„Mióta elment, még többet jelent, mégsem gyászolom” – 50 éve halt meg Jim Morrison
Párizsban, 1971. július 3-án halt meg Jim Morrison, a Doors együttes énekese, szövegeinek szerzője, egy nemzedék bálványa. Hazai előadókat kérdeztünk arról, mit jelent számukra Morrison és mi a kedvenc daluk a Doorstól. Hobo egy verset is küldött, amit Morrison sírjánál írt.
Jim Morrison 1965-ben alakította meg a Kaliforniai Egyetem filmművészet szakán megismert Ray Manzarek billentyűssel a The Doors nevű formációt, amelyhez Robbie Krieger gitáros és John Densmore dobos csatlakozott. Morrison volt a frontember, a sajátos hangulatú szövegek írója és előadója. Sötét líráját eklektikus, pszichedelikus és improvizatív zenével kombinálták.
„Morrisont teátrális érzéke és nagyfokú érzékenysége tökéletesen alkalmassá tette arra, hogy eljátssza, kifejezze, eltáncolja, és kikiabálja a hatvanas évek amerikai fiatalságának képzeteit, látomásait, félelmeit. Amolyan táncoló dervis volt, aki a színpadon nemcsak a hallgatóságát, de saját magát is az önkívülete kergette” – írja A rock története című kötet, amely azt is megállapítja a Doorsról, hogy egyes dalai nemcsak rocktörténeti jelentőségűek, hanem a korszak megértéséhez is elengedhetetlen dokumentumok.
1967-ben jelent meg bemutatkozó albumuk, amelyet még öt sorlemez követett.
Miközben a zenekar sikert sikerre halmozott, az önpusztító életmódot folytató Morrison viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá vált, alkoholizmusa és kábítószer-függősége egyre erősödött. Botrányok, rendőrségi ügyek, viharos párkapcsolat jellemezték életét, ezek miatt egyre inkább befelé fordult, elhízott, szakállat növesztett, az együttestől és rajongóitól is eltávolodott.
Rocksztár helyett költő akart lenni, két kötetet is kiadott, de lesújtotta, hogy ezeket a Doors énekesének szövegeiként emlegették.
1971. március 13-án, miután befejezte a Doors utolsó lemeze, az L.A. Woman felvételét, barátnőjével Pamela Coursonnal egy új kezdet reményében Párizsba költözött. Szakállát leborotválta, lefogyott, de életmódja alapjában nem változott meg.
Courson 1971. július 3-án reggel jelentette be telefonon a rendőrségnek, hogy a fürdőkádban holtan találta a 27 éves énekest, aki a hivatalos jelentés szerint szívrohamban vesztette életét. Halála körül sok volt a gyanús körülmény, ezért számtalan összeesküvés-elmélet kelt szárnyra. Ezek között szerepel, hogy az amerikai kormány által megrendezett merénylet áldozata lett; hogy barátnője végzett vele, akit el akart hagyni; öngyilkos lett; véletlenül túladagolta a heroint; megint mások abban hisznek, hogy csak megrendezte halálát és boldogan, magányosan élt tovább.
Morrisont a párizsi Père Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja a mai napig a rajongók zarándokhelye. Mint látni fogjuk, több magyar előadó is járt ott.
Arról kérdeztük meg néhányunkat, hogy mit jelent számukra Morrison öröksége, és melyik a kedvenc Doors-daluk.
Hobo (Földes László)
„Eddig három albumot, két fordításkötetet és két előadóestet szántam Jim Morrison munkásságának magyar nyelvű bemutatására. Már 1978-ban, a legelső koncertemen is játszottam a dalait, sőt már akkor úgy gondoltam, örökre megtartom ezt a szokásomat. Így is történt. Halála 50. évfordulójának másnapján, július 4-én este nyolckor most is szeánszot tartok a Barba Negra Trackben.
Engem először Morrison még Mick Jaggernél is vadabb előadása fogott meg, majd 1968-ban, amikor olvastam a The End című dal fordítását az Új Symposionban, felfedeztem azt a szándékát, hogy a költészetet összekapcsolja a rockkal. Sosem törődött a hagyományos szövegírással, annak ellenére, hogy jó pár nagy slágere is volt.
Elzarándokoltam Párizsba a sírjához is, ott írtam ezt a verset (pár évre rá pedig egy dal is született Blues Jim Morrisonnak címmel.)
Séta a Pére Lachaise temetőben
(Chopin e-moll prelude)
Ha rá gondolok, dalok jönnek elém.
Nem látok dühöt, vért, könnyet, forradalmat,
Csak a gyík surranását a szikla tetején, ahol a tűzben levedli bőrét.
A sámán táncát, ahogy férfivé avat egy egész nemzetséget,
A rock and roll veteránok öngúnyát és méltóságát.
Szemük fényét, mikor róla beszélnek, vagy hallgatják zenéjét.
Őrzik az elmondhatatlan, eljátszhatatlan titkot.
Mióta elment, még többet jelent,
Mégsem gyászolom.
De hallom az utolsó farkas kétségbeesett és fenséges üvöltését,
A zene örvényében hörgő-bömbölő szavak áriáját,
A tudatalatti szótárat,
A blues büszke bánatát,
Látom és érzem a tükröt átfúró lázas tekintetet.
Kedvencem talán a Maggie M'Gill, aminek végén ezt énekli Morrison: „Most egy vén blues kell, amit egy férfi énekel, / játsszuk a bluest, a világ nem érdekel.” Ebben az én filozófiám is benne van, ezért is szeretem ezt a dalt.
Lovasi András (Kiscsillag, Kispál és a Borz)
Én Doors-rajongó voltam és vagyok, nem Morrison-rajongó. Talán ő a legfontosabb alkatrésze a Doorsnak, de egyrészt, a koncertfelvételek tanúsága szerint is, ez egy kiváló zenekar volt egy csomó újítással, aminek jelentőségét sokszor akkor látjuk, amikor új stílusok felbukkanásakor ős/ihlető forrásként hivatkoznak rájuk. Manzarek orgonálása, különösen a bal keze, amivel a monoton basszusokat hozta, Krieger klasszikus újpengetős játékmódja, amivel azonnal felismerhető volt az akkori gitárfenoménok között is, vagy Densmore, ahogy a kisérőcint használja – így egyben ez a zenekar nagyon egyedi volt.
Még mindig üdítő lejátszani egy-egy több mint ötvenéves dalukat. Főleg ha belegondolunk azóta hány tízezer egykaptafára készült fehér bluesrock zenekar született és tűnt el (akár csak kis hazánkban is) visszhangtalanul.
Morrison hangja, karizmája, és látomásos szövegei csak a hab a tortán, de persze nélküle nincs ez az egész párlemezes csoda, ami már 13 évesen megütött engem, és – ellentétben sok régi idolommal –, a mai napig érvényesnek hallom őket. Nem hallgatom minden nap, mint anno, de évente egyszer ellenőrzöm, hogy még mindig jó-e, és nekem még működnek-e a dalok. És működnek. Kedvencem, mondjuk a Love Me Two Times vagy a Riders On The Storm.
Prieger Zsolt (Anima Sound System)
„Emlékszem egy pinceházibulira gimis koromból, Lajáéknál, Szombathely külvárosában, ott hallottam először a Doorst. Nagy hatással volt rám, rögtön elkapott a zene hangulata. Aztán a punk elsodorta az egészet, mint a szél, hosszú évekre anakronisztikussá vált Morrison a nagy virággyerekségével, indiánromantikájával. De ahogy érettebbé váltam, megint összebarátkoztunk. Nagyon.
Egészen a párizsi temetőig mentem zenekarostul, amikor ott játszottunk, a soundcheck után egyből kimentünk hozzá a Pére Lachaise-be.
Most épp a legjobban a romantikus dalokat szeretem a Doorstól. Morrison jellegzetes, erős, hányaveti énekhangja és Manzarek orgonasoundja, kiegészülve Robby Krieger Szabó Gáboron edződött gitárattitűdjével, nos, ez több, mint pazar.
Legkedvesebb számom nincs tőle, most éppen a People Are Strange szól itt a háttérben, úgyhogy most éppen ez a kedvencem. Megunhatatlan. Ja, azt is szeretem, amikor üvölt.
Kicsit blaszfémikus, amit mondok, de felesleges lett volna megöregednie. Teljes életműve van így is.
Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven, Szűcs)
A valamilyen okból a 80-as évek végén Magyarországon is elharapózó Doors-kultusz, szárnyait próbálgató zenészpalánta lévén, engem sem hagyott hidegen. Bár a Doors a valós idejében az ellenkultúrához, hippizmushoz, blues-revivalhez, a vietnami háborúhoz, szexuális forradalomhoz és hasonlókhoz kapcsolódott, a konformizmus elleni lázadást testesítette meg és botrányzenekarnak számított, számomra már csak jó dalokat jelentett jó húsz évvel később.
Persze, láttam a Doors-filmet, meg minden, de nekem fontosabb volt, hogy a Beatles mellett az ő számaik voltak az elsők, amelyeket megpróbáltam zongorán eljátszani, és elénekelni. A velük kapcsolatos, számomra meghatározó, nem feltétlenül zenei benyomás az Apokalipszis, most című filmben felcsendülő The End volt: a kép és a hang együtt akkor tényleg sokkoló volt.
Sok kedvenc Doors-dalom van. Nekem ennek a néhol perverz blues-rock, urambocsá’ pop mixtúrának a szélsőséges pontjai is tetszettek. Talán azért, mert azzal a reménnyel töltöttek el, hogy nem vagyok őrült, ha azt hiszem, hogy egy zenekar egyszerre szabadon használhat egészen eltérő érzelmi és esztétikai irányokat, mondjuk a már említett apokaliptikus The End-et, és a grandiózus esztrádpopot, ami alatt pl. a Touch Me-t értem. (Bár azt hiszem, ezt a dalt Morrison pont utálta, de attól még zseniális.)
Ha egyet kell megnevezni, akkor legyen a People Are Strange, mert ez volt az első dal, amivel a gimiben zongorán játszva és énekelve „bevágódtam a csajoknál”.
Vitáris Iván (Ivan and the Parazol)
A Doors ugyanannyira kiszámítható, mint amennyire kiszámíthatatlan, üdítő, meglepő, kemény és olyan könnyed, mint a nyári szél Los Angeles tengerpartján. Morrison pedig ezen belül pont azt testesíti meg nekem, amiért érdemes fellépni a színpadra. A megismételhetetlen és egyszeri performansz, amely a zenét vegyíti irodalommal és valamennyi színházzal is természetesen.
Amikor elkezdtünk a zenekarral játszani, az első feldolgozások között természetesen ott volt egy-két Doors is. Emiatt sokszor hasonlítgattak is hozzá bennünket – pedig a mélyebb orgánumon és a fizimiskán kívül nincs sok közös bennünk. Mégis, az ember, ha Doorst játszik, valami elementáris és leküzdhetetlen extázis szállja meg. Lázadni akar, égni, változni, dacolni, szeretni, elveszni. Morrison sajnos túl gyorsan járta körbe ezeket az érzéseket, és égette el magát. De az ilyen géniuszok általában csak átutazóban vannak a Földön, mondjuk kíváncsi lennék, mit csinálna most, 2021-ben.
Kedvencem a sok közül, most legyen a Tell All The People. A fúvósokkal megtámasztott, szinte már nagy zenekarra hangszerelt dalban gyönyörűen harmonizál a Doors kirobbanó energiája a rájuk amúgy addig nem jellemző hangszereléssel. Morrison végig arról győzködi a hallgatót, hogy menjünk vele, és minden bajunk eltűnik majd. Egy romantikus induló a szabadságba.
"Tell all the people that you see
It's just me"
Szendrői Csaba (Elefánt)
Igazából nincs különösebb kötődésem Jim Morrisonhoz. Inkább filmes élményem van, mint az Apokalipszis, most. Az első dal, amit szeretek és eszembe jut, az a People Are Strange, ami azért sokat elárul.
Mármint, hogy annak ellenére is van egyáltalán kedvenc dalom, hogy lemaradtam a Doors-, meg a Morrison-hajóról nagyrészt. Ez talán azért van, mert az én hatvanaséveim azok a 2000-es évek magyar undergroundjáról és főleg a rap-ről szóltak.
De ettől függetlenül Morrison munkásságának és filozófiájának a befolyása persze nem megkérdőjelezhető. Az pedig, hogy egyszer Morrison letolt egy koncertet háttal a közönségnek, gyakran eszembe jut a saját fellépéseinken. Szoktam is háttal lenni. Szóval az is lehet, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, még így is, mint azt gondolnám.
Beck Zoltán (30Y)
Ha azt kérdezik tőlem, hogy Beatles vagy Stones, kapásból rávágom, hogy Doors.
Tizenévesként hallottam először, másolt kazettán volt meg az első lemez, a B-oldalon meg az L.A. Woman. Bakeliten a Morrison Hotel, 180 gramm, meg a Waiting For The Sun és a Soft Parade, azok jugoszláv nyomások, 90 grammosak.
És nem telik el úgy hónap, hogy meg ne hallgatnám valamelyiket.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
