A nőt ne lőjük le, Richárd? Akkor ebédre otthon lenne mindenki!

Ez a készenléti rendőrök főnökének válasza a végrehajtó felvetésére, miszerint egyszerűbb lenne lelőni azt a tucatnyi kutyát, amelyek miatt bárki is képtelen bejutni az idős nőhöz, akit épp ki kellene lakoltatni a jelzálogtartozás miatt már el is árverezett házából. Ez Fazekas Máté Bence első nagyjátékfilmje, a Kilakoltatás alaphelyzete: egy átlagosnak ígérkező végrehajtás – amely után elvileg délre már jönnének is beköltözni az árverésen szerencsés új lakók – egyre inkább elharapózik, és persze végül nem marad benne semmi, amit átlagosnak lehetne nevezni, és ez így még elég erős eufemizmus is.

Kilakoltatás

A Kilakoltatás nagyszerű tulajdonságai közül csak egy, bár talán a leglátványosabb, hogy az író-rendező képes volt teljesíteni az elsőre elég rizikósnak tűnő célt: egy alapvetően tragikus alaptémáról tud úgy vígjátékot készíteni, hogy nemhogy ízléstelen, de még felszínes se legyen. Sőt: úgy, hogy az végül képes legyen mélyre is menni, és ez még csak ne is tűnjön műfajidegennek. Mert a film első háromnegyede egyértelműen komédia, de Fazekas nagyon jó arányérzékkel kerüli el, hogy karikatúrafigurák vagy börleszkjelenetek révén mondja el a sztorit, ami így emberi és átélhető tud maradni a humorral és a még épp a valószerűség határáig sarkított helyzetekkel együtt.

Minderről részben az tehet, hogy Fazekas egy olyan történetet írt, amely két, egymás alatti-feletti síkon is tökéletesen működik. Az egyik a felszín: a kilakoltatás elé egyre több akadály gördül, hívni kell a rohamrendőröket, a tűzszerészeket, a kommandósokat, a sintéreket és még egy rakás másik szakit, és mindezen az első komoly feladatára kiérkező, addig csak irodában dolgozó végrehajtó, Richárd próbál úrrá lenni, ha másért nem, hát azért, hogy bizonyítsa a szakma nagykutyájának számító apjának, hogy igenis képes ő is a feladatra.

Kilakoltatás

A másik sík meg ez az utóbbi félmondat. Mert ha jobban elmélyedünk a filmben, az valójában nem is a kilakoltatásról szól, hanem egy fiatal felnőtt fiúról, aki próbál végre önállóvá, az elnyomó apjától függetlenné válni, azaz kvázi felnőni – kis késéssel. A poénok legalább fele nem is poén elsősorban (vagy fordítva: csak elsősorban poén), hanem erről a függetlenedési kísérletről szól. Például amikor a hirtelen beállító apa, akinek amúgy nem is kéne kijönnie a helyszínre, ellentmondást nem tűrően elveszi a kocsikulcsot a fiától, hogy kijavítson benne egy apró hibát, és közben észre sem veszi, az lenne a lényeg, hogy a fiú egyszer az életben önállóan oldhasson meg valamit, vagy ha a kedve úgy tartja, magasról tehessen rá.

Így aztán a film nagy részében nem egyszerűen azt látjuk, hogy milyen bénán próbál meg Richárd úrrá lenni a helyzeten, és ez milyen humoros szituációkhoz vezet, hanem azt, ahogyan a fiú jobb híján a saját elszúrt neveltetéséből tud csak eszközöket hozni a kommunikációhoz (például fenyeget, hülyegyereknek kezeli a másikat, csak a szigorhoz tud nyúlni, mert csak a szankcionáló kommunikációt ismeri, a megerősítőt nem is, és így tovább), vagy ahogy attól gőzöl be, ha elhangzanak a neveltetésének vélt kulcsszavai: például amikor a lakó gúnyosan odakiabálja neki, hogy „még ezt se tudod elintézni”. A film nagyon okosan mutatja meg később Richárd folyamatos gyerekszerepbe kényszerítését, amikor később egy speciális védőruhát kell felvennie, így mások segítenek neki vetkőzni és öltözni, mint egy kisgyereknek; a rendőrfőnök pedig többször egy buszon van, amikor hozzá beszél, így alulról kell felnéznie rá, mint kisdiáknak a pedellusra.

