszállása után a dzsessz, mint a szabadság szimbóluma, tiltólistára került; ők, hogy túléljék a háborút, áttértek a szvingre, amit a németek megtűrtek.

Duke Ellington meghívására Django 1946-ban három hónapos amerikai turnéra indult. Dzsesszes alapú, mégis európai hangzásvilággal, romantikus dallamokkal, a cigánytáborokból hozott zenei díszítésekkel bűvölte el a tengerentúli közönséget.

A bebop amerikai sztárjai értetlenkedve és irigykedve fogadták a kottát olvasni nem tudó roma gitáros sikerét. A kis formációkhoz és szólókhoz szokott Django nehezen illeszkedett be Ellington zenekarába. Két koncertjükön is részt vett a Carnegie Hallban – az egyiket lekéste, a másikra hangolatlan gitárral érkezett. Kiszámíthatatlan természetéhez tartozott, hogy gyakran megvárakoztatta a közönséget. Csalódottan tért haza, Amerika túl nagy pálya volt neki.

A bohém élet szabadságához szokott Reinhardt Franciaországban tudott igazán alkotni. A Charlie Parker és Dizzy Gillespie által meghonosított bebopból vett inspirációk mentén kísérletezett életének hátralevő éveiben. A koncertéletből kiábrándulva második feleségével, a háború alatt megismert Sophie Zieglerrel Fontainebleau közelébe, Samois-sur-Seine-be költözött; ott hunyt el 1953-ban, 43 éves korában.

A cigány zenét a dzsesszel elsőként ötvöző gitárvirtuóz tiszteletére a faluban 1978 óta megrendezik a nevét viselő dzsesszfesztivált. Zenei örökségét a Latcho Dromtól a Tcha Badjón át a Paris Combóig számos formáció viszi tovább. A szinti szving elemeit olyan hazai muzsikuslegendák is felhasználják, megújítják, mint Snétberger Ferenc vagy Roby Lakatos.