Úgy tűnik, a Netflix szeret azzal játszani, hogy nemcsak az évnek van vége, hanem a világnak is. 2021-ben a Ne nézz fel!-ben aggódhattunk a világért (és röhöghettünk is egyben) Leonardo DiCaprióval és Jennifer Lawrence-szel, most pedig a Távol a világtól című filmben aggódhatunk (és már nem nagyon van min röhögni) Julia Robetrts-szel és Ethan Hawke-kal. Ott egy üstökös becsapódásának veszélyét veszi először félvállról mindenki, majd néz szembe a következményekkel, és alakít ki stratégiát a világvégére, itt nem is tudjuk, mi okozza a veszélyt, csak egyre különösebb és fenyegetőbb dolgok történnek a szereplők körül. Ott a legszimpatikusabb stratégia, a „ha már világvége, érezzük addig is jól magunkat” vacsora, itt is valami hasonló… de nem szeretnénk elspoilerezni a film zseniális lezárását.

Rohadtul utálom az embereket

– mondja bele a hatásosan ráfókuszáló kamerába a film elején – a hirtelen ötlettől vezérelve családi kiruccanást szervező – Amanda (Julia Roberts). Pár órája kibérelt egy nagy, medencével is ellátott házat, amely kilométerben ugyan nem, de a vélt nyugalmat, lelassulást, pihenést tekintve elég távol van a New York-i otthonuktól, ráadásul a tengerparton. A férj, Clay (Ethan Hawke), erről mit sem tudott, talán picit másnaposan is ébred, de nem ellenkezik „a gyerekek pedig nyilván benne lesznek egy ilyen kalandban”. Úgyhogy a következő pillanatban már a mindig morcos, és persze kellően kanos Archie (Charlie Evans), valamint a cserfes, álmodozó, kicsit különc, de leginkább Jóbarátok-függő Rose (Farrah Mackenzie) már az autó hátsó ülésén marja egymást, apa vezet, anya elégedett: kezdődhet a pihenés.

És akkor szépen, csöpögtetve – ahogy az ilyen filmekben ez megszokott –, jönnek a nyugtalanító dolgok. Először csak a zene éreztet valami veszélyt, de hát mi baj lehet a tengerparton? És akkor a strandolók közé fut ki egy irányt vesztett, hatalmas tankerhajó. Ráadásul nem is tudnak utána olvasni az interneten, mi történt, mert elmegy a wifi, és – ó, tragédiák tragédiája – így nem tudja befejezni Rose a Jóbarátokat sem, pedig már csak a végső epizód lenne hátra. A kertbe tévedt szarvasok is „mintha figyelmeztetni akarnának valamire”.

De ott a medence a gyerekeknek, bor is akad a felnőtteknek – nincs itt semmi látnivaló, majd holnapra rendbejön a világ.

Erre éjszaka – mint egy régimódi horrorfilmben – betoppan két idegen, G. H. Scott (Mahershala Ali) és lánya Ruth (Myha'la), akik azt állítják, ők a ház tulajdonosai, tőle vette ki reggel a luxuskéglit Amanda, de mivel áramszünet van a városban, úgy gondolták, megszállnának egy éjszakára a házban.

Minden nézőben elkezd ekkor csilingelni a vészcsengő, hogy ezek, nyilván valami rosszban sántikálnak, sőt, de igazából csak Amanda bizalmatlan (de, hát ő meg utálja az embereket, mint tudjuk). Lehetne azt mondani, hogy a két fekete megjelenése a fehér családnál okozza a zavart, de erről nincs szó, sőt épp Ruth az, aki elkezd a maga szurkálós módján „fehérezni”. Igazából a faji kártya nincs kijátszva a filmben se pró, se kontra.

Az alapszituáció tehát gyorsan kialakul: egy elzárt térben, távol a világtól kell néhány szereplőnek megbirkózni saját félelmeivel és az egyre fenyegetőbb helyzetekkel. Közben az állatok is furán viselkednek, megérkezik a hír, hogy valamilyen kibertámadás miatt vészhelyzet van az országban, leáll a tévéadásoktól a távközlésig minden rendszer. Hogy pontosan mi vagy ki áll a háttérben, azt nem tudják, csak találgatják, előkerül mindenféle összeesküvéselmélet, úgy tűnik, G. H. tud is valamit, csak titkolja.