Kilakoltatás

Ráadásul Fazekas nem elégszik meg ennyivel, behozza Richárd húgát is – ő az egyik kilakoltatásellenes civil aktivista –, hogy még tovább árnyalja a család helyzetét: amíg a fiú úgy akar megküzdeni a rossz családi mintákkal, hogy folyamatosan, görcsösen és így szükségszerűen ügyetlenül bizonyítani akar, addig testvére a másik utat választja, és lázad minden ellen, amit az apa képvisel. Miközben persze a húg és a báty szembefordítása messze nemcsak a drámai helyzet árnyalására jó, hanem klasszikus komédiai szituáció is. Épp ez jellemzi végig a Kilakoltatást: minden egyes ötlete működik primer és mélyebb szinten is. Vagy máshogy mondva: csak olyan ötletekkel van tele, amelyek kétfenekűek; egy marékban elfér két ajándék is.

És bár a film utolsó negyede amúgy is komolyabb, mert ekkor ismerjük meg az addig csak mesebeli gonosz boszorkánynak láttatott idős lakó saját nézőpontját, történetét, tragédiáját, elsősorban mégis a családi jelentésréteg az, ami miatt a Kilakoltatás sokkal több tud lenni egy szituációs komédiánál. Mert így nem az a tétje, hogy a tökkelütött végrehajtónak, akire íjjal lőnek egy ablakból, és aki a világ összes rendőre és kommandósa számára csak láb alatt van, sikerül-e a sok csetlés-botlás végére mégis jutnia valamire a feladatával, hanem az, hogy hogyan tud megváltozni egyetlen sorsfordító nap alatt egy család évtizedek alatt megkövült viszonyrendszere.

A Kilakoltatás egy halálosan komoly családi dráma, amelynek nincs egyetlen halálosan komoly pillanata sem.

És egy halálosan vicces vígjáték, amelynek nincs egy közhelyes poénja sem. Úgy tűnik, Fazekas Máté Bencének a vérében van a filmkészítés, legalábbis azt a profizmust, amivel összerakta ezt a filmet, nem feltétlen indokolná az a pár rövidfilm, ami mögötte van. A legfőbb eszköze egyfajta szűkszavúság vagy visszafogottság: nincs a filmben egy vicc sem, ami a totális érthetőség kedvéért a szájbarágásig ki lenne fejtve, de ettől még ugyanolyan jól érthetőek és ugyanolyan jól működnek. Hol gesztusok, hangsúlyok viccesek, és közben akár jellemfestőek is, például az a madárszárny-rebbenésnyi geg, amikor a végrehajtó azt mondja a helyzethez és a munkájához képest is túlzottan bájos és végletesen kedves rendőrnek (Láng Annamária), hogy mivel a civilek nem hajlandóak elmozdulni a bejárattól, most ő jön, mire az elrévedt nő meglepetten és tétován visszakérdez: „Igen?”, majd belefog az unszolásba, ami inkább cuki, mint karhatalmi. Vagy a nő ellentétét, egy kőkemény kommandóst játszó Pál András, aki soha nem szúrja le az egyre gügyébb végrehajtót, de az oldalpillantásaiban minden benne van, míg aztán a fent már idézett mondatra nem ragadtatja magát.

Kilakoltatás

Vagy klasszikus bohóctréfa, a „van másik!” újraértelmezése, ahogy a helyzet minden újabb súlyosbodásakor az addig legmagasabb beosztású személy nagy komolyan kijelenti: „Hívjuk ki Évát”, „Ehhez már Gyurit kell hívni”, „Hívjátok Ritát”. Vagy amikor a dörzsölt és sokat látott túsztárgyalónak párszor beszól a lakó, majd a következő snittben már azt látjuk, ahogy a szakember görnyedt háttal dohányzik – ez mindent elmond, és sokkal kifejezőbb, mint bármilyen túljátszott grimasz lenne. Leírva alig is érvényesülnek ezek a poénok, de Fazekas kiemelkedően, sőt elsőfilmestől egyenesen megdöbbentően ért a komédiajátszás legnehezebb részeihez, a poentírozáshoz, a ritmushoz, az ütemhez, a finom kilengésekhez, hogy ott, akkor és úgy a legapróbb mozdulat vagy utalás is elég legyen a kacagtatáshoz.

Ugyanez a „trükkje” a jellemábrázolásban, a szimbólumteremtésben és a szituációk kiaknázásában is; utóbbira a legjobb példa egy talán ha félperces snitt a film közepe felé, amikor épp a következő Gyurira vagy Ritára vár mindenki: a pásztázó kamera sorra megmutatja, hogy az unatkozó mentős egy hordágyon fekve napozik, a rendőrök beálltak az előállított civilek kártyapartijába, a lakás kipakolására kirendelt munkások titokban lelépnek egy másik melóra, és így tovább. Vagy ilyen a főhős jellemének konkrét és metaforikus megjelenítése is: ahogy tíz perccel később látjuk, hogy miután az apja némi infantilizálással, némi kéretlen atyáskodással a vállára tette a kezét, az olajos kéznyom ottmaradt a fia ingjén, ahogy az is csak másodpercekre jön elő, hogy a cipő töri Richárd lábát, ami a realitás talaján is érthető, de annak is elég találó metaforája, hogy talán mégsem ez a megfelelő szerep a számára az életben – mintha nem a saját cipőjében járna. A főszereplő, Orosz Ákos játéka is apróságokra épül: folyamatosan érezni, hogy a férfi minden arcizmát megfeszíti, hogy magabiztosságot erőltessen magára, és szinte hallani, ahogy pattannak el a hajszálerei.

Kilakoltatás

És még a sztori is ugyanilyen elegánsan, nagyon jól időzített félmondatokból, mondatokból bontakozik ki, de úgy, hogy ezekbe a félmondatokba még a helyzet kritikája is beleférjen; például amikor a végrehajtó úgy veszi fel az árverésen a házat megszerző fiatal párnak a telefont, hogy „itt állok a házatok előtt”, noha a házban még javában az eredeti tulajdonos tartózkodik. Ebben, mármint a kritikában egyébként megint csak okos a forgatókönyv: Fazekas nem választ oldalt, nem készít antikapitalista filmet, ugyanúgy elmondja azt is, miért nem maradhat szankció nélkül, ha valaki nem fizet egy fillér jelzáloghitelt, ahogy azt is megmutatja, hogyan kerülhet valaki akár jóhiszeműen is ilyen helyzetbe, ahogy ábrázolja a civil aktivisták reményeit és reménytelenségét is.

Mindezek miatt érezni úgy, hogy noha a Kilakoltatás másfél óránál is rövidebb, mégis tanulmányokat lehetne írni róla, több filmre elegendő anyag van benne, hiszen egyszerre működik remek humorú vígjátékként és családi kamaradrámaként, helyzetkomikumra épülő gegsorozatként és pár vonásból felrajzolt karaktertanulmány-gyűjteményként, könnyed szórakozásként és megható szocióként. És mindezt sokszínűen, egyetlen megbicsaklás nélkül, profin.

Ha a politika hagyja, nagy jövő előtt állhat (megint) a magyar film: a pár évvel ezelőtti, egészen zseniális Egy nap, a nemrég bemutatott, váratlanul mesteri Külön falka vagy a körmönfont metoo-tanulmány, a Legjobb tudomásom szerint után a Kilakoltatásnak is ott a helye a nagy nevek bármilyen műve mellé bátran odaállítható rendezői debütálások között.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: