szerző:
BI
Tetszett a cikk?

A Hatszín Teátrumban bemutatott Rendíthetetlen ólomkatona kedves előadás, de időnként túltolja a „most trendi gyerekszínházat csinálunk”-hozzáállást, ráadásul kissé didaktikus. Viszont Bán János kiröhöghető gonoszára még sokáig emlékezni fog gyerek és felnőtt egyaránt.

Talán a meseirodalom legmeghatóbb és legszebb műve az Andersen-féle A rendíthetetlen ólomkatona. Van benne ármány és szerelem, a másik – és a másság! – elfogadása, izgalmas mese-Odüsszeia. Mindez csak első blikkre hangzik úgy, hogy egyszerű színpadra vinni ezt a költői mesét, nem is született még Magyarországon prózai mű belőle. Tehát egyáltalán nem lehetett könnyű dolga Selmeczi Bea dramaturgnak és Földes Eszter rendezőnek, amikor megálmodták a színpadi változatát a főváros legfiatalabb színháza, a Hatszín Teátrum részére. (A leginkább befogadó színházként működő hely egyébként örvendetes módon rengeteg gyerekeknek szóló darabot tart műsoron.)

A volt MSZP-pártház nagyterméből kialakított – színháznak azért egy kicsit szűkös – teremben ezúttal egy emelvény, néhány lepedő, időnként kivetített képek alkotják a díszletet, de kifejezetten ügyesen használja mindezt rendezőként most debütáló Földes Eszter (korábban a Kiscsillag Semmi konferenciáját ugyan már rendezte, de az egy más műfaj) a cselekmény több helyszínének megjelenítésére. Nem hiányzik a játékszobai jelenetekhez csillogóbb, a csatorna jelenetekhez sejtelmesebb, ijesztőbb háttér.

És ha már Kiscsillag. A rendíthetetlen ólomkatona zenéit a zenekar baszzusgitárosa, Erős Márton jegyzi, az ólomkatona dalának szövegét pedig Lovasi András írta. Sajnos ezeket nem nagyon tudtuk élvezni, mert egyszerűen nem lehetett érteni az egyik szereplő, a hernyó által énekelt dalok szövegét. Lovasi bájos-mesés rímei pedig kiváló összefoglalója lehetne a darabnak.

©

A cselekmény eleje és vége nagyjából egy speciális Toy Storyra emlékeztet, ahol a gyerekszoba játékai – a termetével állandóan elégedetlen óriásbaba, és az őt ezért állandóan piszkáló plüssmaci, az állandóan másnapos búgócsiga, akit fel kell húzni, hogy magához térjen, a már említett hatalmas, éneklő hernyó, a hiú kávéfőző és a néma, de nyilván táltos hintaló – kelnek életre. És (naná!) különböző emberi tulajdonságokkal felvértezve cukkolják egymást, barátkoznak, viccelődnek – és utálják ki a friss jövevényt, az ólomkatonát, akinek ráadásul az egyik lába is hiányzik.

A Pixar-mese azért is ugorhat be, mert az anderseni szöveget úgy dobja fel a darab, hogy nagyon mai, kúl dumákat ad a játékszereplők szájába. Ez sokszor tényleg működik itt is, és a felnőtteknek (is) szól, de néha kissé túlerőltetett. Annyira lazák, hogy az már fárasztó. A játékok óriásbáb figuráit egyébként csakúgy mint a leegyszerűsített díszletet Márkus Sándor jegyzi. Őket – és a később színre lépő többi szereplőt (az egereket, a gólyát, a ganajtúróbogarat) – Fehér Dániel, Mészáros Piroska, Rada Bálint és Erdei Gergő elevenítik meg.

Nagyon meggyőzően alakítja Mohai Tamás a féllábú és rettenthetetlen, de időnként túl naiv és persze nagyon szerelmes ólomkatonát. (Szerelme, a szintén fél lábon álló balerina szinte végig csak sziluettben jelenik meg.)

Mohai végigjárja az eredeti meséből is ismert stációkat. Egyrészt elhisszük neki a kitartást, a céljaihoz való ragaszkodást (a rettenthetetlenséget), másrészt olyan érzésünk van, mintha egy ilyen hőshöz nem méltó naivsága miatt kerül állandóan bajba, vagy csak egyszerűen sodródik az eseményekkel.

©

A (szó szerinti) kitaszítása a játékszobából, majd a nagy utazása a visszatéréséig (amikor érthetetlen módon már valamiért mindenki szereti a féllábú hőst) nagyszerű alkalom, hogy különleges kalandokba keveredjen, és különleges, mindig veszélyes szereplőkkel találkozzon. És mindezzel elbűvölje a gyerekközönséget, amely végig remekül szórakozik. És ez a lényege egy gyerekdarabnak, nem?

A végére hagytuk, pedig tulajdonképpen róla szól minden: az egész előadást a most is zseniális Bán János viszi a hátán. Egyrészt a főgonoszt, Cipollát alakítja, másrészt ő a mesélő-dramaturg is – persze itt is Cipolla szemszögéből vezet végig a történeten. Úgy gonosz, hogy sokszor megnevettet, rettegünk is tőle, de ki is röhögjük. Hol létráról száll alá, hol a cilindert rúgja fel a fejére. Hol világító szemű patkány szerepében tűnik föl, hol a hózentrógerét húzogatja idegesen.

Olyan, mint egy mese-Lucifer a Játék tragédiájában, de ő a különböző színeken a főhőst nem csak megkísérti, hanem egyszerűen átveri, és megpróbálja megsemmisíteni. Mindent elkövet, hogy a katona és a táncosnő szerelme ne teljesedjen be, de ő intézi el a végkifejletet is.

©

“A gonosz nem bukik el!” – kiáltja a végén, majd hirtelen megbotlik. “Bocs, ez véletlen volt!” – teszi hozzá.

És ennyi elég is lenne tanulságnak. Kár, hogy a vetített festmény még pontosan elmagyarázza, hogy mit is kell érteni a történteken. Pedig nyugodtan a gyerekekre bízhatta volna Földes Eszter, hogy gondolkodjanak el a látottakon. Sok gyerekdarab esik ebbe a hibába, hogy didaktikusan rágja a gyerekek szájába, mi is az ÜZENET – jó lett volna ettől most tartózkodni.

Pedig épp Andersen mutatta be a műveiben, hogyan lehet igen komoly mélységeket bejárni a gyerekekkel úgy, hogy egyáltalán nem nézzük le őket.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Vasárnap bemutatkozik a kecskeméti elektromos Mercedes

Vasárnap bemutatkozik a kecskeméti elektromos Mercedes

Meghívták Hód Adrienn társulatát a Velencei Biennáléra

Meghívták Hód Adrienn társulatát a Velencei Biennáléra

Dobozok hullottak le egy román kisbuszról az M1-es-en – videó

Dobozok hullottak le egy román kisbuszról az M1-es-en – videó