Yesterday (1965)

A Beatles-dalok legnagyobb részét hivatalosan Lennon-McCartney-szerzeményként jegyzi a popkulturális emlékezet, holott néhány valóban közösen írt daltól eltekintve inkább egyikük vagy másikuk írta ezeket, egyikük vagy másikuk közreműködésével, vagy éppenséggel anélkül. Az akusztikus gitárra és a könnyűzenében akkoriban szokatlan módon vonósnégyesre hangszerelt dal a Beatles egyik legnagyszerűbb és legnépszerűbb dala, valamint a poptörténelem egyik legtöbbet feldolgozott szerzeménye. Közel 2200 átdolgozása létezik.  Ez a Beatles első dala, amelyet valamelyik zenekartag egyedül rögzített.

Penny Lane (1967)

Az 1967 koranyarán megjelent Sgt Pepper's Lonely Hearts Club Band kiadása előtt a zenekar, többek közt kielégítendő a rajongói várakozásokat, egy dupla a-oldalas kislemezt (Strawberry Fields Forever/Penny Lane) , egy úgynevezett stop gap single-t jelentetett meg, melynek mindkét dala gyermekkori, liverpooli emlékeket idéz meg. A Penny Lane az azonos nevű utca után kapta a címét, nem is meglepő, hogy bármikor is látogatunk arra a helyre, utcanév-táblákat nem találunk.

The Fool on the Hill (1967)

A Sgt Pepper's után a zenekar talán még nagyobb fába vágta a fejszéjét - főként McCartney hatására, aki ilyen projektekkel akarta fenntartani a harci tüzet a koncertturnéktól visszavonult együttesben -, de a Magical Mystery Tour zavaros koncepciójából egy meglehetősen félrement film fogant. A mozihoz készített dalok azért jobban sikerültek - az egyik legemlékezetesebb a finoman hangszerelt The Fool on the Hill.

Maybe I'm Amazed (1970)

Már felbomlófélben volt a Beatles, amikor McCartney nekiállt első saját lemeze munkálatainak, mely 1970 tavaszán jelent meg. A kétségek és depressziós időszakok közepette készített cím nélküli debütáló szólóalbum talán legismertebb dala a Maybe I'm Amazed, mely kislemezen ugyan nem jelent meg, de nagy rádiós sláger lett belőle. Nem meglepő módon az összes hangszeren Paul McCartney játszik.

Band on the Run (1973)

McCartney a Beatles után igazából nem szólókarrierrel tervezett, szeretett volna zenekart alakítani. Ez lett az 1971-ben alakított Wings (benne többek közt Macca felesége, a billentyűző Linda McCartney is), mely 1973-ban jelentette meg legkiemelkedőbb stúdióalbumát, a Band on the Run című lemezt. Ennek nagy része különös körülmények között a nigériai Lagosban lévő EMI-stúdióban készült (ami a különös körülményeket illeti, többek közt azért, mert a stúdiófelvételek előtt a zenekar két tagja is elhagyta az együttest, így a hangszerek nagy részét McCartney vette fel). Íme, a címadó dal.

Live and Let Die (1973)

Hát persze, hogy McCartney is írt James Bond-számot. A Live and Let Die az azonos című mozihoz készült a Band on the Run-album évében, nagy ívű nagyzenekari hangszereléssel, George Martin Beatles-atyamester hangszerelői és produceri közreműködésével. A dal legismertebb feldolgozása a Guns N' Roses 1992-es verziója a Use Your Illusion I-ről.

Ebony and Ivory (1982)

McCartney a hetvenes évek végén feloszlatta a Wingst, 1980-ban egy cím nélküli szólólemezzel nyitott új lapot (melyen minden hangszeren ő játszott), majd két évvel később egy korrekt közepes albumot hozott ki Tug of War címmel. Az album emblematikus dala a Stevie Wonder közreműködésével készített Ebony and Ivory, ami semmi különös, csak egy jól megírt popsláger a nyolcvanas évek jellegzetes soulpopos stíljében, kicsit modoros-szájbarágós, de azért nevelő célzatú szöveggel.

Say, Say, Say (1983)

A Tug Of War után egy évvel később kiadott Pipes Of Piece sem egy nagy durranás, de közel sem ciki - ráadásul, McCartney-tól elvárható módon, vannak rajta emlékezetes dalok. Mi most nem a szellemes, frontbarátkozós klipjéről elhíresült címadó dalt emeljük ki első sorban, hanem azt a laza popszámot, melybe, az egy évvel korábbi Ebony and Ivory után az angol zenész a kor másik nagy (még Stevie Wondernél is nagyobb) fekete popsztárját, Michael Jacksont hívta meg vendégként. Ami a dalt illeti, az egyébként már korábban elkészült, mint a Jackson-féle The Girl Is Mine, melyben Macca vendégszerepel a Thrilleren.

Hope Of Deliverance (1993)

Az 1993-as Off The Ground ugyancsak legfeljebb a közepes McCartney-szólólemezek közé sorolható (mindenképpen jóval kevésbé fajsúlyos, mint a megelőző sorlemez, a részben az Elvis Costellóval közös dalszerzői munkára épülő 1989-es Flowers in the Dirt), ám ott van rajta ez a könnyűkezű popdal, ami a zenész első nagy nemzetközi sikere volt az éppen tíz évvel korábban megjelent Say, Say, Say óta. Így ír egyszerű kis semmiséget egy dalszerző géniusz.

Jenny Wren (2005)

A 2005-ben megjelent Chaos and Creation in the Backyard című nagylemez felvételei 2003-ban kezdődtek a Radiohead és Beck felől ismerős Nigel Godrich producer irányításával. Godrich az első néhány session után azt kérte McCartney-tól, hogy küldje haza zenekarát és, hogy csak maga szerepeljen a lemezen (így is lett, eltekintve néhány sessionzenésztől, akiket Godrich szervezett le néhány dal erejéig). Az album, mely a Beatles felbomlása közepette készített első, majd a tíz évvel később, 1980-ben felvett második cím nélküli McCartney-szólólemezt (a többek közt a new wave-vel is kacérkodó McCartney II-t) idézi - hiszen azokon is csak Macca zenél - intim és szívhez szóló dalok gyűjteménye lett.

Queenie Eye (2013)

A négy évvel ezelőtt megjelent legutóbbi McCartney-szólólemezen a veterán popzenész - aki egyébként pályafutása alatt készített komolyzenei és elektronikus-experimentális darabokat/produkciókat is, utóbbit The Fireman néven - megint kísérletező kedvéről tett tanúbizonyságot és egy kifejezetten friss hangzású albumot készített. A dalokat összesen négy producer gondozta - két olyan szakember, akik, hogy úgy mondjuk, familiárisan kötődnek a Beatles-hez, George Martin fia, Giles, és a Beatles-hangmérnökként startoló Glyn Johns Ethan nevű csemetéje (aki korábban dolgozott már többek közt a Kings Of Leonnal és Laura Marlinngal). Mellettük két slágergyáros, Mark Ronson és Paul Epworth dolgozott a New-n. Utóbbi volt a Queenie Eye zenei rendezője.