Komolyzenével arénát megtölteni? – André Rieu koncertjén jártunk Budapesten

A keringő királyának is hívott holland hegedűművész ismét megtöltötte az MVM Dome-ot, méghozzá kétszer. Kíváncsi voltam, érdekes lehet-e a sok száz éves hagyományú komolyzene 2025-ben, még egy olyan embernek is, aki rockzenén nőtt fel.

  • Vörös László

Az óriási arénakoncertekről általában a kortárs pop előadók és az évtizedes múltra visszatekintő, tucatnyi nagylemezzel rendelkező rockzenekarok jutnak eszünkbe, és ez nem is meglepő. Elvégre nincs az a hegedűs, aki, akár egy nagyzenekarral is, képes lenne megtölteni mondjuk az MVM Dome-ot. Pedig van, André Rieu – talán az egyetlen, ekkora tömegeket megmozgató klasszikus zenét eredeti formájában játszó előadó. 2024-ben egy koncertje volt itt, de röviddel ezután bejelentették, hogy 2025-ben két napon is fel fog lépni. Megnéztük november 28-i koncertet.

Bár a műfaj elég messze áll a korábbi cikkeim alanyaitól – az AC/DC, a Guns ‘N Roses, a Tool és Slash sem épp keringőkkel lett híres –, de ez nem tántorított el a koncerttől. Rieu van akkora sztár az 1667-es Stradivarius hegedűjével, mint Angus Young az 1967-es Gibson SG gitárjával.

Komolyzenét hallgatni pedig, bárki bármit is állít, kellemes élmény, és ezt is a legjobb élőben.

Bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy teltházas az MVM Dome mindkét napon, mégis meglepő, hogy ennyi embert vonz a komolyzene. Egy alapos körbenézés után viszont egyértelmű, hogy a közönség átlagéletkora biztosan 50 felett van. Már a kezdés is sokatmondó: Pontban 19:30-kor felvételről megszólal A gladiátorok bevonulása (a cirkuszok bevonuló zenéje), Rieu a zenekarral együtt a közönségen át érkezik a színpadra, és egy észrevehetetlen váltással ők folytatják a dalt.

André Rieu népszerűsége vitathatatlan, talán nincs is más világszerte turnézó előadó, aki klasszikus zenét játszik, nem újraértelmezve és átalakítva azt, hanem az eredeti, bájosan ódivatú formájában. A műsorban a régi tételek mellett persze helyet kap néhány kortárs szám is, egy fiatal szólistával adják elő a Let It Go-t, elhangzik a You Raise Me Up, de a szünet utáni bevezetőként a Híd a Kwai folyón menetelésének a zenéje is.

Épp szól a Stradivarius hegedű
Koncertpromo/Hegedűs Bence

Aki azért ment el erre a koncertre, hogy André Rieu-t, a híres hegedűművészt hallgassa meg, csalódni fog.

Rieu sokkal inkább karmester és műsorvezető, a hegedűje csak néhányszor szólal meg, a zenekarral együtt. A saját, kifinomult eszköztárával pont annyiszor vonja be a közönséget, ahányszor érdemes, és épp olyan hosszan beszél a dalok között, ami még nem zavaró. A Johann Strauss zenekar – aminek tagjait minden egyes szám után külön megtapsoltat Rieu – tökéletes, minden gyönyörűen szól. 

Bármennyire is komolyzenéről, többségében keringőkről beszélünk, Rieu és a zenekar minden alkalmat megragad, hogy karót nyelt hangverseny helyett egy hangulatos show legyen a koncert. A színpad látványvilága valahol a Disney-mesék és a fertődi Esterházy-kastély belsője között van, ez ízléses, a zenekarban játszó nők ruháinak színe erős túlzás. Show-elemként van kovácsüllő az egyik dalban, egy másikban a közönséget vezénylik, hogy ritmusra füttyentsenek. A csúcspont egyértelműen Strauss Kék Duna keringője, amire a nézőtéren sokan felállnak, és keringőzni kezdenek.

Az egyetlen negatívum a végtelenre nyújtott finálé. Rieu legalább öt szám után bejelentette a koncert végét, és mindez után még lement a Macarena. Távol álljon tőlem a sznobéria, de ennek semmi keresnivalója a keringők után.

Koncertpromo/Hegedűs Bence

Rieu mostani munkássága gyakran vita tárgyát képezi. Minden klasszikus zenész, aki  a lehető legtöbb embert szeretné elérni, kompromisszumokat köt a műsorban és előadásmódban. A “komoly” zenészek lenézik őket a popularizálódás miatt – talán az irigység is beszél belőlük a tízezres közönség miatt –, de egy dologban igazuk van. André Rieu koncertjei rettentően manírosak, kicsit talán giccsbe is hajlanak, nem zavaró, de már érezhető mértékben. Az enyhén modernizált hangszerelés és a cirkuszi előadásra hasonlító részletek miatt szórakoztatóbb a szélesebb közönségnek is. És ez egyáltalán nem baj. 

Rieu a zenekarával eltalálta azt a pontot a show és a zene között, ahol a látvány nem megy a zene rovására, csak elősegíti annak a befogadását. A 21. században is érdekessé tesz egy több száz éves múltra visszatekintő stílust, ami előbb volt itt, mint a rock and roll és a mai pop, de valószínű, hogy tovább fog maradni.

Hozzászólások