hvg.hu: 1969-ben kezdtél jégkorongozni. Akkoriban mostoha helyzetben volt a hoki Magyarországon, miért pont ezt a sportot választottad?
Ancsin János: Hétéves koromban karácsonyra kaptam egy korcsolyát, nagyanyám pedig levitt egy edzésre az Újpest-pályára. Megtetszett a korcsolyázás, majd lehívtak egy hokiedzésre is, ahol ütőt kaptam és egyből beleszerettem a játékba. Nyáron fociztam, télen jégkorongoztam, a kettő közül pedig végül az utóbbit választottam. Más sportág nem is érdekelt ezután, de egy 10-12 éves gyerek nem azzal foglalkozik, melyik sport támogatott és hogyan tud ebből megélni. Ahol jobban érzi magát, azt fogja választani. Nálunk szerencsére a szülők is azt akarták, hogy sportoljunk.
hvg.hu: A jégkorongosok híresen erős közösséget alkotnak, így ha már ott voltál, gondolom nem volt kérdés, maradsz-e.
Ancsin János: Pontosan. Aki egyszer-kétszer lejön egy jégkorongcsarnokba, és megérinti ez az érzés, az megszereti. Persze nem mindenkivel van ez így, de nagyjából hetven százalékban azért igen. Tudom, mert nem egyszer történt ilyen az én barátaimmal is. A hoki így lesz egy nagy család.
Ancsin János: csak az olimpia maradt ki
hvg.hu: Mi volt a legszebb emléked játékos-pályafutásod alatt?
Ancsin János: Egyértelműen a Kína elleni győzelmünk az 1983-as C csoportos világbajnokságon. Egyrészt, mert Budapest először rendezett vb-t, másrészt az utolsó meccsen Kína volt az esélyesebb, harmadrészt pedig tizenhatezer ember jött ki szurkolni nekünk. Ha ott kikapunk, negyedikek vagyunk, ha döntetlen, harmadikak, és csak a győzelem jelentett feljutást a B csoportba. Mivel akkoriban még nyolccsapatosak voltak a csoportok, a győzelemmel a világ 16 legjobb válogatottja közé jutottunk be, ami a létszám miatt tulajdonképpen a mai A csoportos tagságnak felel meg. Említhetném még, amikor a Fradit megvertük a BS-ben 11-0-ra, mert ugye senkinek nem kell bemutatnom a két klub rivalizálását. Vagy amikor 1998-ban a románok ellen nyertünk 3-2-re, ahol lőttem egy gólt és adtam egy gólpasszt. Ez azért is volt különleges, mert a búcsúmeccsem volt a válogatottban, ahol az egész csapat, majd a 15 ezer néző is letérdelt előttem. Ilyen búcsúztatása azóta sem volt senkinek.
hvg.hu: Tősgyökeres újpestiként mi motivált, hogy 1995-ben a Duneferrhez igazolj?
Ancsin János: Újpesten megszűnt akkor a jégkorong, sajnos már nem volt sorom sem, én pedig folytatni szerettem volna, mert éreztem magamban erőt és imádtam ezt a sportot. Több klub megkeresett, és Kercsó Árpád volt akkoriban a felnőtt válogatott kapitánya, aki hívott Dunaújvárosba, ahol a Szanyi-Szélig-Faragó-Bali sorba kerültem be centerként. Összeszoktunk, sok gólt lőttünk, keveset kaptunk. De a választásom fő oka az volt, hogy a fiatalok hozzáállása nagyon megtetszett. A másik oldalon éreztem, hogy a sportpályafutásom lefelé ágazik. Úgy gondoltam, hogy a srácok talán két-három évig még elbírják a lassúságomat, főleg, mert a gólszerzés azért még ment. Utána visszajöttem Újpetre, már nem játékosként, és azóta is itt dolgozom.
| ANCSIN JÁNOS NÉVJEGYE |
 Született: Budapest, 1962. február 25. Az újságírók 2000-ben a XX. század legjobb magyar jégkorongozójának választották. |
hvg.hu: Más volt a magyar hoki helyzete húsz éve és most. Elgondolkoztál-e már azon, hogyan alakult volna a pályafutásod, ha később születsz?
Ancsin János: Szerintem nem lehet összehasonlítani a két korszakot. Amit elértem, nagy dolog volt, de akkor volt. Abban az időben inkább technikás volt a hoki, míg manapság a gyorsaság és az erő dominál. Talán én vagyok az egyetlen játékos itthon, aki fiatalon még játszott a nyolcvanas évek magyar válogatottjában az akkori kiemelkedő játékosokkal, például Bálint Attilával és Menyhárt Gáspárral, később pedig a saját generációmmal. Sőt, mikor pályafutásom végén Dunaújvárosba igazoltam, csapattársa lettem többek között Szélig Viktornak, Ladányi Balázsnak, Horváth Andrásnak és Tokaji Viktornak is, akik ma a válogatott magját alkotják. Szerencsém volt, mert ezek a fiúk nagyon sokat dolgoztak, tulajdonképpen helyettem is. Tapasztaltabb voltam náluk, viszont lassabb, ezt sajnos én is éreztem. De hiányérzetem nincs, csak egyetlenegy dolog jut eszembe néha: jó lett volna egy olimpián szerepelni. Egy sportoló életében ez az egyik legnagyobb dolog.
hvg.hu: Szerinted megvan a magyar jégkorong szakmai és anyagi háttere ahhoz, hogy stabil A csoportos válogatottunk legyen?
