Jókor, jó helyen – ez volt a Kings Of Leon a Szigeten

Egy zenekar esetében nem csak az szuperképesség, ha jó dalokat ír, jól néz ki, vagy jól zenél a színpadon, ha képes megragadni a közönség figyelmét, vagy fantáziáját – mint egy politikai párt: hogy képes egy történetet elmondani –, hanem az is, ha jól öregszik. És itt nem is csak arról van szó, hogyan kezelik a zenészek az évek múlását, hanem arról is, mennyire tud érvényes vagy tartós maradni az a világ, amivel mondjuk egy olyan sikeres zenekar, mint a csütörtök este a Sziget nagyszínpadán főfellépő amerikai Kings Of Leon sikeressé vált.

Főként kérdés ez egy olyan zenekar esetében, amelyik szexi és harapós ifjú rock and roll bandaként futott be a kétezres évek elején, lassan húsz évvel ezelőtt (első nagylemezük, a Youth and Young Manhood 2003-as). És főként kérdés ez egy olyan zenekar esetében, amelyről nem állítjuk ugyan, hogy jócskán megkopott volna már a fénye, vagy hogy has been együttes lenne, azaz olyan formáció, amely egykoron népszerű volt, de ma már kit érdekel, azt viszont igen, hogy az igazi nagy sikerlemezeik és -dalaik óta nagyjából tizenöt év telt el. Ráadásul az utóbbi Kings Of Leon-albumok meglehetősen vegyes kritikákat kaptak.

Veres Viktor

Simán lehetne ez egy unalmasan döcögő zenekar, és lehetett volna ez egy rutinból letolt koncert, de mindannyiunk örömére – mármint elsősorban azokéra, aki ott voltunk tegnap este a Szigeten – nem így alakult.

A Kings Of Leon előtt fellépő Bastille mondjuk nem tette különösebben magasra a lécet. Szépen megformált, érzelmes, gömbölyű, himnikus popzene az övék, de végtelenül unalmas és tétnélküli. Sok rossz dolog van a kortárs mainstream pop-rockban – na, abból jó sok tetten érhető a Bastille zenéjében. Mintha a szerző körülbelül olyan súlyú kérdésekre keresné a választ a dalokban, hogy mi lesz most, amikor elfogyott a jeges tea a hűtőszekrényből. Mindegy, megvolt, sokan szerették.

Ami a tájképet illeti, a tegnap előtti csurig telt ház után ez alkalommal egy kicsit szellősebb képet mutatott a Sziget. Az epicentrumtól – mármint a nagyszínpadtól és annak vonzáskörzetétől – távolabb kifejezetten lazán lehetett tolni a szokásos köröket. Ez persze nem meglepő, éppen ennyi a különbség az egyik és a másik alkalomra napijegyet vásárlók száma között. Éppen ennyivel kevesebben kíváncsiak egy gitározós rockzenekarra, mint egy mainstream popdívára.

Veres Viktor

A nagyszínpad előtti tér azonban még így is látványosan megtelt a fesztiválra hét év után visszatérő, két vendégzenésszel felálló négyes koncertjére. A fellépést szellemes mozgóképes bevágásokkal spékelt popup indie-diszkó vezette fel, klasszikusokkal: Talking Headszel, Joy Divisionnel, Echo and The Bunnymennel, egyebekkel. Ezért külön piros pont jár a zenekar stábjának. A Kings Of Leon – és most akkor nem húzzuk elő a nyulat a cilinderből – természetesen igazi, fesztiválra kalibrált életműválogatással készült, a stratégiai pontokon, elsősorban a koncert második felépben elhelyezett mindent vivő slágerekkel (a két aduász, a Use Somebody és a Sex On Fire az utolsó etapba került jutalomfalatnak), és egy másfél órás fesztiválkoncert esetében elengedhetetlen gyorsításokkal és lassításokkal.

Veres Viktor

Ami jól látszott, az az, hogy a zenekar jó bőrben és jó formában van, volt kedvük zenélni, és oda is tették magukat. Az egykor csajozós backstage-fotókon szereplő tennessee-i Followill fiúkból középkorú férfiak, apák lettek, és ez kifejezetten jól is áll nekik. Ahogy a megfelelő bőrdzsekik, csizmák, és borosta-szakáll-bajusz kombinációk is. A popkulturális szexepiljük pedig megmaradt: továbbra is egyszerre hozzák a déli úriembert, a tradicionális, amerikai rockos hagyományőrzést, az indie-s, posztpunkos, alteros kúlnesszt és a stadionrockos nagyszabást. A Creedence Clearwater Revival, a Pixies és a 80-as évekbeli U2 metszetét.

Innen nézve ennek a zenekarnak, úgy tűnik, nem csak múltja van, hanem jelene is – a jövőjén sokat segítene pár emlékezetes új dal, netán egy jól sikerült új nagylemez.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: