Szerdán búcsúztatják a Szalay Zoltán fotográfust, akinek életművéből jó néhány, a maga idejében közölhetetlennek bélyegzett fénykép vált az ábrázolt korszak ikonikus darabjává.
Negyedszáz fotós kereste tülekedve a helyét – egymással azért udvariaskodva is – 1986. június 11-én, a budai Béla király úti állami rezidenciák kertjében. Akkortájt sem túl gyakorta adódott ugyanis lehetőség arra, hogy egyszerre készülhessen fénykép hét kommunista pártvezérről. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti ülése ilyen alkalom volt. A protokollemberek gondterhelt arca azonban zavart jelzett, mint ahogy a forgatókönyvben percre lebontott menetrendhez képesti nagy csúszás is.
Történeti elemzésekből ma már pontosan tudható, a román pártvezér, Nicolae Ceausescu habzó szájú vagdalkozásai ugyanúgy hozzájárultak a tanácskozás feszültségéhez, mint az, hogy a magyarországi reformokat a keményvonalas csehszlovák és keletnémet pártfőtitkár – Gustáv Husák és Erich Honecker – sunyi ideológiai oldalvágásokkal illette. A magyar pártfőnököt, Kádár Jánost azonban alighanem ennél is jobban foglalkoztatta az, hogy a szovjet peresztrojkát akkor még csak óvatosan erőltető Mihail Gorbacsov nemcsak hogy nem állt ki mellette, hanem a négyszemközti beszélgetés során a nyugdíjasélet szépségeit kezdte ecsetelni.
Egy jelentőségteljes csúcstalálkozó azonban nem zárulhatott – a szavanként kikínlódott közös közlemény megfogalmazásával: testvéri barátságot és elvtársi együttműködést tükröző – békés „családi fénykép” nélkül. A kerti fotózkodásra először Gorbacsov lépett ki az ajtón, szinte a sarkát taposva követte őt lengyel kollégája, Woyciech Jaruzelski, valamint a már említett Honecker. Ők hárman, arcukra műmosolyt varázsolva, a főbejárat előtt várakoztak, beszélgettek. Az utánuk érkező durcás Ceausescu nem csatlakozott hozzájuk, néhány méterrel távolabbról megvetően nézte a „strébereket”.
Ekkor bukkant fel az üvegajtóban a házigazda. „Észrevette a vidáman csevegőket, lépett volna tőlük jobbra, ott viszont Ceausescu állt. Kádár tétován megtorpant, na, én abban a pillanatban exponáltam” – elevenítette fel öt évvel ezelőtt az ikonikus kép születését Szalay Zoltán a HVG munkatársának, s fontosnak tartotta hozzátenni, hogy a szemvillanásnyi jelenetet akkori népszabadságos kollégájának, Rédei Ferencnek is sikerült „elkapnia”.
A lélektani háttérről szinte mindent eláruló fotó azonban még évekig fiókban maradt, noha a Magyar Hírlap akkori szerkesztői röpke pillanatig még kacérkodtak a közzétételével, amikor fotóriporterük az asztalukra tette a frissen nagyított kockát. A rigorózusan realista főszerkesztő-helyettes, a politikai boszorkánykonyha titkainak jó ismerője, Tábori András a főnökét is felülbírálva egyetlen kérdéssel döntött: „Más nincs?” Persze volt, és meg is jelent a szokványos protokollkép.
A február 14-én 82 esztendősen elhunyt Szalay Zoltán életében korántsem volt szokatlan az efféle felülbírálat. „Tetszik, nem tetszik, tudomásul vette a Tényt, hogy (...) kerítések, falak határolta, szigorú szabályok szerint szervezett és lényegesen kevesebb lehetőséggel bíró térben kell munkáját végeznie” – summázta félig tréfásan, félig komolyan a („ha jól kihúzza magát”) „fél fejjel a fényképészátlag fölé magasodó” szalayzoli életművét Kincses Károly. A fotótörténész érzékeny miniesszéje az akkor 70 éves fotóriporter Ilyenek voltunk – Magyarország elmúlt ötven éve című, 2004-es összegző albumának előszavában jelent meg. Igazából itt került helyére az L'Œuvre-ben a fentebb emlegetett pillanatfelvétel.
Ahogy több másik is, például a szakmai berkekben az első elismerést hozó, a nagyközönség számára azonban ismeretlenül maradt Ingázók című képsorozat. Évtizedes fotóriporteri múlttal, néhány emlékezetbe vésődött – így a megismételhetetlen népszerűségű rádiósorozat, a Szabó család tagjairól vagy a budapesti diadalutas, virágkoszorús űrhajósról, Jurij Gagarinról készített – portréval a háta mögött lett 1964-ben a „magyar Sternként” megálmodott képes hetilap, az induló Tükör legifjabb munkatársa. A próbaszámban öt oldalt kapott a főváros vonzáskörzetéből naponta áldatlan körülmények között bevonatozókról készített szociofotó-riportjára. „Nagyon érdekes, nagyon szép munka” – ismerte el az egykori újságíró-főszerkesztő, a lapkészítés végső fázisát is ellenőrző pártközponti titkár. Szirmai István a kollegiális beszélgetés során csak azt firtatta, hogy akkor a fotós szerint hol a megoldás.
E hümmögő kérdés bőven elegendő volt ahhoz, hogy a Tükör szerkesztői, ahogy Szalay is, értsenek a szóból. Az Ingázók csak az 1970-es évek második felében került közszemlére, a Fényes Adolf terem Útközben című tárlatán. „Elég sokáig dolgoztam úgy, hogy az anyagaim nagy része, pontosabban azon képeimnek többsége, amelyeket én jobbnak, fontosabbnak, sikerültebbnek tartottam, nem jelent meg sehol. De ezzel korántsem voltam egyedül. Biztos, hogy ez – még ha talán magunknak sem fogalmaztuk meg – meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1981-re kitaláltuk az évenkénti sajtófotó-kiállítást. Ami nem jelenhet meg, az legalább kerüljön ki a falra” – idézte fel mindannyiszor, amikor csak „faltágító” ötletéről kérdezgették.
Merthogy a tér még 1987-ben sem volt tágas, amint azt az Elnökök és „Försztlédik” című Szalay-kép is bizonyítja. Az egyébiránt „hótrealista” fotó a maga idején még a némiképp ironikus cím nélkül sem juthatott nyomdafestékhez. Pedig alkotója protokolleseményre delegáltként örökítette meg azt is, amikor feleségestül Budapestre érkezett a külügyminiszterből a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökévé bukott Andrej Gromiko. A diplomácia illemtana szerint a szovjet „államfőt” magyar kollégája, a Kádár helyetteséből éppen az Elnöki Tanács elnökévé süllyesztett Németh Károly fogadta, ugyancsak feleségével az oldalán. A Parlament előtti alkalmi tribünön szerencsétlenkedő négyes fogat jószerével mindent elmond a szocialista világrendszer állásáról, szűk perspektívájáról.
„Mondhatni, a jövőt sejtetted meg ezekkel a képekkel” – őrizte meg a magnetofon a fentebb már idézett öt évvel ezelőtti, egészében publikálatlan interjú következő kérdését. „Ez nem stimmel – hangzott a válasz. – Én csak egy szituációt rögzítettem. Ha az általam készített fénykép mégis előrevetítette a dolgokat, az már az én szakmai szerencsém.”
MURÁNYI GÁBOR
A cikk eredeti szövege a HVG február 25-i számában jelent meg.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
