Második hetébe lépett a 78. cannes-i filmfesztivál, és helyszíni tudósítóink hullafáradtan, de kitartóan nézik a napi négy-öt filmet, és hálásak, ha egy könnyed, vicces gyöngyszemet látnak a sok nyomasztó vagy éppen apokaliptikus vízió között. Éppen ezért tökéletes hétfői kezdés volt a francia Classe moyenne (Középosztály) című fekete komédia, amely A Fehér Lótusz stílusában figurázza ki a privilégiumaikat természetesnek vevő gazdagokat és kisebb mértékben a gátlástalan személyzetüket is.
Gyakran láthattuk már ezt az alaphelyzetet filmekben és tévésorozatokban is, de a Classe moyenne intimebb, mint a Downton Abbey és visszafogottabb, mint az Élősködők. A hangsúly azon van, hogy minden párbeszéd vicces legyen és hűen reflektáljon a korra, amiben élünk. A mindössze hétfős szereplőgárda minden tagja parádés alakítást nyújt, különösen a menczertamásos arroganciát árasztó, latin kifejezésekkel dobálózó sztárügyvédet alakító Laurent Lafitte.
https://www.youtube.com/watch?v=DAKXR16cDdE
A fergeteges hangulatot a Splitsville című amerikai függetlenfilmnek sikerült fokoznia, amelyet talán a fesztivál eddigi legnagyobb ovációja fogadott. A meghatott rendező, Michael Angelo Covino meg is jegyezte, hogy úgy tűnik Cannes-nak több vígjátékra van szüksége és a moziban együtt hahotázás élményét semmi nem válthatja fel. Covinónak egyébként 2019-ben is sikerült a bravúr, hogy a Felfelé a lejtőn című filmjétől fetrengett a röhögéstől a cannes-i közönség, de a film végül eltűnt a Covid süllyesztőjében. Szerencsére felfigyelt rá azonban Dakota Johnson, aki elvállalta a női főszerepet és a produceri teendőket a Splitsville-ben.
Képkocka a Splitsville című filmből
IMDb
Covino és alkotótársa, Kyle Marvin többször is reflektál arra, hogy külsőre nem igazán vannak egy ligában Johnsonnal és a másik női főszereplővel, Adria Arjonával, de ez Woody Allent sem zavarta soha. A podcastben latolgatjuk, hogy megmenti-e a Splitsville a mozikból szinte teljesen a streaming platformokra szorult romantikus komédia műfaját, és számba vesszük azt is, hogy hány A-listás színész és rendező volt ott velünk a premieren.
Meglepő módon az Egyiptomban játszódó versenyfilm, az Eagles of the Republic is szórakoztatóan kezdődik, pedig a témája Magyarországon is átérezhető, miszerint mivel jár, ha egy színész eladja magát a diktatúrának egy propagandafilmben vállalt szereppel. A dilemmát már Szabó István is feldolgozta az 1981-es, Oscar- és cannes-i díjas Mephistóban, és ahhoz képest a Svédországban élő Tarik Saleh filmje felszínesebb, sőt ponyva krimibe hajló.
https://www.youtube.com/watch?v=1Qup4Z3f-fk
A könnyed, közönségbarát napba a végén Julia Ducournau Alphája rondított bele, pedig nagyon vártuk, hogy a négy évvel ezelőtt Arany Pálmát nyert Titán után mivel áll elő a rendező. A jó hír, hogy mert újítani, és nem egy újabb body horrort hozott a Riviérára. A rossz viszont, hogy az Alpha csak vizualitásában és pár videoklipszerű (egy Portishead- és egy Nick Cave-szám különösen emlékezetes) jelenetében tud felérni az elvárásokhoz. Ebben a mezőnyben viszont ez édeskevésnek tűnik idén.
https://www.youtube.com/watch?v=GZIsQoQIJS8
