Kamaszkori önmagának egy érettebb verziója – ezt a Top Gunt meg kellett csinálni, és pont ilyennek
A Top Gun: Maverick rendbe hozta a kultikussá vált első film hibáit, Tom Cruise megtanult sírni a nagyvásznon, a vadászpilóták lehetetlennek tűnő küldetésénél pedig majd kiestünk a székből, olyan nehéz volt nyugton kiülni a legfeszültebb pillanatokat. Ha van folytatás, amit megérte megcsinálni, akkor az új Top Gun pont ilyen.
Kezdjük az első, 1986-os filmmel. Minden szerethetősége – gyönyörűen megkomponált képek, lélegzetelállító légi felvételek, slágerekké vált zenék és persze, a menőségfaktor Ray-Ban napszemüvegestül, bomber dzsekistül – ellenére, az eredeti Top Gun messze van a jó film fogalmától.
Tony Scottnak az Egyesült Államok haditengerészetének elitképzőjéről szóló rendezése egyértelműen a látvánnyal akarta lehengerelni a nézőt, és az alkotókat az már kevésbé izgatta, hogy a történetet rendesen kidolgozzák. Olykor ügyetlen párbeszédeket, meg rossz dramaturgiai érzékkel nem a megfelelő helyeken súlyozott filmet kaptunk. Így például hiába adhatott volna mélységet a Top Gunnak egy a múltból visszamaradt, a jelent is beárnyékoló titok, amely egyben a főhős jellemét, döntéseit a leginkább meghatározza (Maverick apja tisztázatlan körülmények között halt meg pilótaként), arra a film vége felé egy kiábrándítóan primitív, minden csavart mellőző magyarázatot adtak, jól agyoncsapva ezzel a film érzelmi tetőpontját.
Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a nyolcvanas években készült filmben az egyetlen olyan akcióra, amelynek igazán tétje volt, és a vadászpilóták élesben próbálták ki a közelharcot az ellenséggel szemben, egy nagyívű akciófilmhez képest elég röhejes esemény szolgáltatta az indokot. Nevezetesen, hogy az amerikai anyahajó véletlenül (!) ellenséges vizekre tévedt. Ahogy annak idején a film készítői afölött az apróság fölött is minden gond nélkül átsiklottak, hogy ha a történet szerint az amerikai haditengerészet kiiktat néhány ellenséges vadászrepülőt, akkor azzal gyakorlatilag belépnek egy háború előszobájába. A forgatókönyvben a lehetséges nemzetközi konfliktus gondolata még csak fel sem merült.
Márpedig az a baj a következmények nélküli akcióval és a kilúgozott történettel, hogy így sajnos nem volt, ami elterelte volna a figyelmünket arról, hogy olyan, mintha egy Pentagon-propagandafilmet láttunk volna. A Top Gunt természetesen nem elsősorban propagandának szánták, ugyanakkor nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, hogy az amerikai védelmi minisztériumnak jócskán köze volt a produkcióhoz, hiszen az adta a gépeket, a repülőgép-hordozót, a szakértőket és a pilótákat is, sőt a forgatókönyvbe is beleszólhatott (bele is szólt legalább két ponton).
A Top Gun ráadásul a pilóták életét a legnagyobb császárságnak mutatta be a világon. Oké, bele lehet halni a munkájukba, na de dögös nők, dögös motor, dögösre gyúrt felsőtest jár a kockázatért cserébe – mondani sem kell, hogy a Top Gun strandröplabdás jelenete körülbelül ugyanazt a funkciót kívánhatta betölteni a férfiakat favorizáló nézőknél, mint a Baywatch a nőket favorizálóknál. Mindennek tehát volt reklámértéke a haditengerészet szempontjából: a filmvetítések után sokszorosára ugrott az amerikai hadsereg toborzóirodáinak a forgalma. Nyilván a most a magyar mozikban futó új Top Gun előtt is hasonló eredményben reménykedve hirdet a Magyar Honvédség a reklámblokkban.
A koronavírus-járvány miatt sokszorosan elhalasztott, de most májusban végre a mozikba került Top Gun: Maverick is remekül működhet az amerikai hadsereget népszerűsítő mozifilmként, de mivel ez jóval kidolgozottabb lett az első filmhez képest,
Joseph Kosinski rendezéséről mégsem az fog elsőre az eszünkbe jutni, hogy milyen egy látványos propaganda, hanem hogy már most micsoda egy hollywoodi klasszikus! Megkönnyezős jelenetekkel, tetőfokára hágó izgalommal, igazi filmhőssel, elég nosztalgiával, patent zenével.
És azzal, persze, hogy a filmnek igazán lelke van, ami biztosan nem lenne így, ha egy teljesen új Top Gunt csináltak volna, új főszereplővel, a régi sztori teljes mellőzésével. A folytatást csak a filmmel együttlélegző Tom Cruise-zal lehetett megcsinálni, aki szerencsére az elmúlt évtizedekben megtanult színészkedni is; ellentétben a fiatalkori, 23-24 éves önmagával, most már képes például elsírnia magát a kamerák előtt.
Az új film a 36 évvel ezelőtti egyenes folytatása. A majdnem 60 éves Cruise által megformált Maverick, bár a világ legjobb pilótája, bő három évtizeddel később is csupán századosi rangban, tesztpilótaként dolgozik valahol a Mojave-sivatagban. Pontosan ugyanolyan vakmerő, mint fiatalként volt, időnként a szabályokat felrúgva szeli magasban az eget, természetes közege továbbra is a levegő meg a 9G terhelés. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor visszahívják a Top Gunba, a vadászpilóták elitiskolájába. Egy utolsó küldetésre küldik őt, mielőtt, arra hivatkozva, hogy a pilóták tudására a robotrepülőgépek korában lassan már nincs is szükség, végleg kiléptetnék a hadseregből.
