Clint Eastwood: „Inkább szerencsés legyek, mint jó!”
A május utolsó napján 87. életévét betöltő Clint Eastwooddal találkozni idén Cannes-ban egy életre szóló élmény volt. Az amerikai filmes veterán a Nincs bocsánat című filmjének díszbemutatóját követően mesterkurzust is tartott, amelyen munkatársunk is részt vett.
Nem akart soha fehér lovon érkező herceg lenni, mindig valami komolyabbra vágyott. A mentorainak természetesen Sergio Leonét és Don Siegelt tekinti, a rendezőket, akiknél színészi karrierje kezdődött.
„Leone nagyon izgalmas figura volt, teljesen máshogy tekintett a hangi és képi világ egységére, az egyénisége inspiráló volt a számomra. Siegel pedig azon kevés rendezők közé tartozik, akik még nálam is hatékonyabban dolgoztak. Nem forgatott gyorsabban, viszont sebesebben gondolkodott, mint én. Ezt végtelenül tiszteltem benne.”
Ez nagy dolog, hiszen Eastwood egyike a leghatékonyabban dolgozó rendezőknek. Inkább a tettek, mind a beszéd embere. „Nagyon fontosnak tartom, hogy egy jelenetet ne hússzor, hanem leginkább egyszer, maximum kétszer vegyünk fel. És már az első forgatási nap élesben menjen: ha az alkotó fejében megvan, mit akar, ez egyáltalán nem is olyan nehéz. Borzasztó olyan rendezőket látni, akik a forgatáson maguk sem tudják, mit szeretnének, csak locsognak összevissza, ez bomlasztó az egész stáb számára. Meg az olyanokat is, akik csak magukat tartják igazi művésznek, és lenézik például még a saját producerüket is, mondván, ez nem is csinál semmit. Hogyne, tőle kapod a munkát – mondanám az ilyen alkotóknak én.”
Eszképizmus a valóság elől
Eastwood gyerekkorában imádta a harmincas-negyvenes évek westernfilmjeit. John Wayne, Jimmy Stewart, Gary Cooper voltak a kedvenc színészei, de azokat a filmeket is megnézte, melyekben nem voltak akkora sztárok.
„Mindegy, csak western legyen” – mondta. „Ez az a műfaj, ami igazából eszképizmus a valóság elől, vissza olyan történelmi időkbe, amikor a törvény és a rend még az egyes ember kezében volt.”
A harmincas évek amerikai gazdasági válsága Eastwood családjára is hatással volt, erről így mesélt: „Majdnem, hogy éheztek a szüleim, de arról mindig gondoskodtak, hogy nekem és a húgomnak legyen mit ennünk. Ebben a környezetben a színészkedés luxusnak számított, mégis,
amikor ifjú gimnazista koromban az angoltanárom kiválasztott egy iskolai darabban az igazi hülyegyerek szerepére, én nem sértésnek vettem, hanem örültem neki.
Aztán viszont annyira kellemetlen élmény volt a színpadon lenni, eldöntöttem, soha többet. Mégis, amikor a városi főiskolába kerültem, színészetet kezdtem tanulni, megváltozott a hozzáállásom.”
Majd felgyorsultak az események: az amerikai tévécsatornánál, a CBS-nél egyre sikeresebbek voltak a castingjai, hamarosan ügynöke is lett, aki egyszer csak megkereste azzal, hogy egy olasz rendező szeretné leforgatni egy korábbi japán film western remake-jét (Akira Kurosawa: A testőr – Sz. R.), nem lenne-e kedve szerepelni benne. Elsőre nemet mondott, akkor éppen egy westernsorozatot forgatott, úgy gondolta, elég az, és a forgatókönyv sem tetszett neki. Aztán győzött benne a kíváncsiság. „Hiszen még sohasem jártam Európában, Olaszországban. Hát így jutottam el Sergióhoz és ez a film lett az Egy maréknyi dollárért 1964-ben.”
Fizetni sem akartak érte
Eastwood azonban nem elégedett meg a színészettel, és a direktori székbe is átült. Az első rendezése 1971-ben a Játszd le nekem a Mistyt volt. Azt is elárulta nekünk, hogy a stúdió még fizetni se akart érte, ha ő csinálja, ezért miközben a Piszkos Harry sztoriját is ő fedezte fel, azt végül átadta rendezésre Don Siegelnek.
„Ezekről a filmekről úgy gondolkodtam, vagy nagyon jól fog menni az egész, vagy egyáltalán sehogy sem, és ezért végül is ragaszkodtam hozzájuk. De ez egész életemben, mindennel, mindig így volt.”
Sofia Coppola idén Cannes-ban a Csábítással elnyerte a legjobb rendező díját, a film azonban nemcsak Thomas P. Cullinan 1966-os regényének (A Painted Devil) feldolgozása, hanem Don Siegel: A tizedes háreme című műve remake-jének is tekinthető, amelyben szintén Eastwood volt a főszereplő.
„Sok kellemes élmény fűződik ehhez a filmhez: az első alkotás volt, amellyel európai turnéra is indulhattam. Bár a kritikusok nagyra értékelték, meg az úgynevezett publicisták is, de Amerikában nagy üzleti bukás volt” – fejtette ki.
Majd pont ennek az ellentéteként nevezte meg, a szintén a cowboy-világba visszakalauzoló Bronco Billy című saját rendezését: „Ez egy nagyon caprai történet volt, csak Frank Capra éppen nem volt ott, hogy megrendezze, ezért jöttem én. Volt benne egyfajta naivitás, ami nagyon tetszett nekem.
Erről is mindenki le akart beszélni, még az ügyvédem is, isten ments, hogy megcsináljam: de szerencsére, nem sikerült nekik: bár a kritikusok sose szerették, igazi kasszasiker lett a film.”
„Ha abba hagyom, nekem is végem lesz, talán”
A direktorként jegyzett filmjeiben is szívesen játszó Eastwood utoljára a 2008-as Gran Torinóban vállalta mind a két feladatot – azóta viszont már inkább a csak a rendezésnek hódol. Arra a kérdésre, hogy ez az életkora miatt van-e, nemlegesen felelt.
„Nem erről van szó, inkább arról, hogy a rendezést kezdtem el jobban élvezni, s mára már nem is hiányzik a színészet. Nagyon fontos, hogy valamit csak addig csináljunk, amíg igazán élvezzük: például kedvenc sportom a golf, s nem azért gyakorlom, amikor csak tudom, mert kell, hanem mert élvezetet nyújt.”
Eastwood a Sully után egy újabb katasztrófa-történeten dolgozik rendezőként, az előkészületek alatt álló „The 15:17 to Paris” (A 15:17-es Párizsba) műben amerikai katonák próbálnak megállítani egy terrortámadást a Párizsba tartó vonaton.
Eastwood így beszél róla: „Fura időket élünk, amiben sajnos ez már nem is olyan ritka, ugyanakkor számomra nagyon érdekes szituáció. Ráadásul mindig örülök, ha Franciaországban lehetek, a cannes-i fesztivált is nagyon szeretem. Még az sem zavar, hogy bár többször is voltam itt versenyben, soha egyik filmem se nyert díjat. Hiszen én is voltam zsűriben, megértettem, miért nem nyertek a filmjeim: talán nem éppen olyanok, amelyek több, nagyon különböző, de még inkább nagyon fáradt ember tetszését elsőre megragadnák.”
Eastwood nagyon sokra tartja a jó alapsztorit, és az ügyes forgatókönyveket. „Bízom az ösztöneimben – ha már az elején érzelmileg erősen ragaszkodom egy történethez, könyvhöz, akkor a végsőkig igyekszem kitartani mellette. Az ember életében a kitartás az egyik legfontosabb dolog, a másik meg a szerencse: a golfban ismert a mondás, inkább szerencsés, legyek, mint jó. Én nem egyszer voltam szerencsés is, az biztos”.
A logikus visszakérdezésre, miszerint a hosszú élet is szerencse dolga-e, így felelt: „Nem, inkább az számít, hogy soha nem állok le, sőt igyekszem mindig valami újat kipróbálni. Mostanában például az újféle kamerákkal is szívesen kísérletezem a filmjeimben. Tudja, édesapám hatvanévesen nyugdíjba ment, négy évre rá már halott volt: ez engem félelemmel tölt el, ha abbahagyom, nekem is végem lesz, talán.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
