A legrosszabbhoz hasonlítani a legjobb érzés. Mindazt, ami mélységesen aggaszt és fölháborít. A legsúlyosabb hasonlatok nyújtják a legnagyobb lelki kielégülést, és ezekről gondolhatjuk, hogy a legerősebb fölrázó hatásuk van. „A helyzet rosszabb, mint az ötvenes években, ezt még Rákosi Mátyás sem tette...” stb. Megértem, ha jól esik ilyeneket mondani.

De volna itt két probléma. Az egyik az, hogy akiknek van valamelyest reális képük történelmi korszakokról, azok számára nyilvánvaló, hogy az állítás nonszensz, és aki ezt állítja, nem komoly és hitelre méltó ember. A másik probléma pedig az, hogy az ilyen szövegek leértékelik azt a tengernyi szenvedést, amely rázúdult az ország népére Rákosi Mátyás uralkodásának éveiben. Azt az általános rettegést, totális kiszolgáltatottságot, azt a tömeges vagyon-, szabadság- és életvesztést, azt a totális bezártságot, információ- és áruhiányt, bálványimádási kényszert, a tehetetlenséget a mindennapok megaláztatásaival és kötelező hazugságaival szemben... Aki azt állítja, hogy mindez csak annyi volt, amennyi ránk az utóbbi években kiméretett, az a történelmi valóságérzéket rombolja, és a holokauszt (helytelenül relativizálásnak nevezett) bagatellizálásához nagyon hasonló bűnt követ el. Továbbá leértékeli azt a jelenleg is sokkal nagyobb mozgásteret és sokkal több szabadságot, amellyel rendelkezik az ötvenes éveket átélt felmenőihez képest.

Másrészt viszont valahogy mégis ki kellene fejezni mindazt, ami a legsötétebb korok hatalmi törekvéseit és hatalmi működésének a logikáját a napi történésekről eszünkbe juttatja. Mert van, ami juttassa.

A megoldás az, hogy el kell választani a helyzet minősítését a politikai törekvések minősítésétől. Míg az előbbivel kapcsolatban abszurd Rákosi Mátyást emlegetni, az utóbbival kapcsolatban nem az. A potenciális Rákosik mindig sokkal többen vannak, mint azok, akiknek módjukban áll Rákosi módjára uralkodni. Ahhoz ugyanis nemcsak akarat kell, hanem megfelelő történelmi helyzet is.

Az 1963-ban született Orbán Viktor számára ez nem adatott meg. Rákosi sem lehetett volna Rákosi, ha 1963-ban születik.

Hogy mennyiben vélhető potenciális Rákosi Mátyásnak Orbán Viktor (s mennyiben nem), erről most már többet mondhatunk, mint pár hónappal ezelőtt.

Függetlenül attól, hogy a kultúrdiktatúra kiépítésére irányuló elképzelésekből mit valósítanak meg most, és miről kényszerülnek lemondani (legalábbis egyelőre), érvényben marad a cél, amelyre hivatkoznak mint magától értetődő dologra.

A cél az, hogy a művészetben a kormány elképzelései és a kormány által megjelölt és nemzetinek kinevezett érdekek érvényesüljenek. Ez a cél mindenhol megjelent, ahol a hatalom a maga tudását a művészi tudás fölé helyezte, és csak az őt szolgáló művészetet tekintette értéknek. Ahol és amennyire ez a cél érvényesül, ott a művészet megsemmisül. Ahol a hatalom meghatározhatja, hogy Köpe Bálint politikai fejlődésének mi a helyes útja, ott a Felelet című regény mint műalkotás nem születhet meg, és Déry Tibornak mint írónak el kell tűnnie Déry Tibor engedelmességre kényszerített alattvaló mögött.

A művészet kritikai viszonyulás az élethez. A hiányérzet, az elégedetlenség, az emberi világ tökéletlenségének a fájdalma hozza létre a műalkotást a népdaltól a katedrálisig, s a műalkotás akkor műalkotás, ha olyasvalami jön vele létre, ami addig nem létezett. A művészet tehát lényegileg előírhatatlan és kihívás minden és mindenki számára annyira, amennyire a világ tökéletlenségéhez köze van. A hatalomnak pedig ehhez a tökéletlenséghez mindig kiemelt köze van.

Rákosiék sem tudták, hogy a művészet megsemmisítésére törnek, de tették. Ahogy és amennyire tudták.

Ezek a hatalmi törekvések sohasem lehetnek teljesen sikeresek, de az értékpusztításban jelentős eredményt érhetnek el.

A konszolidált Kádár-korszakban ez a Rákosi Mátyás és Orbán Viktor rezsimjére egyaránt jellemző törekvés már csak szerényebb mértékben érvényesült, mert ellensúlyozta azt egy másik szempont: az a törekvés, hogy az emberek egy normális társadalomban véljék élni az életüket, amelyben a jelenkori társadalmi lét összetevői rendelkezésre állnak tűrhető színvonalon. Ennek megfelelően létezik művészeti élet, amelyben érvényesül egy belső értékrend, kánon, s amelyből e kánon szerint jelentős művészek és jelentős művek nagyobb számban nem szorulnak ki.

A Rákosi-korszak művészetpolitikája offenzív volt, a Kádár-korszaké alapvetően defenzív.

Az elmúlt hónapokban látványosan kibontakozott kultúrpolitikai offenzíva célpontjai a magyar művészeti élet értékrendjének csúcsán álló művészek és intézmények lettek és velük együtt maga ez az értékrend.

Ez a kultúrpolitika tehát a Rákosi-korszakéra hajaz, de egy jelentős tényező elválasztja attól.

Mégpedig az, hogy annak volt ideológiai bázisa. Állt mögötte egy elképzelés az egész nép, az egész emberiség számára sokkal jobb világról, amelyhez az általuk proletárnak keresztelt diktatúrán át, többek között a művészet feletti diktatúrán át vezet az út. Ebben e diktatúra ágenseinek jelentős része hitt, s a történelmi közjó szolgálatának hitében gyakorolta a diktatúrát. E jelentős rész (bal)hitének komolyságát és mélységét igazolja, hogy börtönt, üldöztetést, száműzetést, temérdek veszélyt és egzisztenciális hátrányt vállaltak érte akkor, amikor ennek kompenzációja igen távolinak és bizonytalannak látszott; továbbá az ekkori hívők másik jelentős része minden hatalmi előnyt feladott és ugyancsak üldöztetést, száműzetést, börtönt stb. vállalt az 1956-os forradalom után az akkori meggyőződéséért.

Orbán-táborában ilyen jövőkép, ilyen világnézeti alap nem létezik. Ha létezne, nem tekintenék folyamatosnak azt a bő három évtizedes politikai jelenlétet, amelyben minden alapvető ügyben az ellenkezőjére fordították az álláspontjukat, mindig úgy, hogy korábbi (jelenlegi felfogásuk szerint nemzetáruló, keresztényellenes, szélsőségesen liberális, globalista és sorosista) önmagukat nem ítélték el, s mindig úgy alakítják az álláspontjukat, ahogy az a hatalmi törekvéseiknek megfelelt. Ebben a tekintetben tehát, a szándéketika felől nézve Orbánék kultúrpolitikai törekvései morálisan még kevésbé igazolhatók, mint Rákosiéké voltak. De ez véletlenül sem jelenti azt, hogy „a helyzet rosszabb, mint az ötvenes években”. Egyrészt azért nem jelenti azt, mert a kultúrpolitikai diktatúra kialakításának külső és belső feltételei sokkal rosszabbak, mint az ötvenes években voltak, másrészt pedig – a cinizmus rugalmasabb alkalmazkodásra képes, mint a fanatizmus.