A botrány már megelőzte a Kivérző szerelem hírét. A Brüsszeli Nemzetközi Fantasztikus Filmfesztiválon fizikai erőszakba torkollt a film bemutatója, amikor a nemtetszésüket homofób bekiabálásokkal jelző nézők és az őket rendre intők egymásnak ugrottak – a történtek hatására sokan tiltakozva kivonultak a teremből. De Amerikában sem teltek eseménytelenül a film vetítései, egy detroiti férfit letartóztattak a rendőrök, mert nyilvános maszturbálással dicsérte a látottakat. Most már a magyar mozikban is el lehet dönteni, hogy tényleg olyan botrányos-e maga a film. Spoiler: nem. 

Rose Glass feltörekvő brit független alkotó 2019-es bemutatkozó nagyjátékfilmjét kedvezően fogadták a kritikusok, a vallás és a pszichózis kérdéskörét feszegető Saint Maud két BAFTA-jelölést is hozott neki. Legújabb, második filmje témájában és hangulatában a nyolcvanas, míg eszköztárában és megvalósításában a kilencvenes éveket idézi: Quentin Tarantino, a Coen testvérek és David Lynch hatását egyértelműen magán viseli. 

A műfaji besorolásnál nemcsak a filmforgalmazók vakarhatják a fejüket. Neo-noir, erotikus thriller, krimi, akció és dráma hibridjét láthatjuk, amely a vége felé egy huszárvágással átcsap képregényfilm-parafrázisba, és mindezt végig átszövik bodyhorror-elemek. A film kritikusai éppen ezt a stíluskavalkádot rótták fel hibájául, holott egy LMBTQ-szerelmespárról szóló történet mi más is lehetne, mint sokszínű. 

Jackie

Anna Kooris / Mozinet

A cselekmény a nyolcvanas évek Amerikájában játszódik, azon belül is egy új-mexikói porfészekben, ahol a csendesnek tűnő felszín alatt az erőszak és brutalitás az élet velejárója. Ebbe a titkokat rejtő közösségbe érkezik meg Jackie, aki átutazóban van célja, Las Vegas és az országos testépítő-bajnokság felé. Összeismerkedik a helyi edzőteremben dolgozó Louval, akit első látásra megbabonáz a férfiakat megszégyenítő izomzattal rendelkező idegen. Viszonyt kezdenek, amit hamarosan beárnyékol Lou feltáruló múltja és a diszfunkcionális családjából eredő megoldatlan konfliktusok, amelyek végül visszafordíthatatlan eseményekhez vezetnek…

A való életben is queer identitású főszereplők közötti kémia elvitathatatlan, a szenzációhajhász külföldi média pedig nagy erőkkel harangozta be a szexjeleneteket, pedig a szereplők karakterével már önmagában is sikerült kiiktatni a tárgyiasító férfitekintetet, a male gaze-t: az abszolút tomboy külsejű, lepukkant megjelenésű Lou és a She-Hulk testfelépítésű Jackie nem olyan nők, akiknek közös produkciójára heteroszexuális férfiak tömegei keresnének rá a pornómegosztó oldalakon.

A testiség ábrázolása, noha szenvedélyes és fülledt, mégis mesterkéltségtől mentes, életszagú és emberi.  

Lou és Jackie

Ascot Elite

A legnagyobb lehetőség a karakterábrázolás szempontjából Jackie alakjában rejlett. Katy O’Brian alakítja a nevelőszülőknél felnőtt, otthonról elüldözött, sehová igazán nem tartozó és önmagát kereső lány szerepét. Mindenáron bizonyítani szeretne: a legjobb akar lenni választott menedékében, a testépítés macsó világában, és céljai elérése érdekében bármire hajlandó. Jackie nem a mostani hollywoodi trendnek megfelelően túltolt és kvóta alapján felsorakoztatott, erős(nek mondott) női karakter – róla tényleg elhiszed, hogy bárkit lenyomna.

A jó forgatókönyvnek köszönhetően személyisége sokáig a néző számára is ellentmondásos, kiismerhetetlen.

Kívülről úgy tűnhet, mindenki másnál jobban ura önmagának, azonban őt nem testileg, hanem lelkileg lehet csak megtörni. 

Lou megformálójának, Kristen Stewartnak a színészi eszköztára jelentős bővülésen ment át az Alkonyat-béli egyetlen, kifejezéstelenül a semmibe meredő tekintethez képest. Bár megfontolt, józan és racionális gondolkodású karaktert játszik, érezhető, hogy a felszín alatt mélyen elnyomott érzelmek és elfojtott indulatok fortyognak benne. Ő is kívülálló, aki tudatosan számolt le a neki terhes családi kötelékeivel. Egyedül testvére iránti felelősségérzete tartja még a városban – saját vágyairól és álmairól lemondva él rejtőzködő életet mindaddig, amíg végzete egy kigyúrt femme fatale alakjában megérkezik. 

Nem is lehetne élesebb a kontraszt a családi örökségétől és a társadalmi elvárásoktól függetlenedni vágyó Lou és nővére, Beth (Jena Malone), a tökéletes tradwife között, aki háztartást vezet, gyereket nevel, férje egyetlen csettintésére szalad a boltba sörért, és már rég elfogadta, hogy ura szeretetnyelve a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozó testi érintésben manifesztálódik.

Húga szeretné megmenteni őt, de nem fogja fel, hogy testvére számára az áldozatszerep az egyedüli komfortos közeg. Alakja gyomorba vágó kérdéseket vet fel a családon belüli erőszakról és a szeretet mibenlétéről. 

Férje, JJ (Dave Franco) talán a leginkább egysíkú karakter az egész történetben: fegyverimádó, asszonyverő, alkoholista white trash. Kisstílű és visszataszító figura, akinek vesztét élvezettel és kielégült igazságérzettel figyeli a néző. 

JJ

Anna Kooris / Crack in the Earth LLC

A rossz férj mellett a rossz apa sem egyszeri emberként, hanem archetípusként van jelen: az idősebb Lou (keresztnevük egyezése még hangsúlyosabban utal az elszakíthatatlan vérségi kötelékre és a lány számára elrendelt sorsra) bogárgyűjteményét nagyobb törődésben részesíti, mint bármelyik gyerekét. Biztonságos gyermekkor helyett csak traumákat és sötét titkokat hagyományozott lányaira. Beth kálváriáját patriarchális közönnyel szemléli, szenvtelenül tapogatva lánya felismerhetetlenségig torzult arcát: „rendbe fog jönni” – nyugtázza a történteket.

Ed Harris kiválóan alakítja a bogaras öreget és a hidegvérű, manipulatív pszichopatát is – ha kell, nevetséges, ha kell, démoni – amit a fényképezés és a styling még jobban felerősít. 

Rose Glass alkotása csak úgy hemzseg a különféle filmes referenciáktól. Az egyik főszereplőt Amerika legrosszabb vécéjének takarítása közben pillantjuk meg először (a Trainspotting egyébként a hangsúlyos drogtematika kapcsán is felemlíthető, hiszen ebben a világban mindenki függ valamitől: ki legális, ki illegális tudatmódosító szerektől, más a kapcsolatoktól, megint más a hatalomtól). Az éjszakai országutas jelenet nyilvánvaló tisztelgés a Lost Highway előtt, a szerelmespár ámokfutása mint filmes toposz pedig olyan elődökhöz kapcsolja, mint a Született gyilkosok, a Tiszta románc vagy a Veszett a világ.

Ezeknek az utalásoknak a használata azonban nem önkényes, nem pusztán easter eggként szolgálnak a szemfüles mozirajongók számára, hanem belesimulnak a film szövetébe, és előhívják azokat a várakozásokat, képzettársításokat és hangulatokat, amelyek a megidézett műveket is uralják. 

Lou

Anna Kooris / Mozinet

A film egyik nagy erőssége a rendkívül esztétikusra sikerült operatőri munka. A rémálomjelenetek és pszichotikus víziók izzó látványvilága mellett az amerikai éjszaka neonfényben fuldokló magányosságának Edward Hoppert idéző, gondosan megkomponált képei odaszögezik a vászonra a néző tekintetét. 

A zenéért az a Clint Mansell felelt, aki Darren Aronofsky állandó alkotótársaként olyan filmek atmoszféráját alapozta meg, mint a Pi, a Rekviem egy álomért vagy A forrás. Feszültséget keltő, olykor bőr alá kúszóan nyugtalanító dark ambient, drone hangzást teremtett, melyet kiegészített egy ízig-vérig nyolcvanas éveket tükröző, de nem elcsépelt dalokat, hanem igazi, elfeledett gyöngyszemeket tartalmazó válogatással. Nem a Stranger Things által felkapott, klisés ’80s vibe – Mansell egy sokkal árnyaltabb, színesebb (sötétebb) palettával dolgozik, amelyen olyan előadók is elférnek, mint a Suicide-alapító Martin Rev vagy a brit zajterrorkommandó, a Throbbing Gristle. 

A film talán legnagyobb érdeme a bonyolult, folyton változó kapcsolati dinamika ábrázolása: ki használ ki kicsodát?

Az egyre eldönthetetlenebbé váló talány szövi át a főszereplők és mellékalakok viszonyát egyaránt. Valaki lakásért és melóért, más egy tányér palacsintáért és milkshake-ért adja el a testét, és hazudik (?) szerelmet – és van, aki észre sem veszi, hogy ki- és felhasználják. A mögöttes érdekek hálójában önzetlenségre bukkanni katartikus pillanat főhőseink számára – onnantól fogva tudják, hogy akármi is történjen velük, megbízhatnak a másikban. 

Lou

Anna Kooris / Mozinet

A Kivérző szerelemben sem az azonos neműek közötti kapcsolat ábrázolásában, sem az erőszak színre vitelében nem látunk olyan szélsőséget, amit ne láttunk volna már korábban, és ami felháborodáshullámot tenne indokolttá. A gyilkosságok önmagukban valóban brutálisak, de a tálalásuk módja annyira groteszk, annyira át van itatva fekete humorral, hogy elborzadás helyett akkor is inkább csak nevet rajtuk a néző, ha utána ezért pár másodperc múlva legbelül elszégyelli magát.

Rose Glass filmjének szereplői elsősorban

emberek, akik menekülnek a múltjuk, a sorsuk és a tetteik következménye elől – emberek, akik történetesen a saját nemükhöz vonzódnak.