Eleve nehéz viszonyulni ehhez a vébéhez, hiszen a tuti tipp ezúttal csak teoretikusan volt értelmezhető, a mezőnyből régóta (és azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, még hosszú ideig) stabilan kiemelkedő dán válogatott ugyanis ezúttal távol maradt a végjátéktól. Feltehetőleg ennek hosszútávú stratégiai okai vannak, másra nem tudok gondolni, amikor az örmények ellen otthon összeszórakozott 0:4 jut eszembe. Ezúton cáfolom a hírt, hogy a Darázsban a dánokra fogadtam. Igenis, tudtam, hogy nem utazhatnak Brazíliába, viszont emiatt erős szkepszissel követettem az eseményeket. Kimaradt jó néhány meccs, a Darázsba is csak szórványosan néztem le.

Tegnap azért leballagtam egy jó (?) sörre. Ja, a sör, mondtam is Zsoltinak, keríthetne már valami rendes sört, ott van például az egyik ‘92-es fürdőgatyás hős, a németek elleni Eb-döntő első dán góljának szerzője, aki a Faxe sörgyárral kölcsönösen a nevükre vették egymást. Fogat is sörrel mosott. John "Faxe" Jensen, akinek a mi galamblelkű Halmai Gabink (most szakkomentátor a tévében) egy barátságos meccsen 12 perc után úgy törte el lábát, hogy azzal le is zárta a jó Jensen pályafutását, talán tudna segíteni a Darázs sörszínvonalának javításában. Már vártak lent a fiúk, Zsolti, Iván bá' és U Máté, rögtön ment a faxkodás, hogy a dánok így, a dánok úgy, ott sincsenek, de csak bátran fogadjak rájuk. Hülyegyerekek, tudom, hogy nincsenek ott – és akkor mi van? ‘92-ben se jutottak ki, ‘oszt mégis megnyerték az Eb-ét.

A legendás német-dán (0-2) a svédországi Eb-n 1992-ben

De ez csak az egyik extra a sok közül. Az elsők között kezdtek el focizni Európában, már 1889-ben volt szövetségük, de szinte az utolsók voltak, akik felszámolták a valós amatőrizmust. Ebből következően aztán sokáig a lesajnált, szabadidőben focizó pofozógép volt a szerepük – igaz, az olimpiákon degeszre nyerték magukat éremmel, mert az olimpia a baráti országok sportállásba bújtatott profijainak volt a játszóháza. Na, ezért is robbant akkorát a dán dinamit a ‘80-as évek közepén. Tényleg, tudják, honnan ez a nicknév? Az 1984-es Eb-re selejtezőkön a Wembley Stadionban az akkor már bőven Aranylabdás Allan Simonsen góljával 1–0-ra legyőzték az angolokat. Ekkor kapta válogatott a "dinamit" jelzőt – “We are red and we are white, we are the danish dynamite”.

A vébé előtt persze a Darázsban is beindult a fogadás (amit Zsolti szellemesen Tippelj és tolódj-nak keresztelt el Iván bá kedvenc edzője, Pintér Attila szavajárása után). Rosszkedvvel, de én is beszálltam. Nem volt könnyű pótcsapatot találni, de a koppenhágai multikulti tálcán kínálta a megoldást. Egyik legjobb barátom, Frank (róla később még lesz szó) ugyanis olasz lányt vett feleségül, így kézenfekvőnek tűnt az olaszok favorizálása. Harmadik helyre behoztam Uruguay-t, az országot félig az olasz bevándorlók népesítették be, adott az organikus kapcsolat.

Némi komplikációt rejtett ugyan, hogy egy csoportban focizott a két favorit, de sebaj, Costa Rica nem lehet ellenfél, a negyedik csapat meg Anglia. Na, azt inkább hagyjuk is… Az első körben az olaszok hozták a minimumot az angolok ellen, a meccset látva két gondolat ült ki a többiek arcára a Darázsban: 1. Valamit nagyon elszúrtunk a tippelésben, 2. Jézus, mi lenne, ha még a dánok is itt lennének. Általános volt a vélemény, hogy az olaszok így meg is nyerhetik az egészet, pedig ez a diszkó elején eszébe sem jutott senkinek. A kisbajnoknak (bronz) fogadott uruk ugyan tisztán kikaptak a brit gyökerű banánköztársaságtól, de ezt mindenki csak érzéki csalódásként könyvelte el, indoknak meg éppen ott volt a Suarez hiánya. Ez utóbbi fényesen be is igazolódott, hiszen az angolokat Suarez egyedül intézte el a második fordulóban. Látszólag sínen volt minden.

Suareznek fáj a fogsora

AFP / Daniel Garcia

Csak sajnos jöttek az olaszok, akik mintha dánok lennének, ami a meccsek elszórakozását illeti, hiszen ők is kikaptak Costa Ricától, így aztán a csapataim már harmadik összecsapásukon ki-ki meccset játszottak a kiesés elkerüléséért. Így persze tuti bent lettem a 16-ban, de csak az egyik brigáddal (lásd még férfiöröm és férfibánat a foci vébén).

Uruguay maradt bent nekem, de csak azért, mert az amúgy is elég ócska olaszok tovább dánultak, végig csalták a játékot, de azt olyan látványosan kelletlenül adták elő, hogy a meccs végére magamban kénytelen voltam elhatárolódni tőlük. Hol volt ez ahhoz, amikor a dánok és a svédek a 2004-es Eb-én gyönyörűen ölték a focit, s közepesen gólgazdag döntetlennel nyírták ki pont az olaszokat? Buffonék még a látszatra sem adtak, félidőben lecserélték az egyetlen csatárra emlékeztető játékosukat, Balotellit, nyíltan is demonstrálva, hogy nem akarnak focizni. Innen nézve nem baj, hogy az uruk végül befalták őket, még ha Suarez harapása azért túlzás is volt.

A dánok egyébként a távollétükben is nyertek egy címet. A csapatkapitányuk Danny Agger lett a teljes selejtezősorozat legkirályabbul kivarrott felsőtest címének a birtokosa. Ebben tényleg világbajnokok, amikor 1985-ben együtt laktam újonnan szerzett dán barátaimmal, közöttük Frankkel a Have Huset Kollektivben (a lakás alatt lévő kis szuterén boltban működött Dánia legszélesebb választékát kínáló sörboltja), csak néztem, hogy  a bevándorló és munkásnegyedben szinte mindenki tetkós, különösen Frank, a szőke, kék szemű sziú. Ő egyébként óvóbácsi volt akkor, később nyelvtanár.

A dánok hiányával egy csomó dolgot nem láthatunk a vb-n. Nincsenek Schmeichel-szintű lepkék vagy a Jesper Olsen-féle tizenegyesek (amikor már az is csoda, hogy a labda elgurul a kapuig).

Na, itt álljunk is meg egy percre. Jesper Olsen, a büntetőmágus, a '86-os vb-n, miután a dánok megnyerték a csoportjukat, újból összetalálkoztak a spanyolokkal, akiket 2-1-re vertek a nyitókörben. Rögtön jött egy 11-es. Jesper, bokából, már bontottuk is a sört, belőtte. Aztán jött még egy büntető. Jesper megint odaállt. Bokából. Kihagyta. Így lett vége az első félidőnek. Aztán jött a második, a spanyolok (pontosabban Butragueno) berámoltak ötöt. Jespert utána még az Ajaxból is kitették, pedig kinézett neki egy stabil kis játékosmegfigyelői állás nyugdíjig. Sötét évek jöttek. 

Apropó, büntető. Amikor 1984-ben a franciaországi (!) Eb-én a négy között a spanyolokkal ment a méta. Döntetlen, hosszabbítás, 11-esek. A spanyolok végig a meccsen szívták magukat, mi lazáztunk. A büntetőknél Jesper is hozta a magáét, majd jött Preben Elkjaer-Larsen, a fullos támadó, a stöpszlix Simonsen ékpárja. Tudni kell róla, hogy nem szívbajos, tízből tizenegyet beüt, a repertoár végtelen. Na, itt kikummantotta a Keleti pályaudvarig, Manu meg beverte. Kiesés, dánok haza. Lemenni a pályáról nem nagyon voltak hajlandók, néztek a Prebenre a középkörből, hogy akkor télleg ez volt, mondta, hát, ez. Éjjelre aztán beütött a mélydán sorsgyász, így a hotel kertjében rendezték le a dolgot. A szokásos középkönnyednél valamivel szigorúbb sörözgetés eredményeként mondják Prebennek, nem kéne mégis megtanulni a tizenegyes rúgást? Levonultak szépen a hotel kertjébe gyepre, egyik pad, másik pad … kapus állj oda védeni, aztán, na, Preben gyakoroljál szépen, hogy legközelebb menjen. Ha bement, megtapsolták, kapott még sört.

Preben külön kategória. Na, nem mintha a Laudrupok külön, külön is, az aranylabdás Allan Simonsen, Tomasson, Bendtner, vagy a köpködős Poulsen ne lennének azok, de ő volt a tankszerű középcsatár prototípusa. De szervókormánnyal, olyan volt a technikája. Mint Nedomansky a ‘70-es évek csehszlovák hokiválogatottjának centere, akit sose cseréltek le. Szóval Prebennel soha nem történhetett volna meg, ami hétfőn a horvát-mexicano meccsen Mandzukiccal, azaz hogy szöglet után fejelés közben úgy sodorják el a húszkilós aztékok, hogy nemhogy fejelni nem tud, de a labdához sem ér hozzá. Preben a fél mexicano csapattal, no, meg a labdával esett volna be a kapuba.