Tim Burtont nem kell bemutatni. A horrorral kacérkodó fantasztikus, gótikus történetei és látványvilága jellegzetes és felismerhető stílusú alkotóvá teszik. Már első filmjeiben teljes fegyvertárral ült a rendezői székbe. Talán azért is, mert visszahúzódó gyerek volt, akit a filmeken kívül más nem érdekelt, és rengeteg időt töltött azzal, hogy egyedül rajzolgatott a szobájában, míg a többiek odakint játszottak. Ismerős? Nem csoda, hiszen számos hőse egyfajta alteregója is ennek a folyton kialvatlan arcú, kócos férfinak, aki a mai napig nem állt le a folyamatos firkálással – bárokban és éttermeknek szalvétákra rajzolt szkeccseiből egy albumot is kiadtak pár éve.

via GIPHY

Bár vizuális és dramaturgiai ötletei túláradóak, a burtoni univerzum mégis zárt rendszert alkot, rá tipikusan jellemző jegyekkel, amit néhány kritikus nem átall egyszerűen úgy emlegetni mint Burtoneszk. Gondoljunk itt a magányos hősökre, a rémálomszerű környezetre, a szürreális humorra, vagy ahogy a színekkel játszik. Az egyik film árnyas fekete-fehér skálájára egy másikban a rikítóan harsány vagy túltelített színek felelnek – de olyan is akad nem egy, amelyben pont e két színvilág kontrasztjára épít.

Burton a Disneyben kezdett dolgozni fázisrajzolóként, majd karaktertervezőként, de utóbbi állásában az ötleteit mind elvetették. Viszont itt hozta össze első két önálló projektjét. Előbb a Vincent (1982) című fekete-fehér, bábanimációs kisfilmet, amelyben egy magányos kisfiú Vincent Price-nak képzeli magát és Poe-t olvas (ennek maga Vincent Price volt a narrátora). Ezt követte a gyerekeknek szánt Frankenweenie (1984), amelyben hihetetlenül bájosan ötvözte a Frankenstein és a Kedvencek temetője tematikáját: egy kisfiú nem tudja feldolgozni szeretett kiskutyája elvesztését, ezért életre kelti. A Disneynél itt telt be a pohár, páros lábbal rúgták ki Burtont, amiért olyasmire pazarolta a pénzüket, ami szerintük nem való gyerekeknek.

via GIPHY

Az évek és a tehetség viszont Burtont igazolta, és bátor víziói utat találtak a közönséghez. Karrierje első felében filmjeit áthatotta a friss, nyers elevenség és a kérlelhetetlen kreativitás, amely nem tűr kompromisszumot a bevétel kedvéért.

Az utóbbi évtizedben viszont mintha megakadt volna a lendület. Az első Alíz-filmmel visszatalált a Disney-hez (talán van ebben nem kevés elégtétel is), és a rá jellemző kiszámíthatatlan őrület is mintha moderálta volna magát. Jólfésült és decens lett, és szigorúan a korábbi filmekkel kijjebb tolt ingerküszöbön belül marad.

A kerek évforduló alkalmából itt az ideje, hogy felrázzuk egy kicsit Burton filmográfiáját, ezért számba vettük a rendező legelborultabb karaktereit. A lista végén szavazzon, melyik figura a legméltóbb hozzá: vad, zabolátlan, ötletes, visszataszító vagy édes, de mindenképpen feleljthetetlenül őrült figurák sora következik. És ha hiányol valakit, ossza meg velünk kommentben!

Beetlejuice (1988)

Igazából kérdéses, hogy van-e Burton univerzumának visszataszítóbb karaktere a kísértet Beetlejuice-nál. Egy igazi önző, fondorlatos rohadék, akinek undorító szokásai vannak, semennyire nem tartja tiszteletben mások privát szféráját (beleértve a szexuális zaklatást), imádja ijesztegetni és bántani a többieket – és úgy általában, van valami a humoron túlmutatóan baljós és fenyegető az egész figurában. Aki vevő erre a típusú humorra, annak szórakoztató lehet, de valljuk be, ez az a személyiség, akit a való életben minél szélesebb ívben kerülünk el.

Michael Keaton szemlátomást lubickol a szerepben: az egész filmre jellemző őrületnek és harsányságnak jól áll a ripacskodás, és Keaton nem fogja vissza magát. (Fun fact: az ízeltlábúakat jóízűen elcsámcsogó figura eredeti neve Betelgeuse – ugyanúgy ejtünk, mint a Beetlejuice-t, ami bogárszaftot jelent.)

Ollókezű Edward (1990)

Mintha Burton előre kijelölte volna a skála két pontját: Beetlejuice-hoz képest Ollókezű Edward a lírai ellenkező véglet. A Frankenstein szörnyével rokon jegyeket mutató Edward egy feltaláló amolyan biorobot teremtménye, akit az idős tudós már nem tudott befejezni, ezért a keze helyén ollók maradtak. A gótikus regény találkozik itt a groteszk társadalomkritikával: a magányos és ártatlan, tisztalelkű figura alászállása a komfortista kertváros hétköznapjaiba minden jóindulatú törekvés ellenére csúfos kudarccal zárul: a lakók előbb körülrajongják a csodabogarat, aztán elüldözik maguk közül. Edward alakjában nem nehéz felfedezni a rendező alteregóját: az uniformizált közeg nem tűri el az egyedit és a különlegeset. Ő az, aki nem számunkra, nézőknek, hanem a szűkebb környezete szemében válik elborulttá.

Nem mellesleg ebben a filmben talált rá Burton élete egyik nagy múzsájára Johnny Depp személyében.

Joker (1989)

A pszichopata és hiú Jack Napier már sima bűnözőként sem volt egy nebáncsvirág, a savak viszont a maradék gátlásokat is kimarták belőle – ha voltak egyáltalán. Így született meg Joker, Batman legnagyobb ellensége és nemezise. Pontosabban egy gyönyörű rendezői húzással egymást teremtik meg: Napier ölte meg Bruce Wayne szüleit, és részben Batman felelős a balesetért, ami miatt Napier a savas tartályba esik.

Joker igazi szadista, akinek elborult elméje a legváltozatosabb módokon mutatkozik meg: tréfás játékokat használ gyilkosságokra, mint a mókasokkolót vagy művirágot, amely savat köp stb. Szürreális, morbid humorával viszont meg sem próbálja leplezni, hogy a dögöljön meg a szomszéd tehene is alapon akar mindenkit a saját képére torzítani, legyen az a szeretője csonkítása, vagy a város lakóinak meggyilkolása a Vigyorex gázzal. A legnagyobb bűnöző babérjaira törve mániákus vihogása ott visszhangzik Gotham mocskos sikátoraiban. A Jack Nicholson alakította Jokerrel nem is vehette fel a versenyt senki – egészen Heath Ledgerig A sötét lovagban.

Pingvin (1992)

Amikor Burton leforgatta az 1989-es Batmant, új értelmet adott a mainstream szuperhősös képregényfilm fogalmának. Az erőteljes stilizáltság és szimbolika drámai és nyomasztó tónussal töltötte fel a moziban korábban komolyan vehetetlen műfajt. Bár a film minden idők egyik legnagyobb kasszasikere lett, Burton nem élvezte a munkát, így a folytatást azzal a feltétellel vállalta, hogy nagyobb kreatív szabadságot kap. Így a Batman visszatér gyakorlatilag egy freak show elemeit vonultatja fel, ahol a fő attrakció: Pingvin.

Burton Pingvinje nem egy elegáns úriember bűnöző, hanem egy pszichopata, perverz gyilkos, akinek lelki torzulásai a testén is megjelennek és viszont: deformált, feldagadt törzs, összenőtt ujjak, csőrszerű orr, és időnként valamilyen epeszerű, sötétzöld váladék szivárog az orrából és a szájából. Burton eredetsztorit is adott neki: kidobott gyerek, akit pingvinek nevelnek fel, majd egy freak show fellépője lesz. Pingvin visszatértekor elemésztő haraggal viseltet a gothami arisztokrácia felé, és arra készül, hogy megöljön minden elsőszülött fiút. Pingvin alakján keresztül olyan filmtörténeti klasszikusok köszönnek vissza a vásznon, mint Dr. Caligari vagy a Freaks, a kritikusok pedig nem győzték az egekig magasztalni Danny DeVito alakítását.

Ed Wood (1994)

Személy szerint azt gondolom, hogy az Ed Wood című életrajzi film Tim Burton egyik legjobb munkája. Viszont nem ezért került fel a listára, hanem mert főhőse, a világ legcsapnivalóbb rendezőjének kikiáltott Ed Wood lenyűgözően polgárpukkasztó és háborodott figura volt. Mintha egy elrajzolt Tarantino-karikatúra lenne, Wood elkötelezetten rajongott a moziért, de érzéke nem sok volt hozzá. Az ötvenes években forgatott filmjei nélkülöznek minden dramaturgiai érzéket, a trükkjei ócskák, a dialógusai bugyuták, a felvételek tele vannak technikai hibákkal. Az annyira rossz, hogy az már jó elv mentén a dilettantizmusa viszont mégis kultstátuszba emelte a rendezőt. Jó évtizeddel a hippimozgalom és a szexuális forradalom előtt Ed Wood azzal sokkolta környezetét, hogy lelkesen bújt női ruhába, még filmet is készített a transzvesztiták problémáiról – csak persze ez is balul sült el. Jó barátok voltak az idős Lugosi Bélával, aki több filmjében is szerepelt.

Burton itt ismét Johnny Depp-pel forgatott, aki bebizonyította, hogy nemcsak a túlzó gesztusok mestere, hanem erőteljes drámai vénája is van.

Emily (2005)

Na, ez az a párkapcsolat, amire soha nem vágynánk. Emily kedves, bájos, elragadó, imádja a zenét és áldozatkész is – de leginkább halott. És az, hogy a síron túl is üldöz szerelmével, jobban mondva házasulási szándékával, cseppet sem teszi őt jobb partivá. A Beetlejuice-ban tapasztalt karneválszerű fordított logikának megfelelően a holtak világának lakójaként teljesen belefér neki, hogy hogy új szerelme, Victor mérget igyon és mellé haljon, hiszen így lehetnek igazán egymáséi. Persze ki is mutatja kéken rothadó ajkai mögül a foga fehérjét, ha úgy tűnik átvágták, és féltékeny lesz. Ellenfél ő, akiből a megfelelő ponton szövetséges lesz. Bár továbbra is halott.

Mrs. Lovett (2007)

Emilyhez hasonlóan rugalmas etikai határokkal dolgozik a Sweeney Toddért viszonzatlanul rajongó Mrs. Lovett is. Az asszony a sorozatgyilkos borbély üzlettársaként rendületlen munkakedvvel darálja le a kivéreztetett hullákat, hogy aztán a környék legjobb húsospitéit süsse belőlük az éhes londoniaknak. Itt-ott kificcen egy-egy ujjbegy, de kit zavar az.

Toddot klasszikus bosszúvágy vezérli, hogy elégtételt vegyen a kéjenc Turpin bírón, mert az kényszermunkára küldte, mikor megkívánta Todd erényes feleségét. A nagy ötlet viszont az elszánt és örökké energikus Mrs. Lovett fejéből pattan ki: Todd a vendégein gyakorolja a gyilkolást, Lovett pedig gondoskodik a holttestekről. Emellett megállás nélkül manipulálja Toddot, hogy végre összeházasodhasson vele, de a hazugságai vezetnek végül a saját szörnyű vesztéhez is. A bíró, Todd, Mrs. Lovett - mindhárom akasztófáravaló gonosztevő, de a nőtől kiráz a hideg.

Burton itt mindkét múzsáját beemelte a musicalbe: saját feleségére, Helena Bonham Carterre osztotta Mrs. Lovett szerepét, Johnny Depp-pel pedig ez volt a hatodik közös filmje.

+1: Támad a Mars! (1996)

Sztárparádéval előadott kollektív őrület arról, hogy a gülüszemű, gigaagyú, de csontvázszerű marslakók megtámadják a Földet. Állítólag tök véletlenül, de A függetlenség napja után pár hónappal mutattak be – így azonnal annak paródiájává lett. Minden sablonos fordulat és ezt kifigurázó poén benne van, amit a műfaj megkíván, és a mellékszerepekben is világsztárok hullanak, mint a legyek. Nem lehet egyetlen figurát kiválasztani, mindenki menthetetlenül ostoba, naiv, önhitt, képtelen a helyzetfelismerésre – úgyhogy muszáj beemelni az egész filmet.