Az ukrán Daria Pugacsova egy speciális helyszínen hívott minket önvizsgálatra, ahol a hűvös időjárás mellett a háború szele is megborzongatott.
Miközben a Hármashatár-hegy tetején élvezi a naplementét az ember, nem esik nehezére szabadnak lenni. Daria Pugacsova előadása után is átjár minket a szabadság érzése, ám ez nem a „most bármit megtehetsz” pillanata, inkább olyan, mint amikor feljövünk a víz alól vagy egy bunkerből, és hosszú idő után először látjuk meg a fényt. Nem véletlen a bunkeres hasonlat. A Placcc Fesztivál felkérésére készült Shelter for Freedom (Menedék a szabadságnak) című előadás ugyanis egy nem mindennapi helyszínen, a Hármashatár-hegyi légvédelmi bunkerek területén zajlott le. Az ukrán művész maga választotta ki alkotása számára ezeket a néhol vascsövekkel fedett, földbe mélyített kőhengereket, amelyek azokra az óvóhelyekre emlékeztették, amelyekben Kijevben a rakétatámadások alatt elrejtőzött.
Daria Pugacsova a háború előtt utcai performanszokat hozott létre Ukrajna és Európa számos pontján, ennek egyike volt a Place For Meditation (Egy meditációra való hely), amelynek során az útépítő munkások és a buddhista szerzetesek narancssárga ruháját idéző overálban meditált mezítláb és törökülésben különféle köztereken, többek között egy berlini vasútállomáson.
A magyarországi előadás előzményének tekinthető a júniusban Szófiában létrehozott I Will Close the Sky So You Could Breathe (Bezárom az eget, hogy levegőt kapj), amelynek helyszínéül a művész a II. világháborús bolgár partizánok emlékművét választotta. A szinte meztelen alkotó, akinek a testét a bugyi kivételével mindössze egy háló takarta, azt kérte a nézőktől, hogy fedjék be az eget, miközben Ukrajna épp azt várta a NATO-tól, hogy légtérzárat vezessen be az ország fölött. Az eredeti tervek szerint a közönség tagjainak, vagyis a résztvevőknek kellett volna segíteni egy álcázó takarót fonni a művészt borító hálóra, hogy elrejtsék a rá leselkedő veszélyek elől, ám Pugacsova végül magányosan készítette el a védőfelszerelését. A performansz ennek köszönhetően egyszerre szimbolizálta az ukránok kitartását és reflektált a világpolitikai helyzetre – olvasható az osztrák Ars Electronica intézet honlapján.
A hálófonás motívuma a Hármashatár-hegyi bunkerekben játszott előadásban is visszaköszön, a művész ugyanis szülővárosában, Rivnében önkéntesként katonai álcahálók készítésével támogatta a hadsereget, mielőtt elhagyta Ukrajnát. A budapesti alkotás ennek ellenére nem fókuszált direktben a háborúra. A három stációból álló előadás egy metaforikus belső utazás, amelyet mindenki azzal tölt meg, amivel szeretne. A fekete jaguár maszkot és szaggatott papírruhát viselő művész, aki a hűvös idő ellenére mezítláb csinálja végig a több, mint egyórás előadást, mindössze néhány papírra írt és kézmozdulattal jelzett instrukcióval adja a tudtunkra, hogy mikor mi éppen a „feladat”, de ezen belül szabadok vagyunk azt érezni, gondolni és megélni, amit akarunk.
Az első stáció, a Félelem még csak az ismerkedésről szól. Az alkotó és a résztvevők a bunkerben kifeszített óriási papírlapokra rajzolják vagy firkálják absztrakt módon az őket nyomasztó dolgokat, amelyeket aztán a gödörből feljőve addig dobálnak a kavicsokkal, amíg a papírok le nem szakadnak.
Ahogy áthaladunk a második stáció, a Fájdalom helyszínére, a művész nyakába akasztott dob pergése kíséri végig az utunkat, amely innentől kezdve a performansz befejezéséig velünk marad. A félelemmel szemben a fájdalom ellen nem küzdünk, csak passzívan magunkba fogadjuk, miközben a labirintusszerű bunkerekben bolyongunk és a lőrésszerű ablakokon át szemléljük a fenti közönyös világot.
Az utolsó állomás, a Szabadság azonban ismét a részvételünket kívánja. Itt kerül sor a már említett hálószövésre, amelynek során színes szalagok rögzítésével próbáljuk meg belülről elfedni a kinti valóságot. Az előadás végére pedig a közös munka eredményeképpen el is érkezik a vágyott felszabadulás – a katonás dobpergést szép lassan egy teljes dobszerkó váltja fel, a korábbi nyomasztó hangulat pedig egy igazi erdei buliban oldódik fel.
Habár az előadás és a helyszín is arra motivál, hogy a külvilág kizárásával foglalkozzunk önmagunkkal és a körülöttünk lévőkkel, azért finom jelekkel, de folyamatosan emlékeztet a kontextusra is, amelyben létrejött. A helyszín nyilván már önmagában is beszédes. Nehéz lenne a bunkerekben sétálgatva nem gondolni az aluljárókban megszületett ukrán csecsemőkre, a mariupoli színház pincéjében rekedtekre vagy a lebombázott iskolák és kórházak áldozataira. Nehéz lenne elfelejteni, ki hozta létre ezt az előadást, amikor kék és sárga szalagokat kötözgetünk, hogy „befedjük az eget”, és azt is, hogy hol vagyunk – mind fizikailag, mind pedig az európai szolidaritás tekintetében –, mikor minduntalan az alattunk elterülő kivilágított városra téved a tekintetünk.
A részvételi színház legjobb részét azonban mindig azok a helyzetek jelentik, amelyeket az itt és most teremt meg. A Hármashatár-hegyi bringás, aki véletlenül téved oda az előadásra, de egy perccel később a fűbe vágja a biciklijét és ő is résztvevővé válik; az a néhány fő, aki veszi a fáradtságot, hogy leszaggassa a félelmekkel telefirkált lapokat, de bosszankodik, mert nem céloz elég jól a kaviccsal; na, meg az, amikor észreveszed, hogy egyesek fentről, a bunkeren kívülről is elkezdik felkötözni a védőhálóra a szalagokat, hogy segíteni tudják a bentiek munkáját. Az ilyen futó pillanatokban az ember elhiszi, hogy talán még nincs minden veszve. Aztán sóhajt egyet, felszáll a kisbuszra, és hazamegy.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Egy kiadós gombamérgezéssel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. A termékeny francia filmrendezővel az öregkori ráncok szépségéről, az Elemi ösztön nem múló vonzerejéről, egy szexi nagymamáról, egy pusztító családi vacsoráról és Nicole Kidman plasztikai beavatkozásairól is beszélgettünk.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Megerősítették, hogy készek a kutatóhálózatról leválasztandó négy központ átvételére.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
