Lengyel Tamás a Vidnyánszky-ügyről: „Pont ugyanígy fog bánni mindenkivel a hatalom”
„Ilyenek vagyunk, basszus. Részvétlen, cinkos, gyáva szarok” – fakadt ki 137 ezer Facebook-követője előtt Lengyel Tamás színész, arra reagálva, hogy a színházi szakma még akkor sem fog össze, amikor két színész súlyos sérüléseket szenved, és az igazgatójuk a felelősség vállalása helyett őket hibáztatja. Ezért kerestük meg Lengyelt, hogy bővebben is fejtse ki véleményét. Interjú.
hvg.hu: Miért érezte szükségét, hogy felszólaljon a Nemzeti Színházban történt baleset és Vidnyánszky Attila felelőssége ügyében?
Lengyel Tamás: Egyrészt furcsa állítások hagyták el Vidnyánszky Attila száját, másrészt már régóta szerettem volna markáns véleményt megfogalmazni azzal az emberrel szemben, aki az egész színházi szcénát szétbombázta az oldalak szembeállításával, aki közreműködött a tao-támogatások felszámolásában, akinek a keze a Teátrumi Társaság elnökeként mindenhova elér, még a függetleneknek szánt pénzek elosztásáig is, és aki inkább milliárdokból Színházi Olimpiát szervez, mint hogy a kialakult helyzetet konszolidálni igyekezne; számomra bicskanyitogató, ahogy erről a két szerencsétlenül járt színészről, Szász Júliáról és Horváth Lajos Ottóról beszélt. Már régóta terveztünk egy paródia-videóklipet a helyzetről alkotott véleményünkkel, az csak véletlen, hogy a megjelenés pont egybeesett Udvaros Dorottya nyilatkozatával és Szász Júlia posztjával, de örülök, hogy megerősíthettük őket.
Vidnyánszky legutóbb épp azt közölte, a színház veszélyes üzem, ahol megsérülhetnek emberek. Tényleg, a színház veszélyesebb, mint az adatrögzítés, viszont pont erre van a rendező és az igazgató, hogy ezeket a kockázatokat minimalizálja. Ha ez nem sikerült, és baleset következett be, annak a felelősségét viszont vállalni kell. Ehelyett áldozathibáztatást, hatalommal való visszaélést és a konkrét tények letagadását látom. Látszik, hogy aki közel van a hatalomhoz, azt nem érheti kritika.
hvg.hu: Mit gondol, miért mindössze négy-öt ember szólal fel egy ilyen esetben a szakmából?
L. T.: Mindenütt azt tapasztaljuk, hogy aki kritikával él, azt a hatalom megbünteti, ezért az emberek többsége úgy gondolja, az a racionális döntés, ha azt a két forintot, amit meg tud keresni a saját szakmájában – legyen szó tanárokról, egészségügyi dolgozókról vagy színészekről –, hazaviszi, és reméli, hátha őket majd elkerüli az egész problémahalmaz. Pedig látjuk, hogy ez nem így van; elképzelni sem merem, mi lesz, ha végrehajtják a kulturális szféra tervezett központosítását, de azt gyanítom,
Vidnyánszky az eddiginél is jobban élet és halál ura lesz, az emberek még inkább rettegni fognak, és csöndben maradnak.
Azt sem értem, hogy amikor Udvaros Dorottya nyilatkozatával egyszerre jön ki a hír, hogy Vidnyánszky Attila kap több mint egymilliárd forintot az Úri muri, megazisten! című film megrendezésére, hol vannak a tiltakozó filmrendezők? Akiknek már úgy sincs vesztenivalójuk, akiket mindig visszautasít a Filmintézet, akik nem tudnak dolgozni, és akik korábban a sikereikkel Magyarország hírnevét öregbítették: miért nem mondják, hogy na, álljunk már meg! Sokan mondják, ilyen a magyar néplélek, ebben szocializálódtunk, és az ilyen genetikai viselkedésmintákat, örökölt sorsokat nehéz átlépni. Nem tudom; nekem jobb kimondani a véleményemet, mert egész egyszerűen könnyebb lesz tőle a lelkem, ahogy így volt ez az Eszenyi-ügynél is.
hvg.hu: Hasonlónak érzi azt a botrányt?
L. T.: Azért írtam a napokban az Eszenyi-ügyről is, hogy lássuk, nem egyszerűen csak a kormányt kell hibáztatni. Nem pártpolitikával összefüggésben születik a véleménynyilvánítás. Az Eszenyi-ügyet a tök más oldalon álló főváros szúrta el, egyébként pont ugyanúgy, ahogy a Fidesz tette volna. Kollektív a sárosság. [Lengyel Tamás azt írta a Facebookon: „A Karácsony Gergely vezette főváros is meglepőt húzott az Eszenyi-ügyben, amikor nem a panaszosok érdekeit tartotta szem előtt, hanem érthetetlen okból kifolyólag kurtán-furcsán lezárta a vizsgálatot, és megsemmisítette annak konklúzióját, majd a résztvevők személyiségi jogaira hivatkozva végül is nem foglalt állást, a panaszosok meg nem tudhatták meg, hogy akkor a munkahelyi magatartásformák közé felvehető-e, ha valaki torkaszakadtából ordít pl. egy mikrofonba, ahogy Eszenyi Enikő is tette” – a szerk.]
hvg.hu: „Most komolyan, miért nem fog össze a színházi szakma?” – kérdezte az egyik posztjában. Tényleg, miért?
