hvg.hu: Mondhatjuk, hogy ön régi-új visszatérője a Magyar Állami Operaháznak: amellett, hogy alapvetően német nyelvterületen indult a karrierje, és jelenleg is javarészt ott dolgozik, itthon is vezényelt időről időre, sőt néhány évig az Opera fő-zeneigazgatója volt. Most első vendégkarmesterként van jelen a házban, a januárt és februárt két premierrel indítva. Dvorák Ruszalkáját és Richard Strauss Arabelláját is ön dirigálja. Hogyan jött ez a lehetőség?

Halász Péter: Nagyon meglepően. Tavaly tavasszal kaptam egy telefonhívást Ókovács Szilvesztertől, hogy lenne-e kedvem visszatérni. 2010 óta lényegében folyamatosan dolgozom itt, 2013 és 2016 között voltam fő-zeneigazgató, ami napi szintű jelenlétet kívánt. Miután lemondtam erről a tisztségemről, megmaradt a vendégeskedő viszony. A tavaszi telefonhívás arról szólt, hogy lenne-e kedvem újra szorosabbá tenni ezt a köteléket. Akkor merültek fel különféle címek lehetőségként, és a Ruszalkának egyből nagyon megörültem. Dvorák zenei világa mindig is különösen vonzott.

hvg.hu: Miért?

H. P.: Habár az Operaház még sosem játszotta, a Ruszalka egy csodálatos darab, csodálatos partitúrával. Olyan a zenészeknek, mintha három Dvorák-szimfóniát játszanánk el egymás után. A zenekari szövet annyira szép és míves, hogy karmesterként is élmény rajta dolgozni. Ez a zenekari szövet ugyanakkor könnyen hangos is lehet, ha nem a kellő líraisággal játsszuk – ez egy veszélyforrás, és azt hiszem, így a szerzővel sem lennénk igazságosak. A lírai indíttatás persze az egész életművet jellemzi, de a Ruszalkánál különösen plasztikusan érzékelhető.

Halász Péter

Fazekas István

hvg.hu: A külföldi karrier ellenére, úgy tűnik, Budapesthez is erős szálak fűzik. Hazahúzza a szíve?

H. P.: Gyerekkoromban ez volt nekem a nagybetűs, egyetlen Operaház, és ez a fajta varázsa a mai napig megmaradt. 2010-ben vezényeltem itt először Fischer Ádám meghívására. Rögtön szerelem volt első látásra a zenekarral – részemről biztosan –, és azóta is nagyon örömteli a velük való munka.

hvg.hu: Min múlik ez? A kémián?

H. P.: Majdnem annyira összetett, mint hogy min múlik az, hogy két ember viszonya bensőséges lesz. A kölcsönös tisztelet, kölcsönös szakmai tisztelet nagyon fontos. Tudom, hogy megbízhatok bennük, és talán ők is ezt érzik felém. Kell, hogy együtt tudjunk lélegezni.

hvg.hu: Nemzetközi összehasonlításban milyennek látja a hazai klasszikus zenei szférát?

H. P.: Az biztos, hogy Budapestnek, az Operaháznak tradicionálisan van egy olyan közönsége, amelyet nagyon és őszintén érdekel a klasszikus zene. Thomas Adés brit zeneszerző-karmester azt mondta nekem egyszer, hogy szerinte a magyar a legzeneibb nemzet, hihetetlen, hogy mennyi nagy zenész került ki innen. Páratlan, hogy Budapesten mennyi szimfonikus zenekar van. Ez kincs, és vigyázni is kell rá. Úgy érzem, az Operában van nyitottság arra, hogy lehessen bővíteni a klasszikus repertoárt.

hvg.hu: Korábban, még fő-zeneigazgatóként is hasonlót fogalmazott meg a repertoár frissítésével kapcsolatban. Hogy látja, ez merre mozdult az azóta eltelt közel tíz évben?

H. P.: A Ruszalka-premier mindenképp egy ilyen törekvés eredménye. A napokban kezdjük el játszani az Arabellát is, ami amellett, hogy az egyik legbonyolultabb Richard Strauss-partitúra, szintén egy ritkán előadott darab, kívül van a megszokott kánonon. Nem könnyű a helyzet: az utolsó opera talán a Turandot volt, amikor a közízlés és a zenei ízlés találkozott. Azóta, bár születtek mesterművek, kevés került be a kánonba, és lett közkedvelt. Ennek megvan a veszélye, hiszen így mindig a régieket vesszük elő. Valahol ez is az oka, hogy ennyire középpontba került az operarendezés, hiszen mindenki arra kíváncsi, hogy mi újat lehet még mondani egy közismert darabról. Ha modern művet játszunk, legritkább esetben az az első kérdés, hogy milyen volt a rendezés. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a műfajnak van jövője, különösen a járvány után, amikor jobban értékeljük a személyes találkozást. Ez igaz mind a közönségre, mind a zenészekre. Itt zsigerben lehet érezni a zenét, és ez az, amit egy streamingszolgáltató sosem fog tudni nyújtani. Reményeim szerint ez a személyes varázs a mostani digitális korban felértékelődik.

