„Morrisont teátrális érzéke és nagyfokú érzékenysége tökéletesen alkalmassá tette arra, hogy eljátssza, kifejezze, eltáncolja, és kikiabálja a hatvanas évek amerikai fiatalságának képzeteit, látomásait, félelmeit. Amolyan táncoló dervis volt, aki a színpadon nemcsak a hallgatóságát, de saját magát is az önkívülete kergette” – írja A rock története című kötet Morrisonról, amely azt is megállapítja a Doorsról, hogy egyes dalai nemcsak rocktörténeti jelentőségűek, hanem a korszak megértéséhez is elengedhetetlen dokumentumok.

A zenekart 1965-ben (a beatlemánia csúcsidőszakában) alakította meg az ábrándos, sokat olvasó, verseket írogató, filmesnek készülő Morrison Ray Manzarek billentyűssel, akit a Kaliforniai Egyetem, a UCLA filmművészet szakán ismert meg, kettőjükhöz csatlakozott aztán Robbie Krieger gitáros és John Densmore dobos.

Morrison volt a frontember, a sajátos hangulatú szövegek szerzője és előadója. Sötét líráját eklektikus, pszichedelikus és improvizatív zenével kombinálták. 1967-ben jelent meg bemutatkozó albumuk, amelyet még öt sorlemez követett, és ezzel a rocktörténelem egyik legfontosabb, minden további generációra ható fejezetét alkották meg.

A zenekar sikert sikerre halmozott, ám az önpusztító életmódot folytató Morrison viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá vált, alkoholizmus és kábítószer-függőség, sorozatos botrányok, rendőrségi ügyek, viharos párkapcsolat jellemezte életét, ezek miatt rövid élete végére egyre inkább befelé fordult, elhízott, szakállat növesztett, az együttestől és rajongóitól is eltávolodott.

Rocksztár helyett ekkor már inkább költő akart lenni, két kötetet ki is adott, de lesújtotta, hogy ezeket a Doors énekesének szövegeiként emlegették. 1971. március 13-án, miután befejezte a Doors utolsó lemeze, az L.A. Woman felvételét, barátnőjével Pamela Coursonnal egy új kezdet reményében Párizsba költözött, pár hónap múlva ott halt meg, máig tisztázatlan körülmények között. A párizsi Père Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja a mai napig a rajongók zarándokhelye.

Halálának évfordulóján több magyar előadót is megkérdeztünk, mit is jelentett neki a Doors és Jim Morrison, itt lehet olvasni Hobo, Lovasi András, Prieger Zsolt, Szűcs Krisztián, Vitáris Iván, Szendrői Csaba, Beck Zoltán gondolatait.

Hobo a sírjánál egy verset is írt:

"Séta a Pére Lachaise temetőben
(Chopin e-moll prelude)

Ha rá gondolok, dalok jönnek elém.
Nem látok dühöt, vért, könnyet, forradalmat,
Csak a gyík surranását a szikla tetején, ahol a tűzben levedli bőrét.
A sámán táncát, ahogy férfivé avat egy egész nemzetséget,
A rock and roll veteránok öngúnyát és méltóságát.
Szemük fényét, mikor róla beszélnek, vagy hallgatják zenéjét.
Őrzik az elmondhatatlan, eljátszhatatlan titkot.
Mióta elment, még többet jelent,
Mégsem gyászolom.
De hallom az utolsó farkas kétségbeesett és fenséges üvöltését,
A zene örvényében hörgő-bömbölő szavak áriáját,
A tudatalatti szótárat,
A blues büszke bánatát,
Látom és érzem a tükröt átfúró lázas tekintetet."

Jim Morrison az egyik versében így ír: „Én vagyok a Gyíkkirály. Mindent megtehetek". Ennek emlékére a tudósok egy 40 millió éve élt óriásgyíknak a „Barbaturex morrisoni” nevet adták. De nevezte magát Mr. Mojo Risinnak (a neve anagrammája), és üstökösnek is:

„Egy nagy tüzes üstökösnek, egy hullócsillagnak látom magamat. Mindenki megáll, felnéz és elakad a lélegzete: „Azt nézd meg!". Azonban akkor – huss, már el is tűntem… és soha többé nem fognak olyat látni, de nem is lesznek képesek elfelejteni engem – soha."

Igaza volt.