"Húsz kib*szott éve" – ezzel a mondattal indította Dave Grohl frontember a koncertet, miután zenekara színpadra lépett, és egy masszív tussal kezdetét vette az este. Igen, a Foo Fighters nem kevesebb, mint bő két évtizede nem lépett fel Budapesten. A zenekar 1997. augusztus 20-án, a szó szoros és átvitt értelmében is már az ünnepi tűzijáték árnyékában, a Sziget Fesztiválon (akkor éppen Pepsi Szigeten, abban az évben, amikor David Bowie is emlékezetes koncertet adott a rendezvényen) lépett fel eddig először és utoljára Magyarországon. Bár a Foo Fighters már akkor, működése harmadik évében, két sorlemezzel a tarsolyában is szép reményű zenekarnak számított, azt azért talán kevesen gondolták, hogy az együttesből sztenderd arénatöltő, fesztiválok nagyszínpadain alapértelmezettnek számító, komoly életművet felépítő zenekar lesz, és hogy a kedves, jó fej és szerethető Dave Grohlból komoly rock and roll-személyiség kerekedik. Pedig ez történt. A Foo Fightersből lépésről lépésre a világ egyik legnépszerűbb rockzenekara lett.

MTI / Mohai Balázs

Szerethető. Ez a nem is kicsit modoros és bizonyos értelemben nem kevéssé lesajnáló kifejezés Dave Grohl esetében egyébként egyáltalán nem pejoratív. A Foo Fighters-frontember a tökéletes példa arra, hogy nem kell született zseninek, őrületes géniusznak lennie egy rockzenésznek ahhoz, hogy elképesztő, már-már zseniális, de mindenképpen nagyon hatásos, működőképes és emlékezetes dolgokat legyen képes véghez vinni. Sőt arra, hogy néha az átlagosnál bőven jobb, de a zseniálistól azért nyilvánvalóan elmaradó adottságok sokkal inkább predesztinálnak, de legalábbis képessé tesznek a sikerre.

MTI / Mohai Balázs

Grohl, akinek a visszatérő állandó jelzője, hogy a legkedvesebb srác a rockban, nem az a meg nem értett zseni-típus. Kőkeményen dolgozik a színpadon, folyamatosan kapcsolatban áll a közönséggel, jól kommunikál, elképesztően tehetséges előadó, ha kell vicces, ha kell egy kicsit állat, ha kell drámai, legtöbbször olyan, hogy el tudjuk képzelni azt is, hogy leülünk egy sörre és dumálunk egy jót, teherbírása őrületes, s nem mellesleg írt mondjuk egy tucat igazi világslágert, meg egy csomó nem elképesztően emlékezetes, de kitűnő rockdalt. Szeretik a rockerek, részben a Nirvana-kredit miatt, meg amúgy is bejön az alterosoknak, csípik a fiatalok, de természetesen saját, szűkebb-tágabb korosztálya, a 35 pluszosok is bírják. Igazi one man-show-t tol a színpadon.

MTI / Mohai Balázs

Így volt ez tegnap este is. Grohl – aki menet közben azzal viccelődött, hogy ha megint húsz év telik el következő budapesti koncertjükig, akkor legközelebb 68 évesen jön Magyarországra – körülbelül 140 percen át a tenyeréből etette az ezért igen hálás közönséget, miközben immár hattagú zenekara, melyben már a billentyűs Rami Jaffee is állandó tag, hibátlanul zakatolt, ha kellett az árnyékba vonult, ha kellett keményen felzárkózott a vezér mellé, mint egy fegyelmezett középpályás. A telt házas Aréna új dalokkal tűzdelt Foo Fighters-besztof programot kapott a két napja még a világ legfontosabb fesztiválján, Glastonburyben fellépő együttestől, és elképesztő energiákat – ha nem lenne igen rossz az akusztikája, azt mondanám, a zenekar energiabombát dobott le a sportcsarnokra.

A mindenféle mikroszínterekre és popkulturális niche-ekre, meg minitrendekre szétszakadt kortárs popban igen kevés olyan dolog van, amire a klasszikus, és előjelek nélküli rockzenekar kifejezést használhatjuk. Akár azt is érezhetnénk, hogy az valami idejétmúlt, poros, nem releváns, kicsit lábszagú izé. Hát, ha ez az izé éppen olyan, mint a Foo Fighters, akkor szó sincs ilyesmiről. Sőt.

MTI / Mohai Balázs