„Az én íróasztalomon mindig óriási a rendetlenség, ennek ellenére mindig megtalálom, amire épp szükségem van. De ha a feleségem rendet rak, végem van, semmit nem találok” – néhány éve nagyjából így fordította le nekem Szemerédi Endre, az akkor frissen Abel-díjjal kitüntettet matematikus a kutatási területét. Ez (a „Szemerédi-féle regularitási lemma”) ugyanis nagyjából arról szól matematikaiul, hogy nincs tökéletes káosz, mindig van valami kis rendszer a rendetlenségben is.

És ezzel én, a család és a szerkesztőség legrendetlenebb íróasztalával rendelkező tagja végre megerősítést kaptam egy világhírű tudóstól.

Egy nemrég magyarul megjelent kötet még tovább megy a lelkem simogatásában, és azt állítja, hogy kifejezetten erősíti a kreativitást, alkotásra sarkall a káosz.

Tim Harford, a Financial Times sok díjat nyert közgazdász rovatvezetője Alkotó rendetlenség címmel gyűjtött össze számos példát, mennyire nem értékeljük a komfortzónánkból kimozdulást, a kényelem feladását.

Azt nem állítja a szerző, hogy minden nagy emberi teljesítményt ide lehet visszavezetni. Mint írja: ”Nem azért szállok síkra a rendetlenség mellett, mert szent meggyőződésem, hogy ez a válasz az élet valamennyi problémájára, hanem mert úgy vélem, a rendetlenségnek túl kevés védelmezője akad, és hogy a zűrzavarban igenis csodálatos varázserő rejlik.”

A kötet tulajdonképpen számos – az élet legkülönbözőbb területein végigvonulva – mutat be példákat, anekdotákat erre a zűrzavarban lévő varázserőre, és végigolvasva a leírtakat, elég meggyőző kép tárul elénk. (És persze lassan nemhogy nem szégyellem, egyenesen büszke leszek a rendetlen íróasztalomra.)

Egy síró szervező lánynak köszönhetjük a zseniális albumot

Talán a legtriviálisabb példák a zenei, főleg a jazz területén kerültek elő, ahol persze eleve a lényeg az improvizálás, az állandó zenei útkeresés, de itt ennél azért sokkal többről van szó.

Itt van például a Keith Jarrett kölni koncertjéről készült album története. 1975 januárjában az addig mindig csak a legtökéletesebb zongorákon játszó Jarrett azzal szembesült, hogy a kölni szervezők bénázása miatt egy csapnivaló hangszert állítottak be a koncertterembe. Amikor ezt meglátta és kipróbálta, majdnem elviharzott, mondván, szó sem lehet, hogy ezen a hangszeren („amely úgy szólt, mint egy nagyon gyatra csembalóutánzat vagy egy olyan zongora, amibe szögeket szórtak”) játsszon.

Végül megsajnálta a síró szervező lányt, az ő kedvéért elvállalta a koncertet. Élete fellépését nyújtotta. Vadul püfölte a különben túl halk zongorát, a bádoghangú billentyűk helyett a középső regiszterekbe kalandozott, miközben baljával dübörgő basszusfutamokat játszott. Mindenki érezte, hogy valami egészen varázslatos dolog fültanúja. És a The Köln Concert című album 3,5 millió példányban kelt el. Harford szerint azért készült el ez a mestermű, mert a zenészt rákényszerítették a körülmények, hogy valami mást és máshogy játsszon.

Jarrett esetében a véletlen szülte a káoszt és annak zseniális feloldását. A kötetben van azonban egy olyan fontos zenei példa is, ami azt mutatja, mennyire izgalmas dolgok sülhetek ki abból, ha tudatosan kibillentjük a zenészeket a komfortzónájukból. Brian Eno számos albumot (például David Bowie és Iggy Pop berlini lemezeit) tökéletesített az úgynevezett „srég-stratégiájával”. Ennek lényege, hogy kártyákra előre felírt véletlenszerű, lehetetlennek tűnő vagy kellemetlen feladatokat, amit a zenészeknek ott rögtön, a stúdióban meg kellett csinálni. Ezzel őket persze sokszor az őrületbe kergette, de az ismeretlen terep a legtöbbször végül igencsak izgalmas végeredménnyel záródott.

Trump és Rommel tábornok

Az ismeretlen terepre tévedés, vagy inkább az ismeretlen terepek tudatos keresése nem csak zenében eredményezett hihetetlen sikereket. Harford szerint ez volt a titka például a II. világháborúban rendre vesztesnek hitt csatákat megfordító német Rommel tábornagynak is. Az volt ugyanis a stratégiája, hogy minél nagyobb zűrzavart okozzon a harctéren. A számukra legreménytelenebbnek látszó csatákban hirtelen húzásaival olyan káoszt teremtett, amit senki nem értett, és amiben ő gyorsan és rugalmasan tudott rendet vágni.

A szerző szerint hasonló okokra vezethető vissza többek között Trump sikerének is. A kampány alatt állandóan kaotikus helyzetekbe sodorta magát és persze ellenfeleit. Általában a republikánus választók legalattomosabb ösztöneire apellálva tett valami nagy port kavaró kijelentést – például a bevándorlókról, a nőkről –, amire ellenfelei virágnyelven, senkit meg nem sértve, a politika addigi szabályai szerint próbáltak reagálni. Nem sok sikerrel. És ha valaki ebben hibázott, már jött is Trumptól egy újabb Twitter-bejegyzés. Káoszt teremtett, ami után kialakult helyzetet aztán ő tudta leginkább uralni. Akárcsak Rommel.