Fazekas István

hvg.hu: A nézőszámban is nyomon lehet követni ezt a felértékelődést?

H. P.: A pandémia időszakát én pont Németországban töltöttem, mielőtt ugyanis kitört a járvány, kaptam egy állásajnálatot a düsseldorfi Deutsche Oper am Rheintől, ahol most is első karmesterként dolgozom. Amikor megkezdtem a munkát, jóval kevesebb zenész lehetett az árokban, jóval kevesebb néző jöhetett – örültünk, hogy egyáltalán jöttek. Az operaházakba járó idősebb közönségréteg még inkább tartott a zárt koncerttermektől. Amikor már lehetett, a közönség szépen, fokozatosan tért vissza. Az Operaházban a mai Ruszalka is telt házas előadásunk volt, ahogy az Arabella több előadására is elkelt már minden jegy. Ez örvendetes.

hvg.hu: Az első vendégkarmesteri megbízása mivel jár?

H. P.: Rendszeres és kiemelt jelenlétet jelent itt a házban. A következő öt évben folyamatosan vezénylek premiereket és repertoár-előadásokat, elég magas számban. Ráadásul éppen azt a repertoárt, ami az erősségem is: a nagy német romantikus darabokat, Wagnert, Richard Strausst. Ebben az évadban lesz még itthon egy hosszabb Bajazzo- és Parasztbecsület-szériám, de mellette Németországban is folyamatosan dolgozom, ahol Traviata- és Tosca-előadások várnak rám. Nyáron az Ír Nemzeti Zenekarral fogok megismerkedni és a Lurline című operát előadni velük – érdekes módon az is egy sellőről szól, akárcsak a Ruszalka. Itthon jóformán a fő-zeneigazgatói repertoárt én viszem a házban.

hvg.hu: Amikor az öt évre szóló fő-zeneigazgatói posztjáról idő előtt, a nyilvánosság számára váratlanul lemondott, miért tette?  

H. P.: Úgy éreztem, hogy karmesterként nem tudok elég energiát fordítani a zenélésre, hiszen a tisztséggel azon kívüli kötelezettségek is jártak, illetve akkoriban született meg a kislányom, akivel nem tudtam elég időt tölteni. E miatt a két ok miatt mondtam végül, hogy inkább csak vezényelni szeretnék itt a házban.

hvg.hu: Hogy fogadta a vezetés?

H. P.: A vezénylés megmaradt. Miután lemondtam, a következő hónapban bemutattuk A Walkürt.

Fazekas István

H. P.: Valamit valamiért. Most örülök, hogy első vendégkarmesterként azt tudom nyújtani itt, amiben úgy érzem, hogy a legjobb vagyok, ugyanakkor nem zárom ki, hogy eljön az életemben egy pont, amikor újra szeretnék felelősséget átvenni.

hvg.hu: Úgy tudom, a Zeneakadémián tanít az idei tanévtől.

H. P.: Vigh Andreával, az egyetem nemrég leköszönt rektorával beszélgettünk még arról, hogy hiányzik itthon az operavezénylés tantárgy, nem része a karmesteri képzésnek. Amikor a 90-es években Bécsben tanultam, nekünk volt ilyen melléktárgyunk. Mivel fontosnak tartom, hogy a fiatal karmesterek megismerjék az opera specifikus technikai kívánalmait, felajánlottam, hogy szívesen, akár pro bono is tanítanám. Hatalmas élvezettel csinálom, és a pozitív visszajelzések is igazolják, hogy érdemes volt belevágni.

hvg.hu: Leginkább miben más operát vezényelni, mint szimfonikus műveket? Mi az, ami az eddigi oktatásból hiányzott?

H. P.: A szimfonikus repertoár vezénylése főleg próbatechnika, míg az operáé vezényléstechnika is. Kétszer ugyanúgy nem vezénylem le egyik előadást sem, és ez sok mindentől függ, például az énekes aznapi formájától. Érezni, hallgatni kell, és úgy irányítani az egész előadást, hogy organikus legyen. Ráadásul, mivel az árokból koordináljuk a színpadot, van egy távolsági faktor is. A zeneakadémiai munka során most különös hangsúlyt fektetünk a recitativók vezénylésére, ami egy egészen másfajta játék az idővel, mint a szimfóniákban szokásos. Habár én itthon leginkább operakarmesterként vagyok számon tartva, legalább ennyit foglalkozom szimfonikus repertoárral is, és nem gondolom, hogy szét kéne választani a kettőt. Ha szimfonikusokat vezénylek, gyakran történetben, mondanivalóban gondolkodom, és az ellenkezője is igaz: az operában a szimfonikus szövetet is szeretem hangsúlyozni.

hvg.hu: Mindkét intézményben dolgozik, mit gondol a Zeneakadémia és az Opera vezetőségváltása körül zajló turbulenciáról?

H. P.: Én most mindkét helyen olyan szakmai munkát végezhetek, aminek nagyon örülök. Bízom benne, hogy sikerül a Zeneakadémia élére egy olyan konszenzusos személyt találni, aki a szakmának, a fenntartónak, az ott tanító fantasztikus zenészeknek és a diákoknak is egyaránt örömére szolgál.

Fazekas István

hvg.hu: Egy interjúban azt az öndefiníciót adta magáról és általában a karmesterségről, hogy nem alkotóművészet. A karmesterek legjobb esetben közvetítők, nélkülözhetetlen kommunikátorok. Miért gondolja így?

H. P.: Számomra Richard Wagner meg Wolfgang Amadeus Mozart az alkotó. Händel mondja azt, hogy operakomponáláskor van egy pillanat, amikor a zene folyik a saját medrében, és neki „csak” le kell írnia. Kicsit talán ezoterikusan hat, de sok mű valóban így születik. A legjobb, amit mi is átélhetünk előadás közben, hogy a zene a maga természetességében megtörténik és folyik. Ehhez rengeteg munkára van szükség, de ha létrejön egy ilyen flow-élmény, az képes igazán a teljesség érzetét nyújtani. Ez persze nem az én egómról szól, hanem arról, hogy a zene mennyire hatalmas dolog.

hvg.hu: Ha már az előbb a streaminget említette: pár hete felkerült a Netflixre a Leonard Bernstein életéről szóló, több Oscar-jelölést is begyűjtő Maestro. Látta a filmet?

H. P.: Az Arabella-premier után mindenképp megnézem, az utóbbi hetekben sajnos még nem volt rá időm.

hvg.hu: Úgy tudni, hogy Bernsteint egy Mahler-kottával temették el. Ilyesmi megfordult esetleg az ön fejében is?

H.P.: Nagyon romantikus gondolat, de ha már mindenképpen el kell az embert temetni, akkor inkább a feleségével temessék el.

hvg.hu: És a Tár című filmet megnézte?

H. P.: Igen.

hvg.hu: Mit gondol róla?

H. P.: Mint filmet nagyon szerettem, ahogy Cate Blanchett zseniális alakítását is. Valid kérdés ugyanakkor, hogy egy #metoo-ról, a hatalommal való visszaélésről szóló filmet pont egy női karmesterrel kell-e ábrázolni. Tudom, hogy például Marin Alsopot, a szakma kiváló képviselőjét borzasztóan zavarta, mert attól tartott, hogy nem tesz jót a reputációjuknak. Hála istennek, a női karmestereknek most van egy felfutásuk a nemzetközi színtéren, egyre több fiatal muzsikus érzi úgy, hogy megpróbálja ezt a szakmát.

Fazekas István

hvg.hu: A #metoo-mozgalom a komolyzenei világot sem kerülte el, olyan nagy formátumú karmesterek visszaélései kerültek nyilvánosságra, mint Daniel Barenboim vagy James Levine. Hogyan érzékelte ezt szakmabeliként?

H. P.: Ennek a munkának nagyon fontos része, hogy miként kezeljük egymást emberileg. A karmesterséget én úgy szoktam definiálni, hogy az a felelősség átvétele. Nemcsak a zeneszerző, hanem a muzsikusok felé is, akik évtizedeket gyakorolnak a hangszerükön, és az énekesek felé is, akik a bőrüket viszik vásárra minden előadáson. A karmester felelőssége teret adni annak, hogy megmutathassák a tudásuk legjavát, és ehhez hozzátartozik az is, hogyan kommunikálunk egymással. Számomra ez a me too előtt is fontos volt, a bécsi egyetemi évek alatt is ezt kaptam útravalóul. A mi generációnknak már nagyon idegen volt a vaskalapos karmester, aki odaáll a zenekar elé, követel, és üvöltözik a zenészekkel. Szóba se jöhetett soha, hogy így forduljunk a kollégák felé.

hvg.hu: A kiemelt, nagy médiafigyelemmel kísért eseteknek az időleges felhördülésen kívül tapasztalható hosszabb távú hatásuk?

H. P.: Örvendetesnek tartom, hogy mindenki, aki eddig autoriter módon dolgozott, feltesz magának kérdéseket, hogy meddig mehet el, és mi az, ami megengedhető.

hvg.hu: Ezalól a világhírű karmesterek sem kivételek?

H. P.: Nem gondolom, hogy bármilyen művészi teljesítmény megindokolhatja azt, hogy ne tisztelettel bánjunk egymással.