Ez a küldetés pedig mission impossible: Mavericknek instruktorként egy fizikailag alig kivitelezhető légi akcióra kell felkészítenie fiatal tehetségeket, többek között az első részben meghalt barátjának, Goose-nak a fiát, Roostert (Miles Teller). Már az eredeti filmben is a gyász és a lelkiismeret-furdalás állítja Mavericket dilemma elé, hiszen Goose haláláért magát okolja, és ezen még sok idő múltán sem képes túltenni magát, ráadásul a történtek miatt eléggé ambivalens a viszonya Roosterrel is – ez egy mélyebb konfliktushoz vezet majd, ami a későbbiekben feloldásra vár.
Szerencsére az a Top Gun: Maverick nagy hozzáadott értéke, hogy helyreteszi az első film hibáit, így például a szereplők között húzódó feszültségek, összezörrenések ezúttal rendesen meg vannak írva, végig vannak vezetve, az alkotók hagynak időt arra, hogy a kísértő múlttal Maverick szembenézzen, és a Roosterrel való bonyolult viszonyát sem két mondattal fogják, mindenféle nagyjelent rendezése nélkül elsunnyogni.
A végkifejlet is méltó keretet, lekerekítést ad a két Top Gun-filmnek együttvéve (ezt nem fogjuk természetesen elspoilerezni), ennél fogva a két mozifilm egy egészként is értelmezhető.
A Top Gun a légi jelenetek egyértelműsítésével is tartozott magának. A mostani filmkészítési technológiáknak hála már pontosan lehet követni, ki, melyik géppel és kit üldöz éppen. Az összetettebb akciójeleneteknél fenn szokott állni az a veszély, hogy azok nem minden elemében érthető és logikusan végig követhető eseménysorokból állnak, itt viszont szépen el van magyarázva minden (de nem szájbarágósan), hogy átérezzük a misszió tétjét, veszélyességét.
Az alkotók érezték azt is, hogy a nagy akció létjogosultságát jobban meg kell alapozniuk, mint ahogy azt az első részben tették. Itt egy illegálisan felépített urándúsítót kell megsemmisíteni. Azaz, most egy potenciális háború előidézése legalább azzal indokolható meg félig-meddig morálisan, hogy ha nem vállalja ezt a kockázatot az amerikai hadsereg, akkor az egész világ sorsa forog kockán. Maga a küldetés pedig elképesztően látványosra sikerült, mondhatni százszorosára emelték a tétet a készítők a 86-os filmhez képest.
Milyen jó, hogy a producerként is közreműködő Tom Cruise ragaszkodott hozzá, hogy az új Top Gunt csakis szélesvásznon lehessen bemutatni a streamingszolgáltatók platformja helyett!
De ha őszinték akarunk lenni, akkor a rajongói szív dobbanásait igazából a nosztalgiázás szaporítja. A második film végig rímel az első részre, ugyanaz a pulzálása. A régi film első képsorai a naplementében az anyahajón, például szinte kockáról kockára visszaköszönnek az új Top Gun elején, ugyanaz az intro, a zene, ugyanazok a színek, a beállítások, minden. De konkrét mondatok és tárgyak, apró jelenetek is megismétlődnek később, és ezek olyanok lesznek a rajongók számára, mint az easter eggek, csak ezek nem más filmekre tett utalások, hanem tulajdonképpen saját magukra hivatkoznak vissza.
A legmeghatóbb pillanat meg mégis az, amikor az első Top Gunban Maverick riválisát, Icemant alakító Val Kilmer feltűnik a folytatásban is. Kilmert 2014-ben gégerákkal diagnosztizálták, azóta a színész teljesen elvesztette a hangját, betegsége miatt pedig ritkán látni filmekben és nyilvános szereplések alkalmával. Itt egy nagyon szép gesztussal hozzák vissza Iceman karakterét, hangot félig mesterséges intelligencia segítségével kölcsönöznek neki úgy, hogy a saját régi hanganyagaiból kreálnak neki szavakat.
A Top Gun: Maverick úgy viszonyul a 86-os filmhez, mintha kamaszkori önmagának egy érettebb verziója lenne. Megőrizte fiatal énje sziluettjét, a külalakját, a vonásait, felismerjük távolról a járásából, a tekintetéből, csak testesebb lett és talán egy kicsit ráncosabb a szeme sarkában. De a motívumok – a pilóták közötti rivalizálás, vagy az, hogy Maverick majdnem feladja, és hogy aztán a szeretett nő próbál meg lelket önteni belé – ugyanazok. Ahogy Maverick magányossága is alapmotívum, csak az az évek során kicsit megkérgesedett.
Végül: Mavericknek nemcsak azt kell bebizonyítania, hogy a drónok századában sem múlt el az idő a harcképzett hús-vér pilóták felett, de a nézők felé azt is, hogy nagyon határozottan szükség van még most is az emberi hősökre. A sok Marvel-film után kifejezetten üdítő látni, hogy mindenféle mutáns gének, gamma-sugárzás és mitológiai, csodálatos fegyverek hiányában is lehet még valakiből szuperhős.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
