Az ember, aki megmutatta a láthatatlant

„Mindig azt akartam megmutatni, amit az emberi szem nem lát” – ez volt a hitvallása a napokban, 94 éves korában, egy stockholmi idősotthonban meghalt svéd Lennart Nilssonnak. Hogy ez sikerült, azt a világhírű fotós életműve bizonyítja, valamint a róla elnevezett díj, amelyet 1998 óta ítél oda az orvosi Nobel-díjról is döntő stockholmi Karolinska Intézet a világ legjobb tudományos fotográfusainak. Mert Nilsson főleg az emberi test belső működésének lefényképezésével vált ismertté, amihez egy japán és egy német cég közreműködésével endoszkópra szerelt apró, szupermakro lencséket használt.

Nilsson 1922 augusztusában, a Stockholmtól nyugatra lévő Strangnasban született. Apja vasutas volt, aki szabadidejében a fényképezésnek hódolt. A fiú 12 évesen kapta meg az első kameráját, és elbűvölte a természet. De amikor az aranyesőt fotózta, már meg akarta örökíteni azt, ami a fürtvirágzat belsejében rejlik. Tizenöt évesen látott egy dokumentumfilmet a górcsőbe mélyedő Louis Pasteur francia tudósról, majd beszerzett egy mikroszkópot, és bogarakat kezdett fényképezni rajta keresztül.

A svéd fotós embriófelvétele. Különös megvilágítás

Huszonévesen profi fotóriporter lett, ott volt Norvégia náci uralom alóli felszabadításánál. 1945-ben egy bába munkáját örökítette meg, aki Svédországban, a számik lakta északi országrészt járva másfél ezer gyereket segített a világra. Két évvel később norvég jegesmedvevadászok nyomába szegődött a Spitzbergákon, képsorozata nemzetközi elismerést hozott számára, de sokan elszörnyedtek a vadászat általa megmutatott részletein. 1948-ban Francia és Belga Kongót járta be, majd 1950-ben Rómában a világhírű svéd színésznőt, Ingrid Bergmant és az olasz neorealizmus neves – és nős – rendezőjét, Roberto Rossellinit fényképezte az otthonukban. A botrányos szerelem fotói a világ számos újságjában címlapra kerültek.

Nilsson ott volt a svéd Dag Hammarskjöld 1953-as ENSZ-főtitkári beiktatásán, portrésorozatokat készített svéd hírességekről, lencsevégre kapta az üdvhadsereg munkáját, és röviddel a halála előtt Henri Matisse francia festőt is. Ingmar Bergmant még a Szégyen című filmjének a Farö szigeten zajló forgatására is elkísérte. Amikor pedig 1964-ben Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér Svédországba látogatott, a kormányfő vidéki rezidenciáján, a Harpsundban heten ültek a vacsoraasztalnál. Hruscsov és a házigazda, Tage Erlander svéd miniszterelnök, a két külügyminiszter, a két tolmács, valamint Nilsson, akit Erlander a régi barátjaként mutatott be. A fáma szerint a fotós jól elkonyakozott az alkoholt szintén nem megvető szovjet pártvezérrel, és hajnalban már orosz népdalokat is énekeltek együtt.

Az 1950-es években kezdett kísérletezni azzal, hogy egy endoszkópra szerelt optika segítségével megörökítse, hogyan fejlődik ki az élet az anyaméhben. A 13 évig tartó erőfeszítés eredménye egy fotósorozat és egy könyv lett, amely egy csapásra világhírűvé tette Nilssont. Az amerikai Life magazin – valamint a francia Paris Match hetilap – 1965 áprilisában közölte azt a fotósorozatot, amely endoszkópra szerelt makrolencse és pásztázó elektronmikroszkóp segítségével megörökítette, hogyan lesz a megtermékenyített petesejtből kifejlett magzat. Az élet drámája a születés előtt címet viselő összeállítás a világon először mutatta meg, ahogyan a spermium a petesejt felé tart, majd megkezdődik a sejtosztódás, hat és fél hét múlva már láthatóak a kezek, a nyolcadik héten pedig mind a tíz lábujj megszámlálható. A magzat életét a 28. hétig követő címlapsztorival megjelenő Life mind a nyolcmillió példányát négy nap alatt elkapkodták, amire az elsősorban fotóiról ismert lap történetében soha nem volt példa.

Óriási sikert aratott az ugyanabban az évben megjelent, a teljes fényképsorozatot összegyűjtő, és a folyamat végigkövetése mellett terhességi tanácsokat is kínáló – magyarul 1981-ben kiadott – Gyermek születik című könyv. A kiadványt minden idők legnagyobb példányszámban elkelt fotóalbumának tartják, és az amerikai könyvtárosok Henry Gray először 1858-ban megjelent anatómiaatlaszával (Gray's Anatomy) együtt az orvostudomány két legjobban illusztrált alapművének tekintik. Nilsson nimbuszát az sem tépázta meg, hogy kiderült, számos felvételén nem az anyaméhben élő, hanem elvetélt vagy sebészi úton eltávolított, halott, illetve koraszülött magzatok szerepelnek, amelyeket aztán a jobb megvilágítás vagy a nagyobb hatás kedvéért – például azt a 18 hetes embriót, amely mintha a szájába tenné a hüvelykujját – beállított.

Lennart Nilsson

AFP / Jonas Ekstromer

Ezzel a ténnyel azok sem törődtek, akik a fényképeket abortuszellenes kampányokhoz használták fel, mondván: a fotók azt bizonyítják, hogy a magzat a fogantatástól kezdve élő emberi lény. Maga Nilsson ebben nem foglalt állást, mindenki magánügyének tartva, hogy mikortól számolja az emberi élet kezdetét. Egy másik, a sötét háttér előtt, csillagszerű fényekkel körülölelt magzatot ábrázoló képe megihlette Stanley Kubrickot, aki erről mintázta a 2001: Űrodüsszeia című filmjében az egyedül életben maradt űrhajósból, David Bowmanból metamorfózis útján lett csillaggyermeket. A fotók hatását jelzi, hogy az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA is feltett belőlük egy válogatást az 1977-ben a Naprendszer távoli részeinek felderítésére küldött Voyager–1 és Voyager–2 űrszondájára, hogy a segítségükkel is illusztrálja az esetleges idegen lények számára a földi életet.

Nilsson beletemetkezett az általa külön műfajjá emelt mikrofényképezésbe. Jan Lindberg patológussal közösen készített könyvében az emberi test belsejét derítették fel. A gyakran holttestekben végzett képrögzítés során behatoltak az erekbe, a fülkagylóba, középen lyukas fánkokra emlékeztető alakzatokká nagyították a vörösvérsejteket, és holdbéli tájként ábrázolták a gyomor belsejét. Nilsson bemutatta, milyen egy dohányos tüdeje, s elsőként fényképezte le, ahogy a HIV-, majd később a SARS-vírus elpusztít egy egészséges sejtet.

Két dokumentumfilm is fűződik az operatőrként dolgozva mozgóképet rögzítő Nilsson nevéhez. Az 1983-as Az élet csodája a fogantatástól a születésig kíséri végig a magzat életét. Az 1996-os Az élet odisszeája (magyarul Az élet csodája néven vetítették) már nagyobbat markol. Három, egyenként egyórás részből áll. Az első megismétli a magzat útját a petesejt megtermékenyülésétől a születésig, de az evolúció illusztrálására az emberi embriót összehasonlítja a sertés, a hal, a csirke, a patkány és a csimpánz embriójával, megmutatva a hasonlóságokat – különösen a közeli rokon főemlősével – és a különbségeket.

A második rész az emberben élő, illetve őt körülvevő mikrouniverzumról szól, a szemmel nem látható baktériumokról, parazitákról, vírusokról, rovarokról és egyéb apró élőlényekről, amelyek a több tízezerszeres nagyításban óriásokká nőnek. A harmadik pedig Nilsson műhelytitkainak egy részébe avatja be a nézőket. Bemutatja, ahogyan a fotós aprólékos munkával egy minikamerát erősít a virágszirmok közé, hogy rögzítse a beporzásra érkező méhet. De belülről látni azt is, mi történik, amikor egy férfi megcsókol egy csinos szőke nőt, vagy amikor a névrokon Birgit Nilsson svéd szoprán opera-énekesnő hangszálai az ária közben rezegnek.