Szép, nagyon szép, már a plakát is nagyon szép. Tilda Swinton és Julianne Moore felfelé néznek egymás mellett fekve, csak a fejük látszik, Julianne-é elől, Tildáé mögötte. A nagy Bergmant idéző, tökéletes elrendezés. Két ismerős arc, két távolba révedő, átszellemült tekintet: valami komoly dolog járhat a fejükben, miközben mindent beborít a plakát uralkodó színe, a púderszerű bézs. 

Szép, nagyon szép, Manhattan is nagyon szép. Martha (Swinton), a rákban haldokló híres haditudósító és Ingrid (Moore), a divatos szerző, aki épp a halállal szembeni félelméről írt sikerkönyvet, szóval a két régi barátnő, akiket Martha közelgő halála hoz ismét össze, Manhattan válogatottan fotogén zugaiban fordulnak meg. Egy pazar kilátású Ötödik sugárúti apartmanban, az elegáns Rizzoli könyvesboltban, a Lincoln Center üvegcsarnokában és a város hasonlóan előkelő pontjain.  

Tilda Swinton és Julianne Moore

Intercom

Szép, nagyon szép a kulturális utalások tömkelege is. A háttér ugyanolyan beszédes, mint az előteret uraló nők szócséplő kettőse: Lytton Strachey és Dora Carrington, Hemingway és Faulkner, Buster Keaton és Edward Hopper, James Joyce, John Huston és Martha Gellhorn is előkerül a filmben, beszélgetés közben vagy a falon lógva (lásd Hopper), de a hátsó traktusok is tömve vannak kulturális javakkal; hol egy Don DeLillo-kötet kacsint ki egy polcról, hol Susan Sontag neve olvasható egy könyvgerincen. A Lincoln Centerben épp egy Rossellini-klasszikust vetítenek, az Itáliai utazást, egy másik Ingriddel a főszerepben.  Magasan vagyunk, távol a talajszinttől, egy elvarázsolt értelmiségi buborékban, Woody Allen filmjei szoktak e tájakon játszódni, de ezúttal sehol az önirónia, hogy segítse a befogadást.

Szép, nagyon szép az a színpaletta, amin Almodóvar játszik, ezt persze már megszokhattuk, nem az egyhangú szürkékért járunk Almodóvar-filmekre, hanem a pimaszul kicsattanó sárgákért, az öntudatos vörösökért, az érzéki narancsért, hogy a kékekről és zöldekről ne is beszéljünk. Ha van humora a filmnek, az a színek vad kavalkádjában keresendő. Itt hívnánk fel a figyelmet egy halványzöldben pompázó fridzsiderre, mellékszereplő csupán, de majdnem lejátssza a színészeket. És nem mehetünk el szó nélkül Tilda Swinton kötött pulóvere és tüntetően kék zoknija mellett sem – a kortárs filmművészet nagyjai közül senki sem öltözteti úgy a szereplőit és belső tereit, mint a madridi mester.  

Intercom

Apropó, Madrid, Almodóvar Amerikában játszódó filmjének nagy része Madridban készült, ami csak fokozza a színpadiasság érzését. Nem mintha az különösebb fokozásra szorulna, elég csak belehallgatni a haldokló Martha és a barátnőjét a halálig kísérő Ingrid szóváltásaiba.

Apropó, szimmetria

– ilyen és ehhez hasonló fordulatok hagyják el a szereplők száját, a kifinomult hallás most mintha cserbenhagyta volna Almodóvart, ami persze magyarázható az idegen nyelvvel is, hiszen A szomszéd szoba az első angolul forgatott nagyjátékfilmje. A papírízű dialógusok még az olyan nagy színészeknek sem állnak jól, mint Moore és Swinton, de náluk is jobban megszenved a szájába adott szövegekkel John Turturro, akinek tejszínes eper majszolása közben kell előadnia klímavédelmi krédóját. A neoliberalizmus és a szélsőjobboldal együtt fogják elhozni a világvégét – mondja arcunkba a jól szituált klímaharcos, mi meg csak pirulunk, mint a frissen felszolgált eper.

John Turturro és Julianne Moore

Intercom

A sok-sok fölösleges és fontoskodó szó dacára távolról sem elvesztegetett idő Almodóvar világában elidőzni, azon a kortárs filmművészetből elkerített földdarabkán, ami csak és kizárólag az övé, az epigonok sem nagyon tülekednek errefelé, annyira reménytelen Almodóvart másolni. Ez eddig talán csak Almodóvarnak sikerült elfogadható eredménnyel, most is mintha ez lenne a helyzet, de azért ne csüggedjünk!

Lehet, hogy A szomszéd szoba nem tartozik a nagy Almodóvar-filmek közé; lehet, hogy ebben a túl színes és túl jól szituált világban falsul hangzik a boszniai háborúról értekezni (Martha haditudósítóként vált híressé), vagy két tejszínes eper között a klímakatasztrófáról monologizálni, de ennyit bármikor könnyű elnézni, különösen ha olyan életművel bír az ember, mint Almodóvar. A film gyengébb pillanataiban gondoljunk mondjuk a Mindent anyámról-ra és máris a pénzünknél vagyunk. Ami a mostani anyahelyzetet illeti, az elhidegült leánygyermek szála sem túl meggyőző, inkább csak egy vázlat, habár épp ez lehet az, ami Swinton javára dönti el az idei Oscar-versenyt: a színésznő ugyanis nemcsak az anyát, de az anya lányát is eljátssza. Egyébként nem először csinál ilyet, de ilyen sárga ruhában még nem láttuk.

Tilda Swinton

InterCom

Ez a nagy sárgaság sem rossz, de a legjobb mégiscsak az, amikor a szereplők nem beszélnek. Öröm nézni, hogy mi zajlik ilyenkor a vásznon, azon belül is a színészek arcán. Azt tényleg csak a legnagyobbak tudják, ahogy ezt a két arcot halkan átrajzolja a halál, Almodóvar filmjének valódi főszereplője. Mert a halál körül forog minden, Martha, a végstádiumos rákbeteg véget akar vetni az életének és ehhez társat keres. Nem cselekvő társat, csak valakit, aki ott van a másik szobában, míg ő beveszi a dark weben beszerzett tablettáját. És itt jön a képbe Ingrid.

Swinton és Moore színészileg sokat próbált ábrázatán ott van minden, ami ebből a stádiumból, a végsőből a filmkészítés (e téren mindenképpen) szerény eszközeivel megmutatható. A pompás pulóverek, a szép fridzsiderek, a pazar lakásbelsők, a gyakori könyvajánlók és a nyomatékos klímaharcosi kiszólások mintha egy másik filmhez tartoznának. E felszíni fecsegés sem bántó, amúgy sem árt néha egy kis sznobság, de a csendek az igazán világszínvonalúak Almodóvar új filmjében. Hóhullással, halállal, minőségi melankóliával, amilyet csak ő tud. Meg egy kis eperrel.