Lengyel Tamás: Miért az számít erőszaknak csak, ha valaki azt mondja, „puszild meg”

hvg.hu: 2017-ben jött el a Vígszínházból, amikor egyébként is elég sokan felmondtak. Akkor hagyta ott Eszenyi Enikő társulatát többek között Stohl András, Járó Zsuzsa, Bata Éva, Kerekes József is. Mi történt abban az évben?

Lengyel Tamás: Szerintem egyszerűen csak annyi, hogy sokan akkor tették fel maguknak a kérdést, hogy „mégis miért csinálom még mindig ezt az egészet?”. A Vígszínházból akkor valaki azt állította, a tömeges eltávozás a beindult sorozatgyártással hozható összefüggésbe. A sorozatok annyival több pénzt kínálnak a színészeknek, hogy elszívják őket a Vígből. Akkor úgy éreztem, ezt nem hagyhatom szó nélkül, és meg is írtam egy nyilatkozatot, amelyben kifejtettem, hogy a döntéseimet soha nem a pénz határozta meg, sokkal inkább a feladatok és a helyzetek minősége, de aztán ezt végül mégsem publikáltam sehol. A sajtónak azt mondtam, a felmondásom oka, hogy változásra van szükségem, új környezetre, új alkotótársakra, pedig valójában a közeg volt elviselhetetlen, és nem szerettem a feladatokat.

hvg.hu: Miért tartotta végül vissza a nyilatkozatát?

L. T.: Nagyon nehezen léptem ki ebből az egészből. Mindent százszor átgondolok, magamban keresem a hibát, és hát, mindig vágytam a Vígszínházba. Ennek ellenére úgy éreztem, mennem kell. Egyeztettem a nyilatkozatról többekkel, végül azt tanácsolták, talán jobb lenne, ha ebből az ügyből nem lenne nyilvános vita, ha szépen csendben, kulturáltan engednénk el egymást. Beláttam, hogy talán valóban így a helyes.

Fazekas István

hvg.hu: Mi késztette hat év után arra, hogy elmenjen a Vígszínházból?

L. T.: A közérzetem. Sokat szorongtam, sokszor volt lelkiismeretfurdalásom, és nem éreztem magam szabadnak, viszont meghasonlottnak és kiszolgáltatottnak annál többször. Nem akartam, hogy az egészségemet felőrölje. A fő probléma az őszinteség, a párbeszéd hiánya volt. A sok hazugság és megtévesztés. Ezenkívül sokszor azt éreztem, visszaélnek a színészek bizonytalan egzisztenciális helyzetével. Voltaképpen ez egy fegyver volt, így az ember befogta a száját. Idézhetném például A lovakat lelövik, ugye? egyik próbáját, amikor az igazgatónő viccesen azt mondta, ha nem tetszett neki valami, hogy „kiestél, nem baj, sok munkanélküli színész van.”

De mondhatnám azt is, hogy

Eszenyi próbáin nem tudsz soha jót csinálni.

A Lumpáciusz Vagabunduszt épp, hogy elkezdtük próbálni, máris azt mondogatta, hogy nem tudok úgy bejönni a színpadra, mint egy férfi. De valójában még most sem értem, mit jelent ez, hisz férfinek gondolom, látom magam, és nem nőként jövök be ajtókon. „Hát mit nem lehet ezen érteni? Gyere be úgy, mint egy férfi!”– kiabálta a mikrofonba a nézőtérről. Megismételtük nagyon sokszor. Én meg nem értettem. Ilyenkor nem tudod, hogy mégis miként mozogj másként, mit csinálj. Lemélyíted a hangod, X lábadból O-t csinálsz, de főként azt gondolod, valami óriási gond lehet a férfiasságoddal. Majd feljön a színpadra, letépi a kabátodat rólad, bejön az ajtón, és megmutatja, hogy milyen is egy férfi. Közben húzogat, rángat, taszigat, hogy „ne ide állj, oda állj”.

Amit meg egyáltalán nem tudtam megbocsájtani, hogy nagyapám halálos ágyához - hiába kértem, hogy engedjen el, mert már csak órái voltak hátra -, nem tudtam elmenni, mert Enikő mindenáron próbálni akart. Én meg hülye voltam és maradtam. Végül nem tudtam elbúcsúzni tőle. Azt hiszem, ez jól érzékelteti, hogy egyes esetekben mennyire nem tudott józanul mérlegelni.

hvg.hu: Beszélt vele arról, hogy mik zavarják vagy bántják önt?

L. T.: Igen. Az egyik színpadi konfliktusunk után, egy szombat délután leültünk az igazgatói irodában.

Elmondtam neki, hogy az emberek félnek tőle és a kiszámíthatatlanságától, nem mernek ellentmondani neki, nem merik megosztani vele a bajukat és az állandó stressz felőröli mindenki idegeit. Mire ő azt felelte: „Nézd el nekem, hát nem vagyok egy jó pedagógus, most mit csináljak?”

hvg.hu: Lett volna bármilyen intézményes eszközük arra, hogy ennél hatékonyabban is tudjanak kezdeni valamit ezzel a helyzettel?

L. T.: Nem, mert egyrészt a színészek nincsenek tisztában a jogaikkal, és hiányzik a valódi szakszervezet. A valódi szakszervezet ereje a tagokban és a vezetők képességében rejlik. Nem elég néhány ember, mert a néhányat kirúgják, a többivel meg személyes alkuk köttetnek. Így nem tud kiállni az érdekekért. A többségnek benne kell lennie, és a vezetőknek képzettnek kell lenniük. Hisz ez ugyanúgy egy szakma. Számokról és paragrafusokról vitatkoznak. Muszáj érteni hozzá. Azonkívül itt van még az a furcsaság is, hogy a színészek többsége kényszervállalkozó, vagyis valamilyen céget üzemeltet. A cégek meg nem állhatnak össze egymással, mert az már kartellezés. Így a szakszervezet nem tudja megvédeni a színészt a munkáltató jogtalanságával szemben, csak javaslatokat tehet.

Fazekas István

Másrészt ebben szocializálódtunk. Az általános-, a közép-, és a főiskolában is. Poroszos az oktatásunk, fegyelem van, nem ugatsz vissza, tekintélyelvű a tanár-diák viszony. Így eleve nehezen tanulja meg az ember, hogyan álljon ki a jogaiért. Pedig szerintem ezt is oktatni kellene. A mesterség és a beszéd elsajátítása mellett az is nagyon fontos lenne, hogy milyen jogai vannak egy színésznek, hogyan kell tárgyalni, mit tehetnek meg veled, és mi az, amire csak mondják, hogy megtehetik, vagy mi a reális gázsid, satöbbi. Egy olyan piacon, ahol nincs ügynökrendszer, nincs, aki képviselne, és a tudatlan színészeknek kell ezeket intézniük, úgy kúrnak át, ahogy lehet.

hvg.hu: Eszenyi Enikő 11. éve vezeti a színházat. Korábban sosem volt olyan pont, amikor úgy érezték, hogy most már ki kellene állni a nyilvánosság elé? Ha másért nem, legalább a többi, a Vígszínházhoz érkező új társulati tag érdekében.

L. T.: Amikor 2017 őszén kirobbant a Marton-ügy, akkor beszélgettem egy volt kollégámmal arról, hogy miért csak a szexuális abúzust említik.

Talán az nem abuzálás, amit Enikő csinált velünk? Miért csak az számít erőszaknak, ha valaki azt mondja, „puszild meg”? Ha valaki a méltóságodba, férfiasságodba gázol, az miért nem?

Ugyanezek a kérdések felmerültek akkor is, amikor a Gothár-ügy előkerült, de kellett a mostani kiállásunkhoz, hogy Néder Panni és Fenyvesi Lili megszólalt, és kellett Enikő reakciója is. Felháborító, hogy hazugsággal vádolta azokat, akik ugyanazt élték át, mint mi, és felháborító, hogy le akarta mosni azzal az ostobasággal, hogy politikai lejáratás zajlik ellene. Ez még visszamenőleg is megalázó.

De lehet, hogy arról van szó csupán, hogy már torkig vagyok a képmutató viselkedéssel, a színészek kihasználásával, a sok hazugsággal és mentettem a lelkiismeretemet. Végre tiszta levegőt vehettem. Hogyan nézel tükörbe, ha hallgatásoddal a nyilvánvaló igazság helyett a hazugság mellé állsz?

Nem kisebbítem a felelősségemet, amit jogos számon kérni rajtunk, de, ha nyíltan nem is mondtuk ki, figyelmeztettük egymást. Ez nyílt titok volt. Én is szóltam az odaszerződő kollégámnak, hogy „figyelj, nagyon szar lesz egy idő után”. Egyébként már ő is felmondott.

Fazekas István

hvg.hu: Hogy csapódott le önben, hogy három olyan nagynevű színházi ember adott iránymutatást az élete bizonyos szakaszaiban, akiket erkölcsileg mostanra mind megkérdőjeleztek? Marton László volt az osztályfőnöke, Gothár Péter rendezte először, majd utoljára Eszenyi Enikő alatt volt alkalmazott.

L. T.: Csak remélni merem, hogy nem szívtam meg örökre. De a fő baj az, hogy nem tudom, mi történt volna akkor, ha például nem Gothár rendezi A kriplit annak idején, 2001-ben a Radnótiban, és nem úgy bánik velem, ahogy bánt.

hvg.hu: Hogy bánt?

L. T.: Nem tudom, hogy ennek most helye van-e itt, de a lényeg, hogy nagyon durván. Folyamatosan alázott, kirekesztett. Lehet, hogy azért, mert azt gondolta, ha a darabban egy autisztikus vonásokkal rendelkező embert alakítok, akit a társaság kiközösít, akkor hasznos a való életben mesterségesen is előidézni ezeket a kirekesztő helyzeteket. Nagyon megszenvedtem, de én sajnos csak ezt a kínkeserves utat ismerem.

Nem tudom, miben lennék más, ha nem ilyen környezetben edződőm. Azóta egy csomó olyan munkám volt, ahol nem ebben a bánásmódban részesültem, hanem normálisan kommunikáltak velem, és az is minőségi, sikeres előadást tudott eredményezni.

hvg.hu: Közük van ezeknek a személyiségeknek és az általuk is kitermelt, illetve fenntartott szocializációs rendszernek ahhoz, hogy mikor eljött a Vígből, a szabadúszást választotta? Hogy nem akart végül sehol sem elköteleződni?

L. T.: Igazából nincs. Azért lettem szabadúszó, mert én akartam dönteni az időmről. Abból pedig elegem lett, hogy ha Enikő szembe jött velem a folyosón, akkor összeugrott a gyomrom, büdös lett a szám, mert annyira stresszeltem. Persze, az is közrejátszott, hogy a Vígszínházban mindig, mindent nagyon nehéz volt megoldani. Egy csomót kellett például könyörögnöm 2015-ben azért, hogy elmehessek forgatni Tasnádi István Memóját, miközben akkor éppen üresjáratom volt a színházban. Vagy nehezen engedett el a Játékszínbe is a Kölcsönlakást próbálni. Pedig a Vígben szintén olyan periódus volt, amikor nem volt dolgom. Engedélyt kértem Enikőtől, aki közölte velem, hogy próbálhatok, de nem biztos, hogy a bemutatóra is el tud engedni. A bemutatóra, ez most komoly?! Ez szimpla fenyegetés... De sorolhatnám még a hasonló eseteket. Ez semmi másról nem szólt, mint arról, hogy jelezze, a kezében vagyok.

hvg.hu: Lelkileg mit váltott ki önökből, hogy elkezdtek beszélni ezekről a dolgokról?

L. T.: Ez számomra megtisztulás. Végre megszabadulhatok ezektől a dolgoktól. Nem kell többet tettetni, és válaszolhatok őszintén a kérdésekre.

Hosszú időn át úgy adtam interjúkat, úgy beszélgettem Enikővel, mintha ezek nem történtek volna meg. Próbálod egyben tartani a rendszert, az életedet, ezért úgy teszel, mintha minden rendben lenne. Ez egy skizoid állapot.

Jó, hogy már ezt nem kell fenntartanom, mert ez rohadt sok energiába került. Jó, hogy mondhatom, amit érzek és gondolok. Ezzel a kiállással talán felhívjuk a figyelmet a hatalommal való visszaélésre, nem csak a mi szakmánkban, hanem mindenhol máshol. Illetve, talán sikerül megmutatni, hogy létezik összefogás a színészek között, és ha akarnak, akkor tudnak együttesen változtatni.

hvg.hu: Említette korábban, hogy nyílt titok Eszenyi vezetői stílusa, a verbális agresszió. Mégis, az igazgatói pályázatának a végén ott a támogatói lista, rajta olyan színházi alkotók neveivel, mint Ascher Tamás vagy Alföldi Róbert. Mit gondol erről?

L. T.: Hogy a színházi gépezet és az érdekösszefonódások erősebbek, továbbá, ha nem beszélünk egy jelenségről, akkor az nincs, és felelősség sem terhel. De nagyon remélem, hogy ez most megváltozik, és végre felismerjük, hogy aki nem határolódik el az erőszaktól, aki a kérdéses esetekben nem sürgeti egy felelős és független bizottság vizsgálatát, az ugyanúgy bűnös.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: