Névjegy

„Háromévesen a szüleim elvittek egy vállalati rendezvényre. Népi tánccsoport, kórus, szavalatok. Annyira tetszett, hogy egyszer csak fönt termettem a színpadon, és rázendítettem: »Áll a baba, áll... áll...«, de a tömeg láttán kiment a fejemből a folytatás, és sírva fakadtam” – mesél kezdeti felsülésélményéről a 74 éves, Kossuth-díjas művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja, akinek egy nagyvállalkozó a hirdetést hozó kattintásokért nemrég a halálhírét keltette. Apja közgazdász volt, színházszerető édesanyja női szabó, akivel este olykor egy üveg befőttön osztozva együtt olvastak. Gimnazistaként a lovaglás bűvkörébe került. „A lovardában fegyelmet tanultam, és fontos, életre szóló tanulságot: koncentrálás, figyelem, kitartás nélkül semmit sem lehet elérni.” A legjobb magyar lovasnőnek adott kitüntetéssel fejezte be díjugratói pályafutását, amikor színművészeti főiskolás lett. Friss diplomájával a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, de Várkonyi Zoltán fél év múlva a Vígszínházba hívta, amelynek azóta is tagja. Több mint száz előadásban szerepelt, negyven filmben, rengeteg tévéfilmben játszott. A nem színházba járókat és a gyerekeket is meghódította koncertek ezrein előadott, megzenésített versekkel. Gyereklemezeiből közel kétmillió kelt el. A júniusi Pécsi Országos Színházi Találkozó díszvendégnek hívta; a seregszemlén önálló Radnóti-estet is ad. Nyíltan vállalja, hogy megküzdött a mellrákkal; a szűrés fontosságára hívja fel a nők figyelmét. Minden vonzza, ami kultúra. A versekből naprakész; keresi közöttük a megzenésítendőket. Férjével, Rózsa János filmrendezővel svábhegyi házukban él. Félix, Maximilian és Leo nevű unokáinak kiskorukban esténként énekelt: „Kedvencük a Karcsú törzsed hajlik kezdetű szép orosz dal, de jöhetett a Hej halászok, halászok is.”

HVG: A kortárs uralkodó II. Erzsébetet alakítja a Pesti Színház Audiencia című előadásában. Ábrándozott róla kislányként, hogy egyszer királynő lesz?

Halász Judit: Még csak arról sem, hogy királyné. Sosem képzeltem, hogy valaha uralkodót fogok játszani, pláne nem angolt. Inkább szláv külsőm van. De hamar rájöttem: ha ezzel foglalkozom, nem készülök el a szereppel. A külsőségeket majd megoldják a fodrászok, a jelmeztervezők. Én pedig igyekszem azt a stílust, szellemiséget megtalálni, amitől angol, a hagyományokhoz hű, és rendkívül népszerű a királynő. Szerencsémre épp akkor volt koncertem Londonban, amikor II. Erzsébet 90. születésnapját ünnepelték, és a BBC egy archív felvételeket is felhasználó filmet vetített. A királynő természetessége, embersége hamar magával ragadott. Ahogy ő mondja, mert megtapasztalta: „Ha emberi lényként hétköznapi vagy, az uralkodóként a legnagyobb erényed lesz.”

HVG: Tükör előtt kellett gyakorolnia a kimért mozdulatokat, vagy könnyen rögzültek?

H. J.: Görög Ibolya protokoll-tanácsadó tanította be, hogy nem szabad például gesztikulálni, csak ölbe helyezett kézzel ülni. Nekem, aki folyton mocorgó alkat vagyok, kifejezetten jót tett, hogy „megkötötték” a kezem. A megszabások legtöbbjét eleve tudtam, de ért meglepetés is. Sose gondoltam volna például, hogy nem illendő, ha a tányért a teáscsészével együtt magunk elé emeljük.

HVG: Amúgy is érdekli a politika, amikor szerepe szerint nem kell miniszterekkel tárgyalnia?

H. J.: Abszolút, véleményem is van róla, de amíg színpadra megyek, mindenkinek játszom, bármi legyen is a politikai nézete. Ahogy a királynőnek is ezt tanítják: soha ne mutasd ki, hogy mit gondolsz.

HVG: Ettől lehet csöppet sem megosztó személyiség? Éppúgy megkapta a Radnóti Miklós antirasszista díjat, mint a Magyar Szabadságért nevűt, Mádl Dalma, Sólyom László után.

H. J.: Úgy gondolom, ezek nem zárják ki egymást. Utóbbit a gödöllői polgármester, Gémesi György alapította. Évente fellépek a városukban, ő virágcsokorral köszönt, váltunk pár szót. A Radnóti nevét viselő antirasszista díj lényege pedig hozzátartozik a személyiségemhez. Úgy neveltek, hogy legyen akármilyen a vallása vagy a bőrszíne valakinek, addig ne ítéljem meg, amíg nem ismerem. Sokszor eszembe jut Palotai Boris története: hajnalban arra riadt egy szállodában, hogy üvöltözve szaladgál és az ajtókat ütögeti egy gyerek. Kilépett a folyosóra, hogy most talán egy frászt is lekever, de biztos jól megmondja, hogy menj vissza az anyádhoz, fiacskám... De egy néger gyerekkel találta szembe magát. Bosszúsan visszament a szobába, és remélte, hogy hamar eljön az a világ, amikor nem kell különbséget tenni fehér és színes bőrű kölök között. Nekem sem számít, ki ül a nézőtéren.

HVG: Sokáig tart valaki más bőrébe belebújni?

H. J.: Minden szerep más. Van, amelyik már az első próbákon „megvan”, van, amivel hetekig kell sokszor fájdalmas harcokat vívni. Számomra azok a legkönnyebben elérhető figurák, akiket naponta látok magam körül, és erős kritikával szemlélek. Nevetségesnek, szánalmasnak, ellenszenvesnek vagy szeretetre méltónak találom őket.

HVG: Hűséges típus, vagy a marasztaló közeg miatt tagja több mint ötven éve a társulatnak?

H. J.: Nagyon sokat változott a színház, de a közönség is. Eszenyi Enikő már az ötödik igazgatóm. Eddig mindegyikük azt mondta, hogy Várkonyi Zoltán szellemiségét követi, és bizonyos szempontból nyilván ez is a szándék. A múltkor láttam a televízióban egy régi interjút Tolnay Klárival, aki a mára sajnos mellőzött színészszakmai alapokról beszélt. A tehetségről is azt mondta például, amit én is így gondolok: az egy állapot. Természetesen az adottsággal születni kell, de azt le lehet rombolni, vagy az egekbe lehet emelni. Megteheti ezt az ember önmagával, de a környezete is vele. Sok függ attól, hogy a társulaton belül van-e olyan vezéregyéniség, aki segíteni tudja a felszálló ágban levő fiatalokat a továbbjutáshoz, és ugyanakkor a már befutott művészeket is el tudja látni olyan szerepekkel, amelyek még feljebb emelhetik az erejüket.

HVG: A fiát már kisgyerekként, a Mirr-Murr kalandjai sorozatban hozzászoktatta a kamerához. Hogyhogy nem lett ő is színész?

H. J.: Ez legenda. A sorozatban nem a saját fiammal szerepeltem. Tamás akkor még csak egyéves volt. Később pedig sok más területen ügyesnek tűnt, nem próbáltuk a színház, a film felé terelgetni. Most már néha bánom, hogy nem tudatosítottam benne eléggé, mitől jó hivatás az enyém. Kiszolgáltatott szakma, de sok tekintetben szabadabb egy sereg másiknál. A Mirr-Murrt egyébként Csukás István és Foky Ottó rendező kedves kérlelésére, vonakodva vállaltam el, mert azon a nyáron olyan jó filmeket forgattam, mint a Lila Ákác vagy a Nápolyt látni és... Végül belementem. Azt hittem, könnyű munka lesz. Hát nem volt az. Mikor elkészült az animáció, első látásra kellett rögtönözni a bábok karakteréhez illő hangokat, és legközelebb nehéz volt visszatalálni az előző karakter hangjához. De milyen a sors? Az említett két filmet szinte már elfelejtették, a Mirr-Murrt pedig sok generáció végigélvezte, és még a mai gyerekek is nézik.

HVG: Mitől fordult a kocka? A magyar gyerekek nem véletlenül választották elsőként önt a Mosolyrend Lovagjává.

H. J.: Abszolút gyerekpárti vagyok. Ők még ártatlanok, még minden lehet belőlük, kertész vagy űrhajós, tudós vagy villanyszerelő, költő vagy hajóskapitány. És mit csinálunk belőlük? Tudom, hogy gyereket nevelni milyen nehéz. Talán ez a legnehezebb foglalkozás a világon. De ha jól csináljuk, és sikerül: miénk a Nobel-díj, és a világ legszebb kertje is!