Az egykori elnöki pár, Barack és Michael Obama társproduceri munkájával, a Mr Robot című sorozat rendezője, Sam Esmail által készített film (amely Rumaan Alam 2020-as regényén alapul) azzal szembesíti a nézőit – kicsit túltolva a didaktikus elemeket –, hogy mennyire meg lenne lőve az emberiség, ha egyszer csak nem lenne áram, wifi, távközlés és Jóbarátok, ha eltérítenék a műholdakat, meghekkelnék a robotokkal vezérelt gépeket.

Tudjátok, kedves nézők, nagyon bizonytalan világban élünk, nem lehet tudni, mit hoz a következő pillanat.

A fura, túlzottan is az emberek feje fölött szédítően körző Damoklész-kamera hol azt mutatja, micsoda káoszt okozna az önvezető autók meghekkelése, hol azt, hogy nemcsak a hajókat, hanem a repülőket is neki tudják vezetni a partnak a „valakik”, hol azt, hogy az erdei vadak valamiért egyszerre fenyegetően gyűlnek össze, mint egykoron Hitchcock madarai.

Eközben a szereplők próbálják kideríteni, mi is történik. Van, aki autóba ül, hogy információkat szerezzen (csak nagyobb lesz a zavar), van, aki az erdőbe megy az állatokat megfigyelni (semmi érdemleges nem derül ki), és van, aki a házban maradva egyszerűen csak okoskodik. Sőt, miközben itt a fenyegető világvége, flörtöl picit, meg hülyén táncol.

Érezhető, hogy Esmail szándéka, hogy ne csak a szereplőiben okozzon zavart, hanem a nézőknek se derüljön ki semmi a katasztrófa okairól, hátteréről. Van egy nagyon homályos magyarázat a kormányok megdöntésének három fázisú tervéről, vannak mindenféle összeesküvéselméletek, de igazából csak nő a zűrzavar. Ez érthető és dicséretes egy ilyen filmnél, de ezek mellett van egy csomó teljesen felesleges jelenet, mondat (például G. H. és lánya pusmogása arról, hogy el kell a családot űzni, de ilyen az egész szarvasos, flamingós szál, plusz van időnként egy fülsiketítő hang, stb.), ami, mivel nincs megmagyarázva, inkább gyengíti a feszültséget.

Az is elég suta megoldás, hogy egy kullancscsípés és annak hatása kell ahhoz, hogy segítségkérés miatt meglátogassák a „hivatásos világvégeváró”, morcos, nihilista Dannyt (Kevin Bacon), aki hozza a tipikus, már-már karikatúraszerű trumpista figuráját, és akinek szintén van mindenféle elmélete, amelyek csak tovább növelik a zavart.

Jól felépített, a feszültséget szépen fenntartó, a különböző szálon futó események pörgős egymásra vágásával és a fura kameramozgásokkal kifejezetten izgalmas és látványos film a Távol a világtól, amelyben a sztárszínészek is meggyőzően hozzák a formájukat. Julia Roberts kifejezetten ellenszenves, az emberekből kiábrándult, a férjétől elhidegült, határozott, irányító típus, aki a gyerekeiért ennek ellenére mindenre képes. Ethan Hawke viszont inkább tutyimutyi, kiégett, életközepi válsággal küzdő férj, akinek még a cigarettát is nagy kegyesen a felesége szerzi be (ő csak suttyomban gyújt rá időnként). A „fekete oldalon” ott van az okos, titokzatos, Mahershala Ali, és a pimasz, idegesítő lánya Myha'la, aki úgy kelleti magát Claynak, hogy közben az apjának arról beszél, hogy a férfi az, aki meg akarja őt dugni.

A Távol a világtól aktualitása is nehezen vitatható, hiszen jó lenne elgondolkodni, hogy mit tudunk kezdeni a nagyon könnyen káoszba forduló, egyre bizonytalanabb világgal, hogy forduljunk egymáshoz. Kár, hogy pont azzal bicsaklik meg többször is a film, hogy túl akarja tolni a nézőkben a bizonytalanságérzetet, és miközben szándéka szerint nem akar elárulni semmit az események mozgatóiról, sokszor szájba rágja a „nagy üzeneteket”. Ha nem is a kamerába, mint az elején, de Amanda mégis az arcunkba mondja, hogy milyen az emberiség: „mind kibaszunk egymással, mind kibaszunk a bolygónkkal”. Szóval, meg is érdemeljük a sorsunk. Nem kellenek ide a gonosz koreaiak, kínaiak, arabok, vagy a földönkívüliek, mi magunk vagyunk a saját magunk legnagyobb ellenségei.

Ebben a káoszban egyébként leginkább Rose-nak van igaza.

És a film – itt továbbra sem részletezett – lezárásának.