Két part között

„Szeretném visszaadni azt a pillanatot, amit politikai ellenfelei és hóhérai elvettek tőle. Hogy ott lehessen azon a téren. Örökre.”

1995 őszén nyilatkozott így Varga Tamás, közvetlenül az után, hogy a meghívásos pályázat győzteseként megbízást kapott Nagy Imre egész alakos emlékművének elkészítésére. Úgy tűnik, a szobrász nem bizonyult vátesznek, mivelhogy az 1956-os forradalom miniszterelnökének 22 esztendő után távoznia kell „politikai szerepvállalása legfőbb színhelyei tőszomszédságából”. Ha a kiszivárgott hírek igaznak bizonyulnak, a bronzhidas műalkotás a Jászai Mari térre kerül, Nagy Imre hóhérának, a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspártnak az egykori székháza (a ma képviselőházi irodaként funkcionáló „Fehér Ház”) mellé. Arra a területre tehát, amelyet 1990-ben az akkori döntnökök teljesen alkalmatlannak minősítettek egy Nagy Imre-emlékmű színteréül.

1989-ben, a recsegő-ropogó Kádár-kor utolsó évében minden a „mártírsorsú”, az „elvtársai helyett a népet választó” hősről szólt, az ő és pertársai újratemetése pedig a rendszerváltás szimbolikus napja lett. Természetesnek tűnt tehát, hogy az új parlament nemcsak emléktörvénnyel, hanem az 1988-as párizsi Pere-Lachaise temetőben felállított síremlék után hazai szoborral is megtiszteli a személyét. Ahogy a szabad választások után alakult Országgyűlés legelső, 1956-ot rehabilitáló törvényéből az utolsó utáni pillanatban – teljességgel máig tisztázatlan körülmények között – kimaradt Nagy Imre neve, a róla mintázott első hazai köztéri szobor sem valósult meg. Történt pedig, hogy egy Hollandiában élő üzletember, Tóth János az ottani magyarok nevében 50 ezer guldent ajánlott fel e célra. A vitathatatlanul kimagasló tehetségű, ám vitatott életművű Varga Imre el is készítette a Jászai Mari téri környezetbe simuló, a „sorsát vállaló” politikus bronzszobrát, amely mögött a kidőlő oszlopra vésett „megölte az önkény” felirat került volna.

A köztéri szobrokról döntő zsűrinek korántsem csak a Kádárt és Aczél Györgyöt is megmintázó szobrásszal és a helyszínnel volt baja, hanem, és legfőképp, a pályázat megkerülésével. Ezen túl pedig kinyilváníttatott, hogy „a magyar nemzet kötelezettsége” az, hogy a forradalom miniszterelnökének első köztéri szobrát ne külföldi, hanem állami pénzen és nyílt pályázattal készíttesse el. Erre az Antall- és Boross-kormányok regnálásuk idején nem kerítettek sort.

1994-ben aztán mégis magánpénzzel kezdődött a Nagy Imre 100. születésnapján, 1996. június 6-án átadott emlékmű históriája. Sarlós András, alias Andrew Sarlos kanadai üzletember, egykori nemzetőr, valamint a Skála-vezérből befolyásos bankárrá lett Demján Sándor 200 ezer dolláros felajánlásukkor még a helyszínt is megadták: a Szabadság téren épülő Bank Center előtt. Mivel azonban a helyszínkijelölés nem a kezdeményező hatásköre volt, többmenetes huzakodás után dőlt el, hogy a legmegfelelőbb helyszín az 1849-ben kivégzett miniszterelnök, Batthyány Lajos örökmécsese és a Parlament közötti Vértanúk tere lesz. Az idő rövidsége miatt a nyílt pályázat meghívásossá változott, a tíz felkért szobrászból öten küldték el tervüket. S bár a szakmai zsűri – miként az Pótó János történész 2013-as, alaposan dokumentált könyvéből tudható – nem talált igazán jó tervet, a szoborbizottság Varga Tamás elképzelését, továbbgondolás után, megvalósítandónak minősítette.

A magyarországi köztéri szobrok esetében elkerülhetetlen politikai és esztétikai csatározásokat pikantériák sora hangosította fel, kezdve attól, hogy a pályázatgyőztest „összetévesztették” apjával, Varga Imrével, folytatva azzal, hogy az emlékmű a szocialista kormányzat idején és támogatásával készült, s ettől aligha függetlenül kezdték szimplán lekommunistázni az 1958-ban kivégzett politikust. A szoborbizottság elnöke, az 1956 után szintén elítélt Göncz Árpád köztársasági elnök, az avatás egyedüli szónoka – támadások sorát vonva fejére – „kommunista” és „magyar” hazafiként emelte a nemzet kikezdhetetlen hősei közé Nagy Imrét.

Ha említett nyilatkozatában Varga Tamás az „örökre” kifejezésben alaposan melléfogott is, a negyedszázaddal ezelőtti másik felvetése az eltávolítás hírére még aktuálisabbá vált:

„Nagy Imre személyisége nyilvánvalóan híd múlt és jövő között, de egyelőre aligha tudjuk megmondani, mi található a két parton...”

A cikk eredetileg a HVG 2018/31. számában jelent meg.