L. T.: Nehéz erre válaszolni. Ha egy színészházaspár 600 ezer forintból él három gyerekkel, tőlük nehéz elvárni, hogy kiálljanak, és kockára tegyék a minimális, fix egzisztenciájukat. De akik kellőképpen beágyazottak a szakmába, ismertebbek, vannak mögöttük sikerek, és függetlenek (bár ez egy kis piac: ha az egyiktől függetlenedsz, a másiktól függsz), azoknak össze kéne fogniuk.
Talán képtelenek vagyunk közösségileg gondolkodni, talán mindig az egyén boldogulása a fő szempont, és nem hisszük el, hogy ha a közösségnek jobb, akkor az egyénnek is az lesz.
Ha lenne mögöttünk egy kompetens érdekvédelmi szervezet, egy igazi szakszervezet, amely megfelelően látná el a feladatát, könnyebb lenne; akkor olyan ember képviselné az érdekeinket, aki nincs függőségi viszonyban a munkáltatótól. Ennek létrehozásához viszont kormányzati akarat kellene, ahogy ahhoz is, hogy a fékek és ellensúlyok működjenek, mint egy normális demokráciában. Ameddig ez a rezsim uralkodik, addig erre nincs esély, mert itt minél kontrolláltabb és átláthatatlanabb valami, annál jobb. Ehhez először rendszerváltásra lenne szükség.
Ugyanakkor azt hiszem, ha az emberek vennék a bátorságot és összezárnának, sok embert már nem lehetne dózerrel eltakarítani. Ez még nem az a világ. Ha kilépünk az EU-ból, és még inkább a Kelet felé fordulunk, akkor lehet majd úthengereket küldeni, hogy kilapítsák a tiltakozókat. Úgy gondolom, sok szempontból látszatdemokráciában élünk, mégis, a közösségi összefogás és egymás támogatása ilyen helyzetekben döntő tudna lenni. De ehhez az kéne, hogy a szakma nyolcvan százaléka ott legyen egy tüntetésen, merje vállalni a véleményét nyilvánosan, ne csak a büfében, kommentmezőben. Persze erre meg válasz lehet, hogy mindenki kint volt az SZFE-nél, és mégsem történt semmi. Akkor legyen sztrájk a színházakban, az előadások végén mondjuk el minden alkalommal, miért rossz a rendszer – nem tudom, csak hangosan gondolkodom.
hvg.hu: Ön szerint jogos a színészek egzisztenciális félelme? Ha valaki felszólalna a hatalom ellen egy hatalomnak kedves színházban, valóban kirúgnák?
L. T.: Ha egy ember szólalna meg, akkor lehet, hogy annyit mondana neki az igazgatója, te, figyelj már ide, ilyeneket nem beszélünk, te foglalkozz a színpaddal. De ha többen mondanák ugyanazt, akkor szerintem nem. A csendhez a régi társulati rendszer is hozzájárul, amiben felnőttünk. Elkényelmesítette az embert, mert védőhálóként, óvó burokként mindig ott volt. Megvolt a havi fizu, nem voltak egzisztenciális problémák, jó, néha szart játszott az ember, de nem halt éhen. Viszont aki az elmúlt 10 évben érkezett a szakmába, annak már az effajta biztonságot nélkülöznie kell. Több színész van, nagyobb lett a verseny, kevesebből gazdálkodnak a színházak, nem tartanak fenn akkora társulatokat. Külföldön a színészek többsége meghallgatásokra jár, projektekre szerződik, ha pedig épp nem jön össze, csinál mást, marketinggel foglalkozik vagy kávézóban dolgozik. Magyarországon viszont nincs B opció arra az időszakra, ha nincs munka, pedig, ha lenne, akkor talán többen vállalnák a véleményüket is. De tudom, erre nyilván az a válasz, hogy „akkor menjél te pénztárosnak”.
hvg.hu: Azt is írta: „Miért csinál mindenki úgy, mintha ez az egész nem az ő ügye lenne?”. Mit mondana annak a vidéki színésznek, aki tényleg azt gondolja, hogy mindez a Nemzeti Színház vagy Vidnyánszky Attila és a két megsérült színész belügye?
L. T.: Azt, hogy ebben az ügyben pontosan látszik, hogyan bánik a hatalom az egyes emberekkel. Aki nem tagozódik be, aki nem a besimulást választja, aki kritikával él, aki nehezményez valamit, azt a hatalom egyszerűen megpróbálja megsemmisíteni, az ellen megpróbálnak karaktergyilkosságot elkövetni. Legjobb példa erre a Szuverenitásvédelmi Hivatal. Kik ellen folytat vizsgálatot? A kritikusokkal szemben. Ugyanezt tette most Vidnyánszky is Horváth Lajos Ottóval, amikor azt mondta, azért esett le, mert rossz irányba lépett.
Miközben egy díszlet nem lehet olyan, hogy ha rossz irányba mész, leesel!
Hát bármikor adódhat egy rosszullét vagy bármi hasonló, akkor zuhanjon le az ember? Ehhez képest Vidnyánszky Horváth Lajos Ottót hibáztatja, akinek amúgy is megszakad a szíve ettől az egész balesettől, noha nem az ő hibája volt. Pont ugyanígy fog bánni mindenki mással is a hatalom, kivéve, ha sokan leszünk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