AFP / Berliner Verlag

A kaotikus viszonyok hatására a kiemelt teljesítményekre Harford a sport (a brit kerékpárosok elképesztő Tour de France-sikerei), a közlekedésbiztonság (egy holland város, Drachten korábban veszélyes kereszteződéséből száműztek szinte minden táblát, jelzést, lámpát és így a közlekedők jobban figyelnek – és eltűntek a balesetek) területén éppúgy talál példákat, mint az üzleti élet területén. Utóbbira az Amazon történetét írja le hosszabban, de amit csak úgy foglal össze, hogy „eszeveszett célok, brutális viadalok és eltékozolt milliárdok végeláthatatlan sorozata, vagyis maga a totális zűrzavar”.

A jó munkahely és a káosz

De hogy közelítsünk vissza az én íróasztalomhoz is (mellesleg a rendetlen íróasztalokról is van jó példa a kötetben), nézzük, milyen a jó munkahelyi környezet. Elsőre azt gondolnánk, hogy, mondjuk a Google, a Facebook, vagy az Apple irodái lehetnek ilyenek, ahol előre kitalálták a tervezők, a designerek, hogy mi hogyan lesz jó a munkavállalóknak, hol lesznek a közösségi terek, milyenek lesznek az irodák.

Harford azonban idéz több kutatást is, ami arra jutott, hogy jók-jók ezek az innovatív terek (az nem kérdés, hogy sokkal jobbak, mint a lélektelen egyenfülkékből álló irodák), de nem a legjobbak. Azok az irodák a legjobbak, ahol lehetőségük van a dolgozóknak kialakítaniuk a saját kis tereiket, ahol személyre szabhatják az irodákat. Lehet, hogy ezekben nincs pedáns rend, és aki nem ott dolgozik, egyenesen rendetlenséget lát, ám az ilyen irodákban nemcsak jól érzik magukat a munkavállalók, hanem mérhetően sokkal hatékonyabb munkát végeznek.

A 20-as

Talán a legérdekesebb példa erre a Massachusetts Institute of Technology (MIT) 20-as épülete, amit a világháború idején húztak fel rohamtempóban, komolyabb tervezés nélkül, mert kellett egy hely a radarkísérletekhez. Eleve ideiglenes épületnek szánták, ami kívülről leginkább egy hatalmas barakknak tűnt, belül pedig egy kaotikus labirintusra hasonlított.

Végül még jó ideig megmaradt, és a tudománytörténet legfontosabb épületévé vált, ahol kifejlesztették például az első kereskedelmi forgalomba hozott atomórát, az egyik első részecskegyorsítót, a süketkamrát, vagy az első játékautomata-stílusú játékot, a Spacewart, de itt dolgozott nyelvészeti művein Noam Chomsky, vagy itt készült Harold Edgerton az almán áthaladó lövedékről készült stopmotion fotója.

Smithsonian American Art Museum

És ezek csak kiragadott példák, a 20-as épület ontotta magából a világraszóló felfedezéseket. Harford szerint ennek – amellett, hogy nyilván nem kis koponyák sűrűsödtek itt össze – a kaotikus épület is oka. Ahogy beköltöztek laborok, műhelyek, irodák, rögtön saját képükre változtatták meg a belső tereket: falakat vettek ki, tettek be, vezetékeket húztak úgy, ahogy gondolták, stb. Az egész egy gigantikus, személyre szabott irodákból álló labirintussá vált. Állítólag, aki ide betévedt, garantáltan eltévedt. És garantáltan összefutott a legkülönbözőbb emberekkel, akikkel kénytelenek voltak beszélgetni. Mindez a különböző tudományos műhelyek számára nyilván rendkívül inspiráló volt.

Saját köreinkbe bújva

Ezek az emberi találkozások egyébként is nagyon fontosak Harford szerint. Idéz egy olyan pszichológiai kísérletet (Paul Ingram és Michael Morris 2007-es kísérletét), amely a kapcsolatépítésre kitalált rendezvények hatékonyságát vizsgálta New Yorkban. Az esti programra érkező – vállalkozó, bankár, tanácsadó, művész – vendégeket megkérdezték, mi célból mennek a fogadásra, s a legtöbben azt válaszolták, hogy új emberekkel szeretnének megismerkedni. Az esten ehhez képest az történt, hogy a vendégek alig beszéltek olyanokkal, akiket nem ismertek már korábban is. Ha meg is ismerkedtek új emberekkel, akkor az általában egy barátjuk barátja volt, és ezért legtöbbször csak ugyanabból a szakmából ismertek meg embereket.

hvg könyvek

Harford úgy véli, hogy ez a saját kis körünkbe burkolózás végigkíséri az életünket. Ennek az eredménye az, hogy nem találkozunk a miénktől eltérő véleményekkel, és beszűkül a világképünk. Ez pedig kihat a kreativitásunkra is. (És akkor Harford még nem is beszél a Facebookon kialakult „szellemi gettókról”, ahol csak a saját véleményünk megerősítését tapasztaljuk – a velünk egy gondolkodású ismerőseinktől.)

A kötet nem tagadja, hogy bizonyos esetekben szükség lehet a rendezett és világos kategóriákra, de azt állítja, hogy a legtöbbre értékelt emberi tulajdonságoknak – a kreativitásnak, a nyitottságnak és a rugalmasságnak – szerves része, sőt talán legfontosabb alkotóeleme a zűrzavar és a káosz. Főleg, ha azokat tudjuk uralni.

Azaz nem baj, ha rendetlen az íróasztalom, csak találjam meg az éppen szükséges jegyzeteimet.