Az ember, aki ott volt – a Di Matteo-csoda

Roberto Di Matteo Svájcban született olasz szülőktől, Svájcban kezdte pályafutását, különösebb feltűnés nélkül húzta le első profi szezonjait, aztán 23 évesen a Lazióhoz igazolt és ott lett jegyzett futballista, olasz válogatott.

Három szezont játszott a rómaiaknál, de a legrosszabbkor hibázott: egy Inter elleni rangadón. Ezután összeveszett Zdenek Zeman edzővel és távozott. Persze nem ingyen. 1996-ban a – már akkor is multikulturális, de még jóval az Abramovics-éra előtti – Chelsea majdnem 5 millió fontot adott érte. Ez akkor klubrekord volt a londoniaknál (ma már tízszer ennyiért is vásárolnak, ha úgy gondolják, lásd Fernando Torres).

A Chelsea-ben megmutatta, hogy szereti a fontos pillanatokat, debütálásként rögtön gólt lőtt. A szezon végén pedig az FA-Kupa döntőjében a 43. másodpercben betalált a Middelsborough-nak, ez a kupadöntők leggyorsabb gólja. Idén vezetőedzőként is egy Wembleyben begyűjtött serleggel kezdett a kék-fehéreknél. Nem csoda, hogy ez a kedvenc angliai stadionja.

A kupák specialistája, egyértelmű. Négy trófeát szerzett három év alatt. Ebből két további fináléban gólt lőtt. Az 1961 után az első európai kupagyőzelmét szerző KEK-győztes csapatban is ott volt a pályán ’98-ban, az európai Szuper Kupát megnyerő gárdában is, a Real Madrid ellen.

Mintha csak neki találták volna ki a „sprinteket” edzőként is: a Chelsea-vel nem építkezni kellett idén, hanem rövid távon begyűjteni azt a két serleget, amit lehetett. Megcsinálta. Elfogadottsága a játékosok körében nyilván kulcstényező ebben a kérdésben: amikor fel kell sorakozni valaki mögé és nekimenni az adott feladatnak, olyan ember legyen a vezér, kivel kapcsolatban nincs kérdése az állománynak.

Roberto Di Matteo szerencséje, ami a Chelsea drámája: hogy az idény elején szerződtetett portugál André Villas-Boas nem ilyen ember volt. Nem hitt neki a csapat. Hegedűs Henrik, a Népsport-blogzóna futball-szakírójának elemzése szerint Di Matteo-sikere egyértelműen Villas-Boas bukásából eredeztethető.

„Villas-Boast nem szerették a játékosok és nem volt tekintélye sem. Gúnyosan csak DVD-nek hívták a háta mögött, mert anno Mourinhónál az ő szerepe volt a videoelemzés. Nem hittek abban a rendszerben, amit kitalált. Azt akarta játszatni velük, amit a Portóval: magasan feltolt védekezést, az ellenfél térfelén labdaszerzésekkel, de a Chelsea védői, Terry, Ivanovic nem alkalmasak erre, mert nem olyan gyorsak, vékonyak, mint a Porto hátsó emberei voltak. A rendszere előbb bedőlt, mint hogy működni kezdett volna.”

Di Matteo – akit játékosként beválasztottak minden idők legjobb Chelsea-tizenegyébe – minden értelemben kéznél volt. Roman Abramovics menteni akarta, ami még menthető, a BL-nyolcaddöntő első meccse után – 3-1-es vereség Nápolyban – elzavarta a portugált és odaültette a helyére Di Matteót, nyilvánvalóan ideiglenes jelleggel. A cél ekkor ennek az egy párharcnak a túlélése volt.

A Napoli ellen hosszabbításban jutottak végül tovább, a mentális erő, ami az edzőváltással járó felszabadultsággal párosult, ekkor ültethette el a merészebb gondolatokat a szurkolók agyába. A régi-új rendszer működött, az emblematikus játékosok gólt lőttek – miért ne lehetne ebből valami szép?

„A visszaállást a régi rendszerre még Villas-Boas elkezdte – mondja Hegedűs Henrik –, a csoportban a Valenciát így tudták legyőzni a kulcsmeccsen. Di Matteo tisztában volt vele, mik a keret erősségei és ehhez igazított mindent. Mindenekelőtt a védekezésre épített és ebből kiindulva a két kulcsember pozíciójára.”

A két kulcsfigura Ramires és Drogba. Az ő feladatuk volt, hogy azonnal megjátszhatóak legyenek a szerzett labdákkal. Mindketten csúcsra pörgették magukat a szezon legfontosabb részére: mint a kilőtt nyíl, úgy száguldottak előre, ha megvolt a labda. A Barcelonának lőtt Drogba- és Ramires gól erre a legjobb példa.

„Di Matteót a bajnokság tulajdonképpen nem érdekelte. Megtehette, hogy csak a két kupadöntőre készül. Kilenc embert használt a védekezésre, ezzel pedig a maradék kettőt olyan helyzetbe hozta, ahol a képességeiket maradéktalanul kihasználhatták” – elemez a Népsport szakírója.

Mindehhez persze kellett az a nem szakmai, inkább metafizikai erő, ami az idei Chelsea-t körülölelte: nem csak arról van szó, hogy a klasszisok legjobb formájukat hozták – Drogba, Ramires vagy Cech mellett az egészen extrán futballozó Ashley Cole vagy Obi Mikel – hanem hogy a Chelsea az egységével a sors támogatását is elnyerte. A Barca a Stamford Bridge-en negyedóra alatt lerendezhette volna a párharcot, a visszavágón 11-est rontott, a Bayern a döntőben úgyszintén. Mindez azonban az edző és a csapat közösen létrehozott értékeit nem relativizálja, legfeljebb jelzi, a futballban néha egy centin múlik, zseni lesz a tréner, vagy pancser.

Di Matteo edzőként a West Bromwich Albion kispadján tapasztalta meg a Premier League nehézségeit: első meccsén 6-0-ra kapott ki csapata, minő véletlen, épp a Stamford Bridge-en. Ez 2010 nyarán történt – szeptemberben ellenben már jelölték a hónap edzője címre. Hogy ért a mindenkori játékosok nyelvén, az kétségtelen.

Kérdés, egy ekkora siker után, mi a legjobb megoldás a számára: maradni és a – szinte borítékolhatóan – kevesebb sikert hozó új szezonnak nekifutni, elkezdeni felépíteni egy új Chelsea-t (hisz lassan kikopnak az ikonok), vagy elfogadni, hogy Abramovics nincs ott mögötte teljes szívvel és BL-győztes sikeredzőként leülni egy másik európai csapat padjára?

A Laziónál állítólag már felmerült a neve – játékosként ott is szerették –, ha mennie kell Londonból, olasz edzőként aligha lenne rossz választás. Miközben a Chelsea-hez bármilyen szállal kötődő futball-hírességek sorra nyilatkoznak, hogy Di Matteo megérdemelné az új szerződést, az orosz klubtulajdonos nyilvánosan semmivel nem biztatja. Sőt. A Daily Star egy „Abramovicshoz közeli forrásra” hivatkozva azt írja, hogy a mágnás szerencsésnek nevezte az olaszt, mert a sok elkövetett hibája ellenére megnyerte a BL-t.

Ilyenkor szokás azt mondani: ami megvan, már senki sem veheti el tőled. Lehet, hogy Di Matteo  Roman Abramovicsnak még így sem bizonyított, de a Chelsea szurkolóinak már nem kell bizonyítania. Szépen tovább írta saját maga és a klub közös történetét.