Ancsin János: Sajnos nincs, az okok pedig egy láncot alkotnak. Például: van már 8-10 fedett pályánk, de ez kevés. Nézzünk körül Szlovákiában vagy Ausztriában, azokban a környező országokban, ahol A csoportos szinten jégkorongoznak, és látjuk, hogy nekik tízszer annyi jégpályájuk van. Ha kevesebb a pálya, kevesebb a gyerek, így pedig nehezebb jó játékosokat kinevelni. Magyarországon vannak nagyon jó edzők, akik a legtöbbet hozzák ki a játékosokból - Pat Cortina esetében ez volt 120 százalék is -, de nem tudnak többet tenni, amíg válogatott szinten harminc emberből kell huszat kiválasztani. Az ellenpélda: nemrég vendégeskedett nálunk egy orosz korosztályos csapat. A 17 éves játékosok trénere mesélte, hogy az ő huszas kerete ezer gyerekből lett összeválogatva. Hatalmas különbség. A 80-as és 90-es évekhez képest persze fejlődtünk, de ha stabil A csoportos válogatottat szeretnénk, az nem a szakmai háttéren fog múlni, sokkal inkább az anyagin. Nincs pénz, emiatt nincs épülő stadion, és nincsen széles utánpótlásbázis sem. Egyszerűnek tűnik a lánc.
Lesz utánpótlás?
hvg.hu: Azért mégis tartjuk magunkat.
Ancsin János: Persze, nem hiába mondják sok helyen, hogy Magyarország a világbajnok, mert ilyen kevés játékosból, ennyi stadionnal is el tudott jutni az A csoportig. Ennek persze lehet örülni, de inkább megoldást kellene keresni. Hány uszoda, focipálya, sportcsarnok és hány jégkorongcsarnok van? Ennek ellenére a sportág hazai színvonala magas.
hvg.hu: Meddig tartható ez? Kercsó Árpád szerint négy év kiesett az utánpótlásból, ami lassan megérződik a válogatott teljesítményén is.
Ancsin János: Szerintem van az több is, de nem ez a fő gond. Kevés fiatal jött fel, akikben pedig megvolt a tehetség. Elég, ha belegondolok, hogy én 98-ban abbahagytam a jégkorongot, de 2008-ban Szapporóban a válogatott 80 százaléka ugyanaz volt, mint akivel én még együtt játszottam. Véleményem szerint a közben eltelt időben keveset játszattuk a fiatalokat, akik ezért nem tudtak elég tapasztalatot szerezni. Az egyáltalán nem gond, ha a csapat gerince hosszú időre többé-kevésbé ugyanaz, de túl kevés volt a változás az eltelt tíz évhez képest.
Ancsin János munka közben
utehoki.hu
hvg.hu: Nemcsak a csapat maradt változatlan, hanem a szurkolók lelkesedése is. Vagy régen más volt?
Ancsin János: Szerencsére az emberek mindig kíváncsiak voltak a hokira Magyarországon. Egy stabil tábor mindig volt, a kilencvenes években pedig végre a hokit is felkapta a média, majd jött a tévé és az internet. A nyolcvanas években Újpesten néha ötezer ember lógott a falakról, és az sem volt ritka, hogy egy Fradi elleni bajnoki rangadóra tízezer ember jött ki a Kisstadionba. Régen kevesebb hazai és nemzetközi mérkőzést rendeztek, egy drukker hetente egyszer megengedhette magának a jegyár kifizetését. Azóta sok minden megváltozott, nagyobb lett az ár, és van heti három meccs. Amellett, hogy egy családnak ez lényegesen több pénz, időben is nehezen összeegyeztethető. Ez a sok meccs hátránya. Ezért klubmeccseken ma már mondjuk 1600 néző nagyon jónak számít.
hvg.hu: Mit vársz a mostani budapesti vb-től?
Ancsin János: A hatalmas japán természeti katasztrófát nehéz pusztán szakmai szemmel nézni. Egy ilyen erős csapat kiesésével, mint Japán, biztos, hogy egyetlen meccsre van kiélezve a torna, a magyar-olaszra. Márpedig egy meccsen nincs olyan, hogy előzetesen ki az esélyesebb. Ott a pillanatnyi helyzet, a forma, azaz nüanszok döntenek majd. Szerintem ez talán a mi malmunkra hajthatja a vizet.
Vincze Szabolcs
