Az Együtt kezdtük sokkal komolyabb film, mint amilyenek tűnik. Sokkal komolyabb, mint amilyennek láttatja magát, sokkal komolyabb, mint ami a játékidő nagyobb részében történik. Talán úgy a legpontosabb:

Az Együtt kezdtük sokkal komolyabb film, mint amilyen,

még akkor is, ha ennek így elsőre kevés értelme van. És ez egyszerre tesz neki jót és rosszat is. Jó, hogy egy nyári limonádénak tűnő, bulizós film valójában sokkal kevésbé a berúgásról, mint inkább a késő húszas éveikben járó fiatalok kapunyitási pánikjáról szól, a szembenézésükről a kilátásaikkal és azzal, milyen viszonyban is áll az a korábbi elvárásaikkal. De kevésbé jó, hogy a késő húszas éveikben járó fiatalok legfontosabb problémái helyett jelentős időmennyiségben azért mégiscsak a berúgásaikról van szó. De hogy egy kicsit előresiessünk máris a konklúzióhoz: a pozitívumok így is többet nyomnak a latban, mint a negatívumok.

A kifejezetten jól sikerült, bullyingról és erőszakról szóló, FOMO című kamaszfilmet is író Kerékgyártó Yvonne ezúttal az írásban nem vett részt, „csak” a rendezésben: az Együtt kezdtüket A besúgó című magyar HBO-sorozat alkotója, Szentgyörgyi Bálint, valamint Boros O. István és Maruszki Balázs írta, és kicsit olyan is a végeredmény, mintha a három író nem tudott volna megegyezni, hogy akkor most buli- és életérzésfilm legyen Balaton-felvidéki panorámával és szexi, fürdőruhás emberekkel a balatoni vitorláson, vagy fiatal emberek életének legnehezebb pillanatait kellene inkább kiemelni sötét titkokkal és az egész életre kiterjedő döntésekkel.

Intercom

Mindenesetre az elejétől hosszú ideig csak az első irányzatról van szó: egy végzős osztály utolsó tanítási napját és ballagását látjuk, meg főleg a ballagás utáni bulit, a 2011-es vibe-nak megfelelően vébékával a poharakban és a Mizuval Fluortól a hangszórókban. A buliban akad, aki a másik leitatásával van elfoglalva, akad, aki meg azzal, hogy le merje végre smárolni azt, akit négy éve nézeget a kelleténél jóval kevesebb önbizalommal. Aztán a sztori ugrik tíz évet, amit nemcsak a kiírásból láthatunk, hanem abból is, hogy kinél a visszapillantón, kinél meg a kilincs környékén lóg pár szájmaszk:

az egyik, már a suliban is egymással járó pár esküvője egyúttal osztálytalálkozóként is szolgál a vörösboros kóla helyett már kokainon vagy állandó egzisztenciális szorongáson pörgő egykori osztálytársaknak.

Az osztálytalálkozós alműfaj pedig nagy kihívás, épp azért, mert látszólag nem az: gyakorlatilag törvényszerűen adódik némi feszültség abból, ha összeeresztenek egy csomó embert, akik rég nem látták egymást, van viszont mindenféle közös múltjuk, aminek egy részét el akarnák hallgatni, egy másik részét nem tudják megkerülni, és mind kihat a mára is. De épp ez benne a csapda: ahhoz, hogy egy film mégis ki tudjon emelkedni a középszerből, vagy szokatlanul csavaros cselekmény, váratlan témák kellenek, vagy az atmoszférában kell nagyon jól csinálni valamit.

Az Együtt kezdtük a második verziót választja – és az elsőt egyúttal szinte meg is cáfolja. A sztoriban tulajdonképpen nincs semmi, ami ne jutna bárkinek eszébe, ha egy hasonló helyzetet akarna modellezni: párkapcsolatok erőssége kérdőjeleződik meg, összejövések és megcsalások ólálkodnak a bokrok alatt, mint villogó szemű fekete macskák, csillogónak mutatni akart élettörténetekről fújja le a Badacsony felől érkező hajnali szél a csillámport, és így tovább. És épp itt van elásva az a bizonyos cáfolat: ez a sztori annyira hétköznapi, hogy attól nem sablonos, hanem életszagú és mindannyiunknak ismerős lesz, mert sikerült pont olyan szituációkat kitalálni, amilyenből szinte biztosan mindenkinek van pár a környezetében. (Tényleg sokra vitte, aki hosszú évek óta Angliában él, vagy megrekedt a pultozásnál? Ki az, aki valójában homlokegyenest másmilyen életet él, mint amit sugall magáról, ki az, aki a leglazábbnak tűnik, de a legkevésbé az a valóságban? Meddig érdemes erőltetni egy már hosszú ideje boldogtalan párkapcsolatot? Meddig lehet homokba dugni a fejünket, és nem szembenézni azzal, hogy még csak nem is közeledtünk korábbi nagy terveink végrehajtásához?)

Intercom

És ez a valószerűség az, ami megteremti az atmoszférát is. Kerékgyártó többségében egyelőre kevésbé ismert színészeket választott a fiatalok szerepeire, de nem elégedett meg azzal, ne az amatőr színészek sokszor kiforratlan szövegmondásával beszéljenek, hanem az egyes helyzeteket is mindig abszolút hihetően és hitelesen vették fel. Vagy sok a jól sikerült improvizáció, vagy mindenki nagy tehetséggel játszik: igazából mindegy, mert a vászonról mindenesetre ez utóbbi látszik egyértelműen. Nem papírízűek a beszólások, ami nagy szó fiatalokról szóló filmekben (aki látott már „nagypapám szerint pont így beszélnek ezek a Mai Fiatalok”-elven készült próbálkozásokat, az biztosan egyetért), de nem is túltoltak a helyzetek, nincsenek olyan pillanatok, amelyeket senki nem tudna elképzelni a valóságban, de ahhoz feltétlenül szükségesek, hogy továbbgördüljön a cselekmény.

Márpedig ez a hitelesség és frissítő életszag sokat segít abban, hogy megbocsátóbbak legyünk a film minimum első felével, mert azért abban akkor se nagyon történik más, mint hogy fiatalok isznak, intrikálnak és incselkednek egymással, ami azért egy ponton túl már nem olyan érdekes, amennyiben az ember nincs köztük, és még csak nem is iszik, márpedig a legtöbb mozi leragadt a kólánál a popcorn mellé kínált italokban, és nem mindenhol nézik jó szemmel a házipálinka becsempészését. Igaz, azért a bulijeleneteket néha jó – vagy minimum közepes – poénok szakítják meg, amelyeket ráadásul a magyar színjátszás krémje vezet elő.

Az egyik legfontosabb mellékszereplő az elviselhetetlen apóst játszó Mucsi Zoltán, aki olyan remekül képes az ismertebb oldalát, a humort igazi, aljas szemétkedésbe csomagolni, hogy az embernek ütni támad kedve, pedig tudvalevő, hogy megütni csak a legjobb színészeket akarjuk a játékuk alapján. De még a legapróbb szerepekre is nagy színészeket választott Kerékgyártó: a talán ha egy percre feltűnő, tizenkettedikeseket tanító ofőt például Péterfy Bori játssza, karótnyeltebben, mint valaha, a nőgyógyász Szacsvay László, aki a rendelkezésére álló húsz másodpercben is szerethetővé tudja tenni karakterét, a nagypapa meg Jordán Tamás, aki úgy tud csajozásról beszélő, huncut bácsit játszani, hogy abban semmi kínos ne legyen. És persze az osztálytársak is hasonlóan hitelesek, nem is igazán lehet kit kiemelni közülük, mert nemcsak egyenként játszanak jól, de összeszokott(nak tűnő) csapatként is remekül működnek.

Viszont mindez kevésre lenne elég, ha tényleg semmi más nem történne a filmben, mint a buli, a bor meg a Balaton, aztán egy másnapos reggelen véget is érne az egész. Nem: egy idő után a „műfajhoz” képest egészen meglepő módon elkezd komorulni a kép, és ezt a komorságot még könnyebb átérezni, mint akármilyen hiteles beszólást (illetve a kedves optimista nézők nevében nem tudok beszélni). Itt nemcsak annyiról van szó, hogy az utolsó pillanatban, egy naplementés jelenetben mindenki rájön, valójában azzal a fickóval vagy lánnyal kéne összejönnie, akinek a film eleje óta szurkoltak a nézők, majd hepiend. Itt van, akinek ennél sokkal komolyabb döntéseket kell meghoznia, van, aki rájön egész eddig életmódja tarthatatlanságára, és még a párkapcsolatok terén sem úgy alakul minden, ahogy az egy limonádéban történne, inkább úgy, mint egy skandináv drámában egy olyan városból, ahol délután kettőkor lemegy a nap, és aztán három hónapig nem is kel fel többé.

Remek döntés a forgatókönyvíróktól és Kerékgyártó Yvonne-tól, hogy mernek mélyebbre menni, mint amennyire feltétlenül szükséges lenne; hogy a vígjátékok problémái helyett be merik hozni az élet problémáit is; hogy mernek nemet mondani ott, ahol az igennek van kikövezve a hely szívalakú kavicsokkal. Mert

minden, még egy nyári, bor-mámor-magyartengeres limonádé is sokkal többet ér, ha van súlya, és az Együtt kezdtüknek van.

Az egyetlen probléma, hogy mint minden vízbe mártott test, ez is annyit veszít a súlyából, amennyit kiszorít a Balatonból az összes olyan rész, ami mégiscsak abszolút sablonos, kiszámítható, meg ami ritmustalan a bulijelenetekben, sőt néha akár egyenesen unalmas is.

Intercom

Akárhogy is, az Együtt kezdtünkre azért fogunk emlékezni, mert mindezek mellett ott volt benne a mi életünk is, már amennyiben mi is voltunk vagy leszünk 28-30 évesek, pláne ha épp most vagyunk azok. (Mint a Jóbarátok szereplői, akik alighanem előképei voltak a filmnek, ahogy az nemcsak a sztori minden egyes percéből, de az egyik szereplő Jóbarátok-utalásából is érezhető.) De még azt se muszáj hozzátenni, hogy miért fogunk emlékezni rá: az is bőven elég dicséret, hogy emlékezni fogunk egy nyári bulifilmre.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: