Az, hogy Paul McCartney új lemezt készít, nyilvánvalóan hír. Mégiscsak poptörténelmi kulcsfiguráról van szó. Ha még azt is hozzátesszük, hogy az utóbbi évek egyik leglátványosabb és leghatékonyabb – plusz legszellemesebb – promóciós kampánya vezette fel az Egypt Station szeptemberi megjelenését, akkor főleg leszögezhetjük: nehéz lett volna nem észrevenni, hogy jön a Beatles-alapító új nagylemeze.

Paul McCartney koncertet ad Perthben a One on one című turnéjának első ausztrál állomásán 2017. december 3-án.

MTI / EPA / Richard Wainwright

Ahogy ráfordultak erre a megjelenésre, azt érdemes volna tanítani kommunikációs és marketingtanfolyamokon. A Corden-féle Carpool Karaoke-tól a Howard Sternnél elpotyogtatott Beatles-visszaemlékezés-morzsákon át a Jimmy Fallon-hülyéskedésig és a New York-i Grand Central Stationön adott minikoncertig egész egyszerűen tökéletesen felépítették Sir Macca lemezelőzetes médiaturnéját.

Persze mondhatjuk azt is, hogy ehhez egy Paul McCartney kell, mindeközben azonban azt is hozzátehetjük, hogy a név nem minden – ahhoz is kreativitás és ötlet szükségeltetik, hogy egy ilyen jól kitalált, a művész habitusához és korához jól illeszkedő menet összeálljon.

Apropó, a kor. McCartney 76 éves. Hetvenhat (Tavaly itt írtunk a hetvenötödikről). Nehéz elvonatkoztatni ettől az adattól, amikor az új lemezről beszélünk. Hiszen a veterán művész, ugye. A néhai Beatle, aki de jó, hogy még köztünk van. Mégis, a popzene nem érdemei elismerése mellett-narratíva, nem egyfelől-másfelől, hanem fokozott jelen idő. Nem könnyű itt elég okosnak lenni.

Főleg azért nem, mert – hogy EP-t parafrazeáljuk – bár Paul McCartney útfekvése (úgy értem: a tálalás, a csomagolás) kitűnő, és még a gyorsulása is kifogástalan (76 év ide vagy oda, még mindig sármos és elegáns – egyben van, így szokták mondani), ez nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.

És ha az előbb említettek nem csábítanak minket könnyelműségre, akkor jó szívvel kijelenthetjük, hogy az Egypt Station szimpatikus, tisztességes, kedves, kellemes lemez, bizonyos pontokon még egy kicsit több is annál, de összességében nem olyan munka, amitől seggre ülünk. És akkor ugye itt jön a már beharangozott csapda, miszerint: pedig ahhoz képest, hogy 76 éves. Ahhoz képest. Vagy éppen nem ahhoz képest.

De ez most nem is érdekes. Menjünk közelebb!

Mert vannak még további dolgok, amelyektől nehéz elvonatkoztatni. Például mindjárt attól, hogy egy nettó zseniről beszélünk (ezt gondolom nem szükséges hosszabban körbeírni), aki bármit csinál, kevés kivételtől eltekintve, abból valami viszonylag összetéveszthetetlen fog kikerekedni. McCartney-nak még a közepes szólólemezein is kellemes dolgokat hallunk – és akkor itt nyithatnánk egy hosszú zárójelet arról, hogy mennyire volt egészen elképesztő kegyelmi állapot az, amikor a Beatlesben a karcos-kísérletező Lennon és a mesterdalnok McCartney alkottak egymás mellett és hatottak egymásra, de most nem nyitunk. Megírta ezt már a fél poptörténelem.

McCartney egyébként meglehetősen vegyesen szerepelt az elmúlt bő tíz évben. Adott ki kifejezetten megkapó lemezt (a Radiohead-producer, Nigel Godrichcsel készített, lecsupaszított 2005-ös Chaos and Creation In the Backyardot), jó arányérzékkel összerakott, fiatal producerek segítségével tető alá hozott friss poplemezt (az öt évvel ezelőtt kiadott New-ról van itt szó), de volt itt poplemezből uncsi is (a 2007-es Memory Almost Full) és tánczenés nosztalgiabuli (a 2012-es Kisses On the Bottom).

Legutóbbi sorlemezéhez hasonlóan McCartney az Egypt Stationre is menő kortárs producereket hívott be – a 49 éves Greg Kurstint, aki többek közt már Adele-nél is bizonyította, hogyan tudja jelen időbe rakni a klasszikus zenei tartalmakat és formákat, illetve két dal erejéig az újabb generáció már 40 felé közelítő sikerkovácsát, a OneRepublic-frontember Ryan Teddert, aki az elmúlt években dolgozott már mindenkivel, a U2-tól Beyoncé-ig, a Maroon 5-tól Taylor Swiftig.

Paul McCartney mindig is popcsávó volt, 76 évesen is popfejjel gondolkodik, a klasszikus kontentet szeretné úgy csomagolni-csomagoltatni, hogy azzal kint is, bent is tudjon egeret fogni; tessék a cucc azoknak is, akik a patinára buknak, és persze legyen (maradjon) releváns is. Jó, hát ő az, aki három éve közös dalt adott ki Kanye Westtel és Rihannával.

Azt nem mondom, hogy erőltetett fiataloskodás lett úrrá az Egypt Stationön, de az biztos, hogy például az album egyik súlyponti dala, a Tedder által társszerzett és producerként gondozott Fuh You például kifejezetten áldozatul esett a görcsös igyekezetnek (miközben a hasonlóan kissé formabontó Back In Brazil meg kifejezetten vicces). Mindazonáltal ez egy nagyon is jellegzetes McCartney-lemez, amit szeretni fognak a rajongók.

A lemezfelvezető rövid instrumentális nyitányt követő I Don't Know, a lemez közepén érkező Hand In Hand vagy a Do It Now például tipikus zongorás Macca-balladák, és legalább ennyire jellegzetes a finom-akusztikus Happy With You, a csilingelős Confidante és a kamarazenésből szépen felépített People Want Peace. Meg az album egyik csúcspillanata, a teljes McCartney-életmű összefüggésében is nagyszerűnek nevezhető Dominoes.

Persze olyan popdalokat sem mindenki tud írni, mint a közel hétperces Despite Repeated Warning, amely olyan, mintha McCartney 70-es évekbeli zenekarát, a Wingst modernizálnánk (ennek a dalnak például jól áll a korszerű csomagolás). És akkor még nem is beszéltünk a többtételes lemezzáró szvitről, a Hunt You Down/Naked/C-Linkről.

Amikor ezeket hallgatjuk, hát jó, azért egy kicsit mégis seggre ülünk.