Az ötvenezer lakosú Peddapuram az átutazónak semmiben sem különbözik Andhra Pradesh megye többi kisvárosától, hiszen megvan benne a régió összes bája. Hangulatos cigaretta- és édességboltokkal tarkított utcáin tehenek sétálgatnak, férfiak bicikliznek, vagy a banánpiacra menet gyerekek készülnek iskolába, dzsipekből kikandikáló rendőrök figyelik a rendet, amely teljesen hétköznapinak látszik.

Az asszonyok, akik a gyerekeket öltöztetik az iskolához, mind prostituáltak, a srácok apja többnyire ismeretlen, valahai vendég, aki csak a menetért fizetett. A biciklis riksát hajtó férfiak a kerítők, akik 20–30 százalék részesedésért klienseket küldenek, illetve szállítanak. A benzinkutasok ugyanekkora százalékért irányítják a kamionosokat, a munkásokat és más látogatókat a megfelelő helyre. Sőt, a tereken foglalatoskodó férfiak többsége is alkusz, aki az élelmiszerrel az utcán flangáló ideiglenes férjeket (akik ugyan megcsalják a feleségeiket, de hűek egy-egy kurtizánhoz) kíséri a nyilvánosházak kapuihoz, ahol természetesen a madám az, aki a szegény családoktól vásárolt lányokat gusztáló férfinéptől leszedi a sápot. A rendőrség az egyetlen, ami az, aminek látszik, de még ők is furán működnek. Vadásznak a szabályszegőkre, de nem azért, hogy rács mögé dugják őket, hanem hogy a lányokat egy ingyen menetért ismét szabadon engedhessék.

Peddapuramban mindenki a prostitúcióból él, itt lakik az indiai prostituáltak krémje, a kalavanthalu népcsoportból származó lányok, akik híresek elegáns szépségükről, és akik generációk óta templomi táncosok, valamint kurtizánok voltak – igen, így egyszerre. A prostitúciónak ugyanis Indiában valamikor volt egy tiszteltebb változata, amikor a kiválasztott lányok a papok, a földesurak és az előkelőségek védelmében álltak, de ezt a tradíciót mára már felmorzsolta a modern India merőben másfajta erkölcse, és a „beavatás” a templomon kívülre szorult. „Ennek ellenére még mindig rengeteg profit van a tradicionális prostitucióban” – meséli az egyik kalavanthalu lány, Aids Sutra: Elmeséletlen történetek Indiáról (Untold Stories from India) című könyvében. „Egy előkelő kurtizán ára Peddapuramban 5 dollártól 250 dollárig terjed, attól függően, hogy a vendég alkalmat vagy éjszakát akar, és hogy a hölgy bőre, teste és arca mennyire csinos. A kor nem annyira mérvadó, minden fajta lány megtalálható. A fiatalabb férfiak különben is jobban érzik magukat idősebb prostituáltakkal.”

Ezek után talán meglepő, de ha Peddapuramra gondolunk, verjük ki a fejünkből az átlagos szexnegyedekkel összekapcsolódott kliséket. A nyilvános házakban nincsenek furcsa helyekre felszerelt tükrök, szexuális kéjfokozók, bőrszerelések, sejtelmes világítás, misztikum. És nincsenek aberrált szolgáltatásokat nyújtó külön utak sem. A kisváros egyszerű, középosztálynak való örömködést nyújt azoknak, akik útba ejtik. A prostituáltak többsége szárit visel, konzervatív stílusban, sminket pedig alig. Az orr és a fülbevalók tradicionálisan virágmintásak.

„Mi a királyi kurtizánok leszármazottai vagyunk” – büszkélkedik egy másik kalavanthalu szexmunkás. „A kifinomult eleganciát képviseljük, és nem használunk semmilyen trükköt a gyönyör fokozásához. Mi az udvariasságunk miatt vagyunk tiszteltek, mert úgy bánunk a férfiakkal, mint a királyokkal, főzünk nekik húsételt, megfürdetjük őket, és megmasszírozzuk a tagjaikat olajjal, hűsítjük őket. A férfiak csak a whiskyt hozzák, minden mást mi adunk, és amikor elmennek, akkor hosszan kérleljük őket, hogy maradjanak még egy kicsit. Színészkedünk és elkényeztetjük őket.”

A kalavanthalu lányok ennek megfelelően nem is szeretik, ha szexmunkásoknak nevezik őket, és nagyon szerencsésnek tartják magukat. A szülők, miután eldöntötték, hogy a lányt nyilvánosházba adják, szertartásos esküvőt rendeznek. Régen ezek a lányok Sivával, az istenükkel esküdtek, ma már a szertartás templomon kívül zajlik, és legtöbbjük a nagynénjéhez megy „férjhez”. A lányok az első szexuális együttlétet azzal a férfival töltik, aki a legtöbbet fizeti az alkalomért, amely nem ritkán akár több ezer dollárra is rúghat.

Ám az éremnek van egy másik oldala is, és jelen esetben ez a másik oldal a nagyobb. Minden kalavanthalu lányra jut egy tucat, aki kényszerből került a szexiparba. Peddapuram másik része koszos és szemetes, itt laknak azok a lányok, akik kegyvesztettekké váltak. Egymagukban árulják a testüket alamizsnáért vagy fillérekért. Néhányukat eladták bombayi nyilvánosházaknak, ahol ingyen dolgoztak, de amikor hazamentek szüleik kidobták őket a szégyen miatt. Mások alkoholista férjüktől menekültek Peddapuramba. Ezeket a lányokat nemzetközi szervezetek foglalkoztatják vagy vásárolják ki tartóiktól, szakmát tanítanak nekik, hogy prostitúció nélkül el tudják magukat tartani.

Krisztina O